27. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*
https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

   Hazaérve vettem egy forró fürdőt, és csak remélni mertem, hogy mire végzek, Taemin már nem lesz nálunk. Nagyon szerettem őt, és értékeltem, hogy mindig mellettem állt és segített, ha tudott, de most az egyszer nem vágytam a társaságára. Össze voltam zavarodva, és csak pihenni szerettem volna.

- Jobban vagy már? – kérdezte Young, mikor már a saját ágyunkban feküdtem, és lefekvéshez készülődtünk. Igaz, még csak alig múlt el hat óra, de annyira kimerültünk, hogy úgy döntöttünk, a napnak most lesz vége.

- Igen, egy kicsit. Még sajog a fejem és mindkét kezem, de azt hiszem, holnapra már semmi sem fog látszódni ezekből – mondtam.

- Akkor jó – felelte, majd néhány perc csend után ismét megszólalt – Ugye tudod, hogy ami veled történik, az nem emberi?

- Tudom – sóhajtottam fel – Tudom. Csak azt nem tudom, hogy mégis mi a fene vagyok. Valami rosszat sejtek ezzel kapcsolatban. Mármint úgy értem, hogy nem véletlen, hogy ilyen gyorsan gyógyulok.

- És… nem félsz ettől?

- Az a vicces, hogy nem. Ami aggaszt, az szimplán az, hogy mégis mióta van bennem, miért most jön elő és mégis miért pont én, miért pont velem. De magától a képességtől, ha nevezhetjük ennek, nem félek. Miért félnék, hisz ez előnyömre válhat akármikor.

- Ebben mondjuk igazad van. Titokban akarod tartani? Mármint mások előtt biztosan, hisz valljuk be, ilyen nem gyakran fordul elő, de közeli ismerősöknek?

- Nem, senkinek nem akarom. Jobb, ha csak mi ketten tudunk róla, a végén még engem is üldözni fognak.

- Na ja… De… HyunSeungnak nem mondod el?

- HyunSeungnak? Miért mondanám?

- Hát, mert azt mondtad, vámpír. Tényleg, miért vagy ebben ennyire biztos?

- Nem tudom, egyszerűen csak érzem rajta, hogy az. Meg… ami ma történt… Ő mentett meg. A saját testével védett, miközben lobogott a tűz közvetlen mellettünk és egy karcolás sem volt rajta. Aztán amikor a hátsó ajtón kimentünk… azt az ajtót kirúgta, holott be volt zárva és nem fából volt, amit csak úgy eltörhetett volna. Meg ami kettőnk között történik, hogy néha kapcsolatba lépünk és hogy mellette mindig nyugalmat érzek… Ezt biztosan nem én csinálom. Ha nem is vámpír, akkor is van valami természetfeletti ereje. Nem létezhet, hogy ember ilyet tudjon tenni.

- Hm… Ha valóban így van, akkor el kéne neki mondanod, ami veled történik. Ő biztosan tudna segíteni rajtad.

- Lehet, de… valahogy mégsem tudok elé állni. Aish, komolyan nem tudom, mit kéne tennem… - fordultam át a másik oldalamra.

- Annyira furcsa, hogy ilyenekről beszélgetünk. Idejöttünk Koreába új és boldog életet kezdeni, erre itt fekszünk, és arról beszélgetünk, hogy benned is van valami természetfeletti, és hogy vámpírok vesznek körbe minket. És valahogy olyan ez az egész, mintha csak egy hülye álom lenne, hogy ez az egész nem is a valóság, pedig az. De mégis, mintha nem tudnám felfogni, értelmezni mindent; ha csak erre gondolok, olyan tompának érzem magam.

- Igen, hasonlóképpen érzek én is. Mindenesetre… azt hiszem, a legjobb lesz, ha sodródunk az árral, elvégre mást nem nagyon tehetünk. – sóhajtottam fel – De most aludjunk, tényleg fáradt vagyok.

