28. rész

 

*Ajánlott zene: G-Dragon - Crooked*
http://www.youtube.com/watch?v=RKhsHGfrFmY

   Az éjszaka sötét volt, és nekem megint olyan érzésem támadt, hogy valaki engem figyel. Nem néztem a hátra, csak futottam egyenesen, minden erőmet beleadva. Csaknem biztos voltam abban, hogyha Mrs. Han követ, akkor oly mindegy, milyen gyorsan sprintelek, úgyis utolér. De nem jött utánam, és így nyugodtan ülhettem le egy padra, hogy összeszedjem magamat.

   Számból még mindig csöpögött a vér, ahogy a hasamon is egy ujjnyi lyuk tátongott, hogy a nyakamon lévő vágásról ne is beszéljünk. Fájt mindenem, élesen lüktetett az egész testem és most először éreztem azt, hogy nem akar elmúlni a fájdalom. Minden egyes lélegzetvétel nehezemre esett, sípolt a tüdőm, amikor a levegő szervezetembe áramlott.

   Remegő kezekkel nyúltam a zsebembe a telefonomért, hogy értesítsem Youngot, hogy azonnal jöjjön értem, de két dolog miatt nem tudtam megtenni: az egyik, hogy nem volt nálam a mobilom, a másik, hogy hülye ötlet lett volna idehívnom őt. Egy kétlábon járó vérautomata voltam, és ha az éjszakát valóban a vámpírok uralják, akkor bármelyik pillanatban mellettem teremhet egy, és kiszívhatja az összes vérem. Veszélybe sodortam volna őt és mindenkit, aki akkor a közelembe jön, így nem hívhattam segítséget. Egyedül kellett hazamennem.

   Nagy nehezen erőt vettem magamon, és a kezemet szorosan a sebemre tapasztva felálltam a padról és elindultam. Nem tudtam, merre megyek, nem láttam tisztán az utat, a fényeket, csak mentem, mintha irányítottak volna.

   Csend volt. Olyan sűrű és tömör volt ez a csend, mintha csak egy rég elhagyatott városban sétáltam volna. Csak haloványan hallottam a távolban lévő autók zúgását, de minden más megszűnt létezni. Egy pillanatra megálltam és körbetekintettem. Túlságosan is gyanús volt ez a némaság, ez a mozdulatlanság. Itt állok egyedül, védtelenül, vérben áztatott ruhákkal és senki nem vesz észre? Az egy dolog, hogy az emberek nem, na de hogy a vámpírok? Most már biztos voltam abban, hogy léteznek, és hogy nem egyedül vannak és nem is kevesen. De akkor hol vannak ilyenkor? Miért nem veti rám magát az egyik? Lehetetlen, hogy ne vegyék észre, hogy itt vagyok, és ne akarjanak darabokra szedni. Egy ezüsttálcán kínált nyers hús vagyok, és nem kellek nekik?

   Ahogy erre gondoltam, hirtelen megcsapott a felismerés: egyáltalán nem voltam veszélyben, sőt! Az a nyugalom, mely mindig eláraszt, most is bennem volt. Haloványan érzékeltem, épp annyira, hogy elég erőt gyűjtsek össze ahhoz, hogy hazamenjek.

   És ekkor jöttem rá, hogy nem vagyok egyedül. Itt van HyunSeung is, valahol, valamelyik fa tetején elbújva vagy valamelyik ház sarkában elrejtőzve, de itt van, és engem figyel.

   Már csak az a kérdés, vajon miért nem sietett a segítségemre?

*

   Másnap valamikor délután keltem fel. Nem nagyon emlékeztem arra, hogy hogyan és mikor jutottam haza, csak halványan érzékeltem egy furcsa bizsergést a mellkasomban. Percekig csak ültem az ágyban és megpróbáltam felidézni, mi történt, de nem nagyon akartak az emlékeim engedelmeskedni.

   Nagyot sóhajtva másztam ki az ágyból és csoszogtam ki a konyhába, ahol Young éppen vacsorát főzött.

- Szia – köszöntem neki, majd leültem a székre.

- Min! Jól érzed magad? – dobott el egyből mindent a kezéből, és leült velem szembe – Nagyon megijesztettél tegnap!

- Igen, jól vagyok, csak kicsit hasogat a fejem – nyúltam egy pohár vízért, ami épp az asztalon volt – Mi történt tegnap?

- Hát nem emlékszel? – kerekedtek el szemei, és csodálkozva nézett rám.

- Nem igazán. Azt tudom, hogy ott voltam Mrs. Hannál és hogy elindultam hazafelé, de… több nem rémlik – masszírozgattam halántékom.

- Öhm… Valamikor éjféltájt estél haza, és ezt vedd a szó szoros értemében. Tiszta vér voltál, ráadásul egy szúrt seb is volt a hasadon, és a nyakad is meg volt vágva. Tényleg nem emlékszel erre?

   Ujjaimmal lassan végigsimítottam az említett testrészeken, de már egyiknek se volt meg a helye. Begyógyultak és ugyanolyan sima volt, mint előtte.

- Tényleg nem – ráncoltam össze szemöldököm – De valamilyen szempontból örülök is neki. Nem bírnék még egy ilyen gondolattal megbirkózni.

- Azt gondolom – sóhajtott fel, majd megfogta kezeim és mélyen a szemembe nézett – Örülök, hogy betartottad az ígéreted.

   Miután megvacsoráztunk, és visszavonultunk a szobába, Young megemlítette, hogy újabb családokat látogatott meg a nap folyamán, de senkinél sem jutott előbbre. Ismét belevetettük magunkat a nyomozásba, és áttekintettük az eddigi áldozatokkal kapcsolatos dolgokat, de továbbra is olyan volt, mintha a sötétben tapogatóztunk volna.

- Jézusom, milyen hülye vagyok! – kapott hirtelen a fejéhez Young – El is felejtettem mondani, hogy ma jött egy csomagod – felpattant az ágyról, majd átfutott a szobájába és egy nagyobbacska dobozzal tért vissza.

- Ez micsoda? – vettem át tőle és érdeklődve forgattam meg a kezemben.

- Nem tudom, nem néztem meg.

- És kitől jött?

- Azt se tudom, nem volt rajta név. Valaki csöngetett és mire kinyitottam az ajtót, senki nem volt ott, csak ez.

Értetlenül néztem Youngra, majd a dobozra, végül levettem a fedelét.

- Ugye ez nem az, amire gondolok? – remegő kezekkel emeltem ki belőle egy halovány rózsaszín színű koktélruhát. Lélegzetem azonnal elakadt, ahogy végignéztem a ruhadarabon, amiről sütött, hogy nem volt olcsó mulatság.

   Felálltam az ágyról, hogy jobban szemügyre vehessem. A bal vállpántja apró virágokból állt, mellrésze alatt pedig egy fehér szalag díszelgett. Egyszerű volt, de a maga módján tökéletes és gyönyörű. A tükör elé álltam, miközben magamhoz mértem a ruhát, és nem jutottam szóhoz.

- Ez… gyönyörű… nem, ez annál több – ámuldozott Young is a ruha láttán, miközben az ágyon ülve engem figyelt.

- Az… - nézegettem teljesen megbabonázva magam még mindig.

- MinSeo… még van itt egy másik ruha – zökkentett vissza néhány perccel később a valóságba Young. Kivette a fekete ruhát, mely hasonló volt az enyémhez képest, csak nem volt pántrésze, a mellrésze alatt pedig vastagabb volt a szalag, valamint egy kicsivel hosszabb volt az enyémnél. Odalépett mellém és most már ketten gyönyörködtünk a ruhadarabokban.

- Komolyan nem tudom, mit mondjak… - sóhajtott fel Young, de egy pillanatra sem vette le tükörképéről a tekintetét – Behalok, ha ez még méretben is jó ránk. Tényleg, ki küldte őket és miért? – nézett rám egy pillanatra, majd ismét a ruhára.

- Nem tudom - feleltem még mindig teljesen ledöbbenve, majd visszasétáltam az ágyhoz, leraktam az ágyra a ruhát, és beletúrva a dobozva vettem észre az apró, fehér borítékot – Vagy várj! – nyitottam ki, majd kihúztam belőle egy fehér lapot és felolvastam a tartalmát:

”Park MinSeo és Kim Soyoung

Ezennel meghívunk titeket a péntek este tartandó Midnight Sun Bálra, melynek helyszínét nem árulom el. Hétre legyetek készen, egy ismerősömet elküldöm értetek.

Visszautasítást nem fogadok el.

Jang HyunSeung”

- HyunSeung?! – kiáltottunk fel szinte egyszerre Younggal és csodálkozva néztünk egymásra.

- Mi a halált akar ez tőlünk? – kérdezte barátnőm, és mellém lépett, kivette a kezemből a borítékot, és ő is elolvasta.

- Ez egy jó kérdés, és jelen pillanatban nem tudom eldönteni, hogy gyanús ez az egész vagy nem – sóhajtottam fel, majd a ruhával a kezemben ismét a tükör elé álltam.

- Én nem ismerem HyunSeungot, de ez a sóhajtozás arra enged következtetni, hogy te igenis megkedvelted őt – kacsintott rám, majd ismét csatlakozott hozzám és megint saját magunkat bámultuk a tükörben.

- Mi? Ugyan már! Dehogy kedveltem meg! – néztem rá szúrósan, de ő csak elmosolyodott.

- Ha nincs így, akkor minek nézegeted magad a tőle kapott ruhában? – bökte meg a vállam, majd visszaült az ágyra.

- Nem is nézegetem magam! – mordultam fel és egyből leraktam a ruhát a székre és hátat fordítottam neki.

- Eltalálta az ízlésedet, mi? – vigyorgott továbbra is rám – Valamit nagyon tud ez a csávó, ha ennyivel levett a lábadról.

- Nem vett itt le senkit semmiről, egyszerűen csak… nagyon szép az a ruha, és fáj, hogy nem vehetem fel – nyögtem fel fájdalmasan, majd rápillantottam a ruhára, és nagyot sóhajtva dőltem le az ágyra.

- Mi az, hogy nem veheted fel? Nem akarsz elmenni a bálra? – kérdezte Young.

- Miért mennék? Nem szeretem az ilyen helyeket, ráadásul azt se tudom, mit akar, hogy hol van, ki jön értük meg ilyenek. És mivel most se jó, se rossz érzésem nincs vele kapcsolatban, nem tudom eldönteni, mennyire lenne helyes elmenni.

- Hát te hülye vagy. Szerinted, ha bántani akarna, akkor nem tette volna már meg? Meg akkor minek fáradozna ilyenekkel, és minek küldene neked méregdrága ruhákat?

- Nem tudom, mert mondjuk ez a perverziója.

- Bolond - nevette el magát Young – Szerintem pedig van valami mondanivalója neked.

- Akkor meg miért nem keres meg?

- Ahh, te jó ég, tudom már! – jött hirtelen lázba, és ütötte meg karom - Lehet, hogy meg akarja kérni a kezed! – mondta teljesen komoly arccal, majd a végén elvigyorodott.

- Neked meg diliházban a helyed, mert sokat képzelődsz – dobtam meg egy párnával, de azért én is elmosolyodtam.

- Na, most buktál le! – mutatott rám – Ez a mosoly mindent elárul. Tetszik az ötletem, mi?

- Jaj, Young, fejezd már be! – takartam el arcomat, ugyanis be kell vallanom, sikerült zavarba jönnöm. – Csak mondd azt, hogy el akarsz menni arra a nyomorult bálra és minden meg van oldva.

- Ki akar itt elmenni?

- Ne tettesd az ártatlant, tudom, hogy rá vagy kattanva Hyunseung haverjára, arra a hidrogén szőke hajú srácra, aki úgy néz ki, mint egy zombi.

- Jonghyunnak hívják – vetette közbe – És nem miatta akarok menni.

- Na, persze, ebből már nem magyarázod ki magad – öltöttem nyelvet, majd újból felálltam az ágyról, és a ruhával a kezemben a tükör elé libbentem – Szerinted, ha nem mennénk el, mit tenne?

- Nem tudom, de nem nagyon akarom megtudni, hogyan fogadná a hírt, ha az imádott nője visszautasítaná a lánykérést!

- Young! Hogy az ég áldjon meg téged, fejezd már be! Hja! – kiáltottam rá, majd eldobva a kezemből a szoknyát, én is kirohantam a szobából, hogy aztán egy újabb fogócskát rendezzünk a lakásban.

   Mindketten pontosan tudtuk, hogy el fogunk menni abba a bálba, ha másért nem, hát azért, hogy legalább egy kicsit szórakozzunk, jól érezzük magunkat. Nem véletlenül hívtak meg minket és biztosak voltunk abban, hogy ha válaszokat akarunk a kérdéseinkre, akkor el kell mennünk.

   Csak arra az egyre nem gondoltunk, hogy az az éjszaka bőven tartogat számunkra meglepetéseket…