29. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Shine*
https://www.youtube.com/watch?v=RemgMo_1Bu4

   Az a bizonyos pénteki nap hamar eljött, és azon kaptuk magunkat, hogy mindketten lázasan készülődünk. Bár semmi kedvem nem volt vad idegenek társaságában lenni, kénytelen voltam elmenni, ha válaszokat akartam Legalábbis reméltem, hogy a kérdéseimre érkeznek feleletek. Kezdtem már kissé unni, hogy semmit nem értek abból, ami körülöttem zajlik.

   Hét előtt néhány perccel mindketten elégedetten néztünk végig magunkon a tükörben, majd egymásra mosolyogtunk.

- Kicsit félek ettől az estétől – haraptam bele alsó ajkamba és idegesen pillantottam a falon lévő órára.

- Egy picit én is, de vigasztal a tudat, hogy ott lesz Hyunseung. Szerintem, nem akar ártani nekünk – elmélkedett barátnőm.

- Ki tudja, az is lehet, hogy ez az egész bál egy kamu és nem is ő hívott meg, hanem valaki más – mondtam, de persze tudtam, hogy ez nincs így – Valahogy nem nyugtat a tudat, hogy egy rakat vámpír fog minket körbeugrálni. Mert gondolom egy vámpírokkal teli puccos helyre megyünk, ahol az emberek maximum vacsoraként lesznek ott.

- Te tényleg hülye vagy – nevetett fel Young, majd bíztatóan rám nézett – Hidd el, nem lesz semmi baj. Az érzéseim nem hazudnak.

   Rámosolyogtam barátnőmre, majd megöleltem. Noha az ő érzései szinte mindig igazat mondtak, most az egyszer mégis kételkedtem.

   Hirtelen megszólalt a csengő, és kis híján mindketten felsikítottunk. Eltelt néhány másodperc, mire az ajtóhoz léptem és kinyitottam azt. Egy magas, barnás-vöröses hajú fiú állt előttem, hatalmas mosollyal az arcán. Alig lehetett egy-két évvel idősebb nálam. Szemei csillogtak, és illedelmesen hajolt meg.

- Minseo, ugye? – kérdezte, majd a hátam mögé pillantott – Ő pedig a barátnőd, Young. Akkor nem tévedtem el, jó helyre jöttem.

- Hát, ha így tudod a nevünket, igen – feleltem kissé vonakodva – Te pedig a taxisofőrünk vagy, ugye?

- Igen, így is mondhatjuk, de hívjatok csak Eungyeolnak – még mindig ezer wattos vigyor ült az arcán – Mehetünk?

- Persze.

   Bezártuk a lakást, majd követtük a fiút. Az utcán egy fekete sportkocsi parkolt, ami már túl sok volt nekünk. Azt sejtettük, hogy Hyunseung gazdag, na de hogy ennyire? Ez igazán meglepő volt.

- Tudom, hogy gyönyörű a kocsi, de nem akartok beszállni? – nevetett fel Eungyeol elképedt arcunk láttán, mi pedig végül beültünk az autóba.

   Útközben nem igazán beszélgettünk. Eungyeol csak néha-néha sandított hátra, Younggal pedig mindketten az ablakon néztünk kifelé és az elsuhanó tájat figyeltük, már amennyit a sötétben ilyenkor látni lehetett.

   Egy fél órás kocsikázás után megérkeztünk a helyszínre. Egy hatalmas villa előtt álltunk meg, ahol már tömérdek mennyiségű autó parkolt, és hangos zene szólt valahonnét a lakásból.

   Kiszálltunk az autóból és csak ámulva néztünk körbe. Mindenhol öltönyös fiatal fiúk és színes koktélruhákban pompázó lányok voltak, akik táncoltak, beszélgettek, nevetgéltek, szórakoztak. A szám is tátva maradt, amikor jobban szemügyre vettem az épületet, melynek fehér falai csak úgy rikítottak az est feketeségében. Az udvar is nagy volt; rengeteg rózsabokor, fenyőfa, szobor, és egy hatalmas medence is megtalálható volt a zöld pázsiton. Úgy éreztem magam, mintha egy mesében járnék. Tényleg nem sejtettem, hogy Hyunseungnak ilyen sok pénze van és ekkora luxus között él, ami külsőleg fel sem tűnt rajta.

- Be is megyünk végre, vagy még szeretnétek itt ácsorogni? – lépett mellénk Eungyeol, és átkarolta a vállunkat, majd elindultunk befelé. Még mielőtt szóvá tehettem volna, hogy kényelmetlen ez a helyzet, folytatta – Sok vámpír van itt, szóval bocsánat a kellemetlenségért, de tudatni kell valamilyen módon, hogy ti nem vagytok vacsorák.