*

   Éjjel újabb rémálmom volt. Hogy az aznapi események hatására, vagy megszokásból, azt nem tudtam, de nem is nagyon számított. Nem tartott mindössze néhány másodpercig, de nekem éppen elég volt ahhoz, hogy kipattanjanak szemeim, és az este folyamán ne aludjak vissza. A jeges félelem ott lebegett körülöttem, éreztem hideg ujjait magamon és bármennyire is próbáltam kiverni a fejemből az álmot, csak annál inkább elmémbe ivódott.

   Kimentem a nappaliba, hogy ne ébresszem fel Youngot, majd leültem a kanapéra, és csak néztem ki a fejemből. Ötletem sincs, hány percet vagy órát gondolkoztam, de egyszer csak éles fájdalom nyilallt a bal lapockámba, ahol a múltkori álmomban megkarmoltak. Nem sokon múlott, hogy felüvöltsek az égető érzéstől. Egész testem görcsbe rándult, majd pár perc szenvedés után már nyoma sem volt semminek.

   A tükörhöz léptem, felhúztam a pólómat, és szemügyre vettem. Ha lehet, még pirosabb volt az egész és egyre jobban kirajzolódni látszott öt ujjlenyomat.

*

   Másnap nem kellett iskolába menni és az egész hétre szünetet rendeltek el a tornaterem összedőlése miatt. Örültem, hisz ezt az időt nyugodtan a nyomozásra szánhattam, azonban ez az öröm nem tartott sokáig. Mrs. Han hívott fel, hogy délután menjek át hozzá, én pedig nem tehettem mást.

   Háromszori kopogás után, széles vigyorral az arcán nyitott ajtót, és invitált beljebb. A hideg futkosott a hátamon, és már előre éreztem magamon a fájdalmat, de a tudat, hogy gyorsan gyógyulok, valamilyen szinten vigaszt nyújtott.

- Nos, MinSeo, felkészültél az újabb edzésre? – nézett rám, miközben vállamnál fogva leültetett az egyik székre. Remegnem kellett volna a félelemtől, de nyugalmat erőltettem magamra. Nem mutathattam ki az érzéseimet, nem adhattam meg neki a kívánságát: hogy az életemért könyörögjek.

- Természetesen – eresztettem meg egy vigyort, mire elkomorult a tekintete.

- Mi ez a jó kedv, hm? – hajolt egészen közel arcomba, de nem válaszoltam. Belemarkolt hajamba és hátrarántotta a fejem, de álltam a tekintetét és tűrtem.

- A múltkori sebeid hogy vannak? – kérdezte, majd felrántotta pólóm, és a vigyor ismét lelohadt arcáról, amikor meglátta, hogy kutya bajom, de aztán ismét szemeimbe nézett és kivillantotta fogait – Látom, tényleg igaz az, hogy gyorsan gyógyulsz – elengedett, majd az egyik fiókhoz sétált.

- Honnan tud erről? – most rajtam volt a sor, hogy megdöbbenjek.

- Komolyan MinSeo, te tényleg ennyire naiv vagy? – felnevetett, miközben egy kést húzott elő, majd összefonta karjait maga előtt – Szerinted, miért kell, hogy életben tartsalak? Szerinted miért nem öltelek már meg?

   Elgondolkoztam. Tényleg azért kellenék nekik, mert sokkal gyorsabban gyógyulok, mint egy átlag ember? Tényleg természetfeletti képességgel rendelkezem? Ha így van, akkor mire várnak még? Mit akarnak kezdeni velem? El akarják venni tőlem, és ha igen, hogyan? Miért kínoznak még, ahelyett, hogy cselekednének? És tulajdonképpen ki irányítja Mrs. Hant? Miért nem az illető személyesen jön el értem, miért csak a háttérből figyel? És ki ő? Miért vagyok nekik ennyire fontos? Tényleg csak a képességem miatt? Vajon rajtam kívül hány emberrel történik meg ugyanez, vagy csak én vagyok az egyedüli?

   Túl sok volt a megválaszolatlan kérdés, és túl kevés információval rendelkeztem. Kezdett idegesíteni, hogy semmit sem tudok, hogy minden, amit a valóságnak hittem, az csak egy illúzió. Rengeteg lépéssel le voltam maradva, amit valahogyan be kellett hoznom.

   Szerettem volna minden kérdésemet feltenni, de tudtam, hogy nem válaszolna rá. Semmi nem jutott eszembe, amivel kizökkenthettem volna, vagy amivel akármit is kiszedhettem volna belőle.

- Nos, mindenesetre, már nem sokat kell várni a nagy napra – lépett felém, majd a kés hegyével végigsimított arcomon.

- Miféle nagy napra? – néztem szemeibe, és egy nagyot nyeltem.

- Majd megtudod, ha eljön az ideje – suttogta arcomba, és a kés most a torkomra vándorolt – Tudod, annyira jó érzés, hogy én tudom, mi fog veled történni, te viszont sosem fogod megtudni, mi miatt kell meghalnod. Addig is… öröm lesz veled játszadozni – újabb ördögi vigyort villantott rám, majd a kést egy erőteljes mozdulattal végighúzta nyakamon.

   Felordítottam, ahogy megéreztem az éles tárgyat a bőrömön és kezeimmel egyből nyakamhoz kaptam. A vérem pillanatok alatt eláztatta a felsőmet, de időm nem volt arra, hogy akármit is reagáljak. Mrs. Han rám vetette magát és olyan erővel ütött és rúgott, amilyen erővel csak bírta. Hallottam, ahogy a csontjaim ropognak, mindenem sajgott és égett, de nem adtam hangot a fájdalomnak. Tudtam, hogy ez minden vágya, éppen ezért nyomtam el magamban minden kiáltást.

   Felemelt a földről, majd a szemközti falnak vágott. Mire a földre zuhantam, már mellettem térdelt, késsel a kezében. Szemei parázslottak a haragtól, a gyűlölettől, az undortól. A felszínre tört az igazi énje, és semmit sem tehettem, hogy leállítsam.

   Erősen markolta meg a kést, majd egy jól irányzott mozdulattal a hasamba döfte. Nem éreztem a fájdalmat, akkor már szinte egész testem olyannyira tele volt zúzódásokkal, sebekkel, hogy az egész csak egy lüktetésnek tűnt. Szemeim tágra nyíltak a döbbenettől, de egy percre se vettem le a tekintetem róla; tartottam vele a szemkontaktust. Csak az lebegett előttem, hogy ki ne mutassam az érzéseim, hogy ne okozzak neki örömet. Számból lassan vér folydogált ki, és kezdett elhomályosulni minden. Éreztem, ahogy kihúzza belőlem a kést, és még láttam, ahogy ismételten felemeli, hogy aztán újból lecsaphasson, de még mielőtt ez megtörténhetett volna, valaki közbelépett.

- Elég lesz ebből, anya! – Jiyeon bukkant fel az ajtóban, mire mindketten odakaptuk a fejünket.

- Hogy mondtad? – kérdezte hüledezve az igazgató, és eltorzult tekintettel nézett rá. – Mégis mi jogon parancsolgatsz te nekem?

- Elég lesz! – lépett mellénk, és kivette a kést a kezéből.

- Mit képzelsz te magadról? – állt fel mellőlem, és ordítva fordult lánya felé – Mi ütött beléd? Mégis miért véded őt? Múltkor még te akartad megölni, most meg mellette állsz?

- Semmi közöd ahhoz, hogy éppen mit gondolok. És nem, nem védem őt, csupán nem tetszik, hogy egy nálad jóval gyengébbet bántasz, aki ráadásul ember – csattant fel Jiyeon, majd rám emelte kék szemeit – Menj haza, MinSeo!

- Te… te most ugye tudod, hogy nem csak nekem mondasz ellent, hanem…? – Mrs. Han mérgesen és egyúttal döbbenten meredt lányára, és nehezen lehetett eldönteni, hogy a vérszomj vagy a szeretet fog felülkerekedni rajta. – Egy család vagyunk, és…

- Nem, én nem tartozom ebbe a családba! – mondta határozottan Jiyeon, majd kinyújtotta kezét, felsegített a földről és az ajtó felé tuszkolt – Te