- Miért, vannak itt más emberek is? – kérdezte Young, mire Eungyeol bólintott – Mennyien?

- A fele társaság. Szerintem az osztályotokból is vannak itt páran.

- És mire fel van ez a bál? – pásztáztam a tömeget, hátha látok ismerős arcokat vagy meg tudom különböztetni, ki vámpír és ki nem.

- Csak úgy. Hyunseungnak és Jonghyunnak megint kedve volt bulizni – rántotta meg a vállát a srác, majd a mellettünk elhaladó párosnak odabiccentett.

- Szóval te is vámpír vagy? – bukott ki Youngból a kérdés, ami engem is érdekelt, bár mindketten tudtuk rá a választ.

- Igen.

   Bementünk a lakásba, Eungyeol pedig egy félreeső sarokba invitált minket, ahol helyet is foglaltunk az egyik kanapén.

   Kívülről is elég hatalmasnak tűnt ez a kóceráj, de belül mintha még tágasabb lett volna. Fejemet jobbra-balra forgatva néztem körbe az előtérben, ahol éppen ücsörögtünk. Be kellett valljam, nagyon is otthonos és kellemes volt, és egyáltalán nem lehetett volna megmondani, hogy itt egy vámpír lakik.

- Kértek valamit inni? – nézett ránk a kísérőnk, mire bólintottunk, ő pedig eltűnt a tömegben és fél perccel később három pohárral és egy üveg pezsgővel a kezében tért vissza. Letette őket az asztalra, mindhármunknak töltött, majd ő is leült mellénk.

- Nem vagytok nagyon meglepve azon, hogy egy olyan helyen vagytok, ahol nyüzsögnek a vámpírok – dőlt hátra a kanapén.

- Szerintem még egyikünk sem fogta fel igazán, hogy mibe mentünk bele. Ez az egész annyira hihetetlen – sóhajtottam fel, és belekortyoltam a pezsgőmbe – Hyunseung hol van?

- Ez egy nagyszerű kérdés. Lehet, vacsorázik vagy épp egy csajt dönget, de majd jön, ha elvégezte a dolgát. – válaszolta nemes egyszerűséggel, bennem pedig megállt az ütő is.

- Hogy mit csinál? – hangom két oktávval feljebb csúszott, amin Eungyeol csak jót mosolygott.

- Érezzétek jól magatokat, én azt mondom, ki tudja, lehet, órákat kell várnotok rá.

- Na, oké – tettem le a poharamat az asztalra, és szembe fordultam Eungyeollal – Most azt akarod mondani, hogy Hyunseung elrángatott minket ide, fogalmunk sincs miért, és ezekután várjunk rá órákat, mire hajlandó lesz idetolni azt a plötyhedt seggét? Ezt most nem gondolta komolyan, ugye? – éreztem, hogy kezdek idegessé válni. Nem tudtam, hogy azért, mert nem tetszett, hogy Eungyeol azt mondta, hogy Hyunseung épp egy csajt dönget vagy alapból a buli miatt, ami eredetileg bálnak indult. De ha jobban belegondoltam, a kettő együtt volt az, ami kezdett kihozni a sodromból, és ezt még tetőzte az is, hogy úgy terveztem, egy csomó kérdést teszek fel, erre még várjak is. A várakozás sosem volt az erősségem, pláne nem ilyen helyzetekben.

- Azt. Ő Hyunseung, akármit megtehet – mondta – Csak lazuljatok el, kapcsolódjatok ki, és hamar elrepül az idő.

- Meg még mit nem! – álltam fel hirtelen, és megragadtam a táskámat – Mi most szépen hazamegyünk, oké? Engem ne merjen megvárakoztatni az a marha, mégis hogyan gondolja ezt? Iderángat és akkor még várjak is rá? Nem vagyok az alattvalója, a rabszolgája, senkije, hogy a parancsait teljesítsem! – fújtattam, majd hátat fordítottam és otthagytam a fiút, Younggal a nyomomban.

   Vagyis csak akartam, mert abban a pillanatban Eungyeol felpattant és előttünk termett. Karbatett kezekkel állt meg előttünk, és készen állt arra, hogy akár egy mozdulattal visszalökjön minket a kanapéra.

- Attól tartok, nem fogtok ilyen könnyen elmenni innét – felsóhajtott, majd zsebre dugta kezeit, mi pedig csak értetlenül meredtünk rá – Az összes vámpírnak, aki itt tartózkodik, az a feladata, hogy titeket innen ne engedjen el. Ez Hyunseung parancsa.

- Cöhh… És az a sok hülye komolyan szót fogad neki? Mégis ki ő, amiért mindenki így nyalja a seggét?

- Hyunseung a város ura.

28. rész

 

*Ajánlott zene: G-Dragon - Crooked*
http://www.youtube.com/watch?v=RKhsHGfrFmY

   Az éjszaka sötét volt, és nekem megint olyan érzésem támadt, hogy valaki engem figyel. Nem néztem a hátra, csak futottam egyenesen, minden erőmet beleadva. Csaknem biztos voltam abban, hogyha Mrs. Han követ, akkor oly mindegy, milyen gyorsan sprintelek, úgyis utolér. De nem jött utánam, és így nyugodtan ülhettem le egy padra, hogy összeszedjem magamat.

   Számból még mindig csöpögött a vér, ahogy a hasamon is egy ujjnyi lyuk tátongott, hogy a nyakamon lévő vágásról ne is beszéljünk. Fájt mindenem, élesen lüktetett az egész testem és most először éreztem azt, hogy nem akar elmúlni a fájdalom. Minden egyes lélegzetvétel nehezemre esett, sípolt a tüdőm, amikor a levegő szervezetembe áramlott.

   Remegő kezekkel nyúltam a zsebembe a telefonomért, hogy értesítsem Youngot, hogy azonnal jöjjön értem, de két dolog miatt nem tudtam megtenni: az egyik, hogy nem volt nálam a mobilom, a másik, hogy hülye ötlet lett volna idehívnom őt. Egy kétlábon járó vérautomata voltam, és ha az éjszakát valóban a vámpírok uralják, akkor bármelyik pillanatban mellettem teremhet egy, és kiszívhatja az összes vérem. Veszélybe sodortam volna őt és mindenkit, aki akkor a közelembe jön, így nem hívhattam segítséget. Egyedül kellett hazamennem.

   Nagy nehezen erőt vettem magamon, és a kezemet szorosan a sebemre tapasztva felálltam a padról és elindultam. Nem tudtam, merre megyek, nem láttam tisztán az utat, a fényeket, csak mentem, mintha irányítottak volna.

   Csend volt. Olyan sűrű és tömör volt ez a csend, mintha csak egy rég elhagyatott városban sétáltam volna. Csak haloványan hallottam a távolban lévő autók zúgását, de minden más megszűnt létezni. Egy pillanatra megálltam és körbetekintettem. Túlságosan is gyanús volt ez a némaság, ez a mozdulatlanság. Itt állok egyedül, védtelenül, vérben áztatott ruhákkal és senki nem vesz észre? Az egy dolog, hogy az emberek nem, na de hogy a vámpírok? Most már biztos voltam abban, hogy léteznek, és hogy nem egyedül vannak és nem is kevesen. De akkor hol vannak ilyenkor? Miért nem veti rám magát az egyik? Lehetetlen, hogy ne vegyék észre, hogy itt vagyok, és ne akarjanak darabokra szedni. Egy ezüsttálcán kínált nyers hús vagyok, és nem kellek nekik?

   Ahogy erre gondoltam, hirtelen megcsapott a felismerés: egyáltalán nem voltam veszélyben, sőt! Az a nyugalom, mely mindig eláraszt, most is bennem volt. Haloványan érzékeltem, épp annyira, hogy elég erőt gyűjtsek össze ahhoz, hogy hazamenjek.

   És ekkor jöttem rá, hogy nem vagyok egyedül. Itt van HyunSeung is, valahol, valamelyik fa tetején elbújva vagy valamelyik ház sarkában elrejtőzve, de itt van, és engem figyel.

   Már csak az a kérdés, vajon miért nem sietett a segítségemre?

*

   Másnap valamikor délután keltem fel. Nem nagyon emlékeztem arra, hogy hogyan és mikor jutottam haza, csak halványan érzékeltem egy furcsa bizsergést a mellkasomban. Percekig csak ültem az ágyban és megpróbáltam felidézni, mi történt, de nem nagyon akartak az emlékeim engedelmeskedni.

   Nagyot sóhajtva másztam ki az ágyból és csoszogtam ki a konyhába, ahol Young éppen vacsorát főzött.

- Szia – köszöntem neki, majd leültem a székre.

- Min! Jól érzed magad? – dobott el egyből mindent a kezéből, és leült velem szembe – Nagyon megijesztettél tegnap!

- Igen, jól vagyok, csak kicsit hasogat a fejem – nyúltam egy pohár vízért, ami épp az asztalon volt – Mi történt tegnap?

- Hát nem emlékszel? – kerekedtek el szemei, és csodálkozva nézett rám.

- Nem igazán. Azt tudom, hogy ott voltam Mrs. Hannál és hogy elindultam hazafelé, de… több nem rémlik – masszírozgattam halántékom.

- Öhm… Valamikor éjféltájt estél haza, és ezt vedd a szó szoros értemében. Tiszta vér voltál, ráadásul egy szúrt seb is volt a hasadon, és a nyakad is meg volt vágva. Tényleg nem emlékszel erre?

   Ujjaimmal lassan végigsimítottam az említett testrészeken, de már egyiknek se volt meg a helye. Begyógyultak és ugyanolyan sima volt, mint előtte.

- Tényleg nem – ráncoltam össze szemöldököm – De valamilyen szempontból örülök is neki. Nem bírnék még egy ilyen gondolattal megbirkózni.

- Azt gondolom – sóhajtott fel, majd megfogta kezeim és mélyen a szemembe nézett – Örülök, hogy betartottad az ígéreted.

   Miután megvacsoráztunk, és visszavonultunk a szobába, Young megemlítette, hogy újabb családokat látogatott meg a nap folyamán, de senkinél sem jutott előbbre. Ismét belevetettük magunkat a nyomozásba, és áttekintettük az eddigi áldozatokkal kapcsolatos dolgokat, de továbbra is olyan volt, mintha a sötétben tapogatóztunk volna.

- Jézusom, milyen hülye vagyok! – kapott hirtelen a fejéhez Young – El is felejtettem mondani, hogy ma jött egy csomagod – felpattant az ágyról, majd átfutott a szobájába és egy nagyobbacska dobozzal tért vissza.

- Ez micsoda? – vettem át tőle és érdeklődve forgattam meg a kezemben.

- Nem tudom, nem néztem meg.

- És kitől jött?

- Azt se tudom, nem volt rajta név. Valaki csöngetett és mire kinyitottam az ajtót, senki nem volt ott, csak ez.

Értetlenül néztem Youngra, majd a dobozra, végül levettem a fedelét.

- Ugye ez nem az, amire gondolok? – remegő kezekkel emeltem ki belőle egy halovány rózsaszín színű koktélruhát. Lélegzetem azonnal elakadt, ahogy végignéztem a ruhadarabon, amiről sütött, hogy nem volt olcsó mulatság.

   Felálltam az ágyról, hogy jobban szemügyre vehessem. A bal vállpántja apró virágokból állt, mellrésze alatt pedig egy fehér szalag díszelgett. Egyszerű volt, de a maga módján tökéletes és gyönyörű. A tükör elé álltam, miközben magamhoz mértem a ruhát, és nem jutottam szóhoz.

- Ez… gyönyörű… nem, ez annál több – ámuldozott Young is a ruha láttán, miközben az ágyon ülve engem figyelt.

- Az… - nézegettem teljesen megbabonázva magam még mindig.

- MinSeo… még van itt egy másik ruha – zökkentett vissza néhány perccel később a valóságba Young. Kivette a fekete ruhát, mely hasonló volt az enyémhez képest, csak nem volt pántrésze, a mellrésze alatt pedig vastagabb volt a szalag, valamint egy kicsivel hosszabb volt az enyémnél. Odalépett mellém és most már ketten gyönyörködtünk a ruhadarabokban.

- Komolyan nem tudom, mit mondjak… - sóhajtott fel Young, de egy pillanatra sem vette le tükörképéről a tekintetét – Behalok, ha ez még méretben is jó ránk. Tényleg, ki küldte őket és miért? – nézett rám egy pillanatra, majd ismét a ruhára.

- Nem tudom - feleltem még mindig teljesen ledöbbenve, majd visszasétáltam az ágyhoz, leraktam az ágyra a ruhát, és beletúrva a dobozva vettem észre az apró, fehér borítékot – Vagy várj! – nyitottam ki, majd kihúztam belőle egy fehér lapot és felolvastam a tartalmát:

”Park MinSeo és Kim Soyoung

Ezennel meghívunk titeket a péntek este tartandó Midnight Sun Bálra, melynek helyszínét nem árulom el. Hétre legyetek készen, egy ismerősömet elküldöm értetek.

Visszautasítást nem fogadok el.

Jang HyunSeung”

- HyunSeung?! – kiáltottunk fel szinte egyszerre Younggal és csodálkozva néztünk egymásra.

- Mi a halált akar ez tőlünk? – kérdezte barátnőm, és mellém lépett, kivette a kezemből a borítékot, és ő is elolvasta.

- Ez egy jó kérdés, és jelen pillanatban nem tudom eldönteni, hogy gyanús ez az egész vagy nem – sóhajtottam fel, majd a ruhával a kezemben ismét a tükör elé álltam.

- Én nem ismerem HyunSeungot, de ez a sóhajtozás arra enged következtetni, hogy te igenis megkedvelted őt – kacsintott rám, majd ismét csatlakozott hozzám és megint saját magunkat bámultuk a tükörben.

- Mi? Ugyan már! Dehogy kedveltem meg! – néztem rá szúrósan, de ő csak elmosolyodott.

- Ha nincs így, akkor minek nézegeted magad a tőle kapott ruhában? – bökte meg a vállam, majd visszaült az ágyra.

- Nem is nézegetem magam! – mordultam fel és egyből leraktam a ruhát a székre és hátat fordítottam neki.

- Eltalálta az ízlésedet, mi? – vigyorgott továbbra is rám – Valamit nagyon tud ez a csávó, ha ennyivel levett a lábadról.

- Nem vett itt le senkit semmiről, egyszerűen csak… nagyon szép az a ruha, és fáj, hogy nem vehetem fel – nyögtem fel fájdalmasan, majd rápillantottam a ruhára, és nagyot sóhajtva dőltem le az ágyra.

- Mi az, hogy nem veheted fel? Nem akarsz elmenni a bálra? – kérdezte Young.

- Miért mennék? Nem szeretem az ilyen helyeket, ráadásul azt se tudom, mit akar, hogy hol van, ki jön értük meg ilyenek. És mivel most se jó, se rossz érzésem nincs vele kapcsolatban, nem tudom eldönteni, mennyire lenne helyes elmenni.

- Hát te hülye vagy. Szerinted, ha bántani akarna, akkor nem tette volna már meg? Meg akkor minek fáradozna ilyenekkel, és minek küldene neked méregdrága ruhákat?

- Nem tudom, mert mondjuk ez a perverziója.

- Bolond - nevette el magát Young – Szerintem pedig van valami mondanivalója neked.

- Akkor meg miért nem keres meg?

- Ahh, te jó ég, tudom már! – jött hirtelen lázba, és ütötte meg karom - Lehet, hogy meg akarja kérni a kezed! – mondta teljesen komoly arccal, majd a végén elvigyorodott.

- Neked meg diliházban a helyed, mert sokat képzelődsz – dobtam meg egy párnával, de azért én is elmosolyodtam.

- Na, most buktál le! – mutatott rám – Ez a mosoly mindent elárul. Tetszik az ötletem, mi?

- Jaj, Young, fejezd már be! – takartam el arcomat, ugyanis be kell vallanom, sikerült zavarba jönnöm. – Csak mondd azt, hogy el akarsz menni arra a nyomorult bálra és minden meg van oldva.

- Ki akar itt elmenni?

- Ne tettesd az ártatlant, tudom, hogy rá vagy kattanva Hyunseung haverjára, arra a hidrogén szőke hajú srácra, aki úgy néz ki, mint egy zombi.

- Jonghyunnak hívják – vetette közbe – És nem miatta akarok menni.

- Na, persze, ebből már nem magyarázod ki magad – öltöttem nyelvet, majd újból felálltam az ágyról, és a ruhával a kezemben a tükör elé libbentem – Szerinted, ha nem mennénk el, mit tenne?

- Nem tudom, de nem nagyon akarom megtudni, hogyan fogadná a hírt, ha az imádott nője visszautasítaná a lánykérést!

- Young! Hogy az ég áldjon meg téged, fejezd már be! Hja! – kiáltottam rá, majd eldobva a kezemből a szoknyát, én is kirohantam a szobából, hogy aztán egy újabb fogócskát rendezzünk a lakásban.

   Mindketten pontosan tudtuk, hogy el fogunk menni abba a bálba, ha másért nem, hát azért, hogy legalább egy kicsit szórakozzunk, jól érezzük magunkat. Nem véletlenül hívtak meg minket és biztosak voltunk abban, hogy ha válaszokat akarunk a kérdéseinkre, akkor el kell mennünk.

   Csak arra az egyre nem gondoltunk, hogy az az éjszaka bőven tartogat számunkra meglepetéseket…

27. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*
https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

   Hazaérve vettem egy forró fürdőt, és csak remélni mertem, hogy mire végzek, Taemin már nem lesz nálunk. Nagyon szerettem őt, és értékeltem, hogy mindig mellettem állt és segített, ha tudott, de most az egyszer nem vágytam a társaságára. Össze voltam zavarodva, és csak pihenni szerettem volna.

- Jobban vagy már? – kérdezte Young, mikor már a saját ágyunkban feküdtem, és lefekvéshez készülődtünk. Igaz, még csak alig múlt el hat óra, de annyira kimerültünk, hogy úgy döntöttünk, a napnak most lesz vége.

- Igen, egy kicsit. Még sajog a fejem és mindkét kezem, de azt hiszem, holnapra már semmi sem fog látszódni ezekből – mondtam.

- Akkor jó – felelte, majd néhány perc csend után ismét megszólalt – Ugye tudod, hogy ami veled történik, az nem emberi?

- Tudom – sóhajtottam fel – Tudom. Csak azt nem tudom, hogy mégis mi a fene vagyok. Valami rosszat sejtek ezzel kapcsolatban. Mármint úgy értem, hogy nem véletlen, hogy ilyen gyorsan gyógyulok.

- És… nem félsz ettől?

- Az a vicces, hogy nem. Ami aggaszt, az szimplán az, hogy mégis mióta van bennem, miért most jön elő és mégis miért pont én, miért pont velem. De magától a képességtől, ha nevezhetjük ennek, nem félek. Miért félnék, hisz ez előnyömre válhat akármikor.

- Ebben mondjuk igazad van. Titokban akarod tartani? Mármint mások előtt biztosan, hisz valljuk be, ilyen nem gyakran fordul elő, de közeli ismerősöknek?

- Nem, senkinek nem akarom. Jobb, ha csak mi ketten tudunk róla, a végén még engem is üldözni fognak.

- Na ja… De… HyunSeungnak nem mondod el?

- HyunSeungnak? Miért mondanám?

- Hát, mert azt mondtad, vámpír. Tényleg, miért vagy ebben ennyire biztos?

- Nem tudom, egyszerűen csak érzem rajta, hogy az. Meg… ami ma történt… Ő mentett meg. A saját testével védett, miközben lobogott a tűz közvetlen mellettünk és egy karcolás sem volt rajta. Aztán amikor a hátsó ajtón kimentünk… azt az ajtót kirúgta, holott be volt zárva és nem fából volt, amit csak úgy eltörhetett volna. Meg ami kettőnk között történik, hogy néha kapcsolatba lépünk és hogy mellette mindig nyugalmat érzek… Ezt biztosan nem én csinálom. Ha nem is vámpír, akkor is van valami természetfeletti ereje. Nem létezhet, hogy ember ilyet tudjon tenni.

- Hm… Ha valóban így van, akkor el kéne neki mondanod, ami veled történik. Ő biztosan tudna segíteni rajtad.

- Lehet, de… valahogy mégsem tudok elé állni. Aish, komolyan nem tudom, mit kéne tennem… - fordultam át a másik oldalamra.

- Annyira furcsa, hogy ilyenekről beszélgetünk. Idejöttünk Koreába új és boldog életet kezdeni, erre itt fekszünk, és arról beszélgetünk, hogy benned is van valami természetfeletti, és hogy vámpírok vesznek körbe minket. És valahogy olyan ez az egész, mintha csak egy hülye álom lenne, hogy ez az egész nem is a valóság, pedig az. De mégis, mintha nem tudnám felfogni, értelmezni mindent; ha csak erre gondolok, olyan tompának érzem magam.

- Igen, hasonlóképpen érzek én is. Mindenesetre… azt hiszem, a legjobb lesz, ha sodródunk az árral, elvégre mást nem nagyon tehetünk. – sóhajtottam fel – De most aludjunk, tényleg fáradt vagyok.

*

   Éjjel újabb rémálmom volt. Hogy az aznapi események hatására, vagy megszokásból, azt nem tudtam, de nem is nagyon számított. Nem tartott mindössze néhány másodpercig, de nekem éppen elég volt ahhoz, hogy kipattanjanak szemeim, és az este folyamán ne aludjak vissza. A jeges félelem ott lebegett körülöttem, éreztem hideg ujjait magamon és bármennyire is próbáltam kiverni a fejemből az álmot, csak annál inkább elmémbe ivódott.

   Kimentem a nappaliba, hogy ne ébresszem fel Youngot, majd leültem a kanapéra, és csak néztem ki a fejemből. Ötletem sincs, hány percet vagy órát gondolkoztam, de egyszer csak éles fájdalom nyilallt a bal lapockámba, ahol a múltkori álmomban megkarmoltak. Nem sokon múlott, hogy felüvöltsek az égető érzéstől. Egész testem görcsbe rándult, majd pár perc szenvedés után már nyoma sem volt semminek.

   A tükörhöz léptem, felhúztam a pólómat, és szemügyre vettem. Ha lehet, még pirosabb volt az egész és egyre jobban kirajzolódni látszott öt ujjlenyomat.

*

   Másnap nem kellett iskolába menni és az egész hétre szünetet rendeltek el a tornaterem összedőlése miatt. Örültem, hisz ezt az időt nyugodtan a nyomozásra szánhattam, azonban ez az öröm nem tartott sokáig. Mrs. Han hívott fel, hogy délután menjek át hozzá, én pedig nem tehettem mást.

   Háromszori kopogás után, széles vigyorral az arcán nyitott ajtót, és invitált beljebb. A hideg futkosott a hátamon, és már előre éreztem magamon a fájdalmat, de a tudat, hogy gyorsan gyógyulok, valamilyen szinten vigaszt nyújtott.

- Nos, MinSeo, felkészültél az újabb edzésre? – nézett rám, miközben vállamnál fogva leültetett az egyik székre. Remegnem kellett volna a félelemtől, de nyugalmat erőltettem magamra. Nem mutathattam ki az érzéseimet, nem adhattam meg neki a kívánságát: hogy az életemért könyörögjek.

- Természetesen – eresztettem meg egy vigyort, mire elkomorult a tekintete.

- Mi ez a jó kedv, hm? – hajolt egészen közel arcomba, de nem válaszoltam. Belemarkolt hajamba és hátrarántotta a fejem, de álltam a tekintetét és tűrtem.

- A múltkori sebeid hogy vannak? – kérdezte, majd felrántotta pólóm, és a vigyor ismét lelohadt arcáról, amikor meglátta, hogy kutya bajom, de aztán ismét szemeimbe nézett és kivillantotta fogait – Látom, tényleg igaz az, hogy gyorsan gyógyulsz – elengedett, majd az egyik fiókhoz sétált.

- Honnan tud erről? – most rajtam volt a sor, hogy megdöbbenjek.

- Komolyan MinSeo, te tényleg ennyire naiv vagy? – felnevetett, miközben egy kést húzott elő, majd összefonta karjait maga előtt – Szerinted, miért kell, hogy életben tartsalak? Szerinted miért nem öltelek már meg?

   Elgondolkoztam. Tényleg azért kellenék nekik, mert sokkal gyorsabban gyógyulok, mint egy átlag ember? Tényleg természetfeletti képességgel rendelkezem? Ha így van, akkor mire várnak még? Mit akarnak kezdeni velem? El akarják venni tőlem, és ha igen, hogyan? Miért kínoznak még, ahelyett, hogy cselekednének? És tulajdonképpen ki irányítja Mrs. Hant? Miért nem az illető személyesen jön el értem, miért csak a háttérből figyel? És ki ő? Miért vagyok nekik ennyire fontos? Tényleg csak a képességem miatt? Vajon rajtam kívül hány emberrel történik meg ugyanez, vagy csak én vagyok az egyedüli?

   Túl sok volt a megválaszolatlan kérdés, és túl kevés információval rendelkeztem. Kezdett idegesíteni, hogy semmit sem tudok, hogy minden, amit a valóságnak hittem, az csak egy illúzió. Rengeteg lépéssel le voltam maradva, amit valahogyan be kellett hoznom.

   Szerettem volna minden kérdésemet feltenni, de tudtam, hogy nem válaszolna rá. Semmi nem jutott eszembe, amivel kizökkenthettem volna, vagy amivel akármit is kiszedhettem volna belőle.

- Nos, mindenesetre, már nem sokat kell várni a nagy napra – lépett felém, majd a kés hegyével végigsimított arcomon.

- Miféle nagy napra? – néztem szemeibe, és egy nagyot nyeltem.

- Majd megtudod, ha eljön az ideje – suttogta arcomba, és a kés most a torkomra vándorolt – Tudod, annyira jó érzés, hogy én tudom, mi fog veled történni, te viszont sosem fogod megtudni, mi miatt kell meghalnod. Addig is… öröm lesz veled játszadozni – újabb ördögi vigyort villantott rám, majd a kést egy erőteljes mozdulattal végighúzta nyakamon.

   Felordítottam, ahogy megéreztem az éles tárgyat a bőrömön és kezeimmel egyből nyakamhoz kaptam. A vérem pillanatok alatt eláztatta a felsőmet, de időm nem volt arra, hogy akármit is reagáljak. Mrs. Han rám vetette magát és olyan erővel ütött és rúgott, amilyen erővel csak bírta. Hallottam, ahogy a csontjaim ropognak, mindenem sajgott és égett, de nem adtam hangot a fájdalomnak. Tudtam, hogy ez minden vágya, éppen ezért nyomtam el magamban minden kiáltást.

   Felemelt a földről, majd a szemközti falnak vágott. Mire a földre zuhantam, már mellettem térdelt, késsel a kezében. Szemei parázslottak a haragtól, a gyűlölettől, az undortól. A felszínre tört az igazi énje, és semmit sem tehettem, hogy leállítsam.

   Erősen markolta meg a kést, majd egy jól irányzott mozdulattal a hasamba döfte. Nem éreztem a fájdalmat, akkor már szinte egész testem olyannyira tele volt zúzódásokkal, sebekkel, hogy az egész csak egy lüktetésnek tűnt. Szemeim tágra nyíltak a döbbenettől, de egy percre se vettem le a tekintetem róla; tartottam vele a szemkontaktust. Csak az lebegett előttem, hogy ki ne mutassam az érzéseim, hogy ne okozzak neki örömet. Számból lassan vér folydogált ki, és kezdett elhomályosulni minden. Éreztem, ahogy kihúzza belőlem a kést, és még láttam, ahogy ismételten felemeli, hogy aztán újból lecsaphasson, de még mielőtt ez megtörténhetett volna, valaki közbelépett.

- Elég lesz ebből, anya! – Jiyeon bukkant fel az ajtóban, mire mindketten odakaptuk a fejünket.

- Hogy mondtad? – kérdezte hüledezve az igazgató, és eltorzult tekintettel nézett rá. – Mégis mi jogon parancsolgatsz te nekem?

- Elég lesz! – lépett mellénk, és kivette a kést a kezéből.

- Mit képzelsz te magadról? – állt fel mellőlem, és ordítva fordult lánya felé – Mi ütött beléd? Mégis miért véded őt? Múltkor még te akartad megölni, most meg mellette állsz?

- Semmi közöd ahhoz, hogy éppen mit gondolok. És nem, nem védem őt, csupán nem tetszik, hogy egy nálad jóval gyengébbet bántasz, aki ráadásul ember – csattant fel Jiyeon, majd rám emelte kék szemeit – Menj haza, MinSeo!

- Te… te most ugye tudod, hogy nem csak nekem mondasz ellent, hanem…? – Mrs. Han mérgesen és egyúttal döbbenten meredt lányára, és nehezen lehetett eldönteni, hogy a vérszomj vagy a szeretet fog felülkerekedni rajta. – Egy család vagyunk, és…

- Nem, én nem tartozom ebbe a családba! – mondta határozottan Jiyeon, majd kinyújtotta kezét, felsegített a földről és az ajtó felé tuszkolt – Te választottad ezt az utat, te akarod őket szolgálni, és nem én. Azért, mert a lányod vagyok, még nem kell azt tennem, amit neked. Van választásom, senki nem kényszeríthet bele abba, hogy másokat bántsak!

- Választás? Vámpírok vagyunk, az ég szerelmére, gyilkolásra születtünk. Ebben a világban vagy gyilkos vagy, vagy te vagy az áldozat. Ha most azon az ajtón kimész, örökké üldözötté válsz.

   Jiyeon megtorpant az ajtóban, majd anyjára nézett. 

- Tudod, rengeteg olyan vámpír van, akik nem ölnek embereket az életben maradásért. Csatlakozhatok hozzájuk, és akkor nem leszek üldözött – mondta, majd hátat fordított, és kilökött az ajtón. Még mielőtt becsukhatta volna maga után, Mrs. Han a háta mögé lépett, és visszarántotta.

- MinSeo, fuss! – kiáltott rám Jiyeon, én pedig tettem, amit mondott. Álló helyzetbe tornáztam magam, és vissza se nézve, amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a lakásukat. Bár nem nagyon voltam tudatában annak, mi történik, az ösztöneim önállósították magukat, és futni kezdtem.

- Nem engedem, hogy ezt tedd! – mondta Mrs. Han, és egy jól irányzott mozdulattal eltörte Jiyeon nyakát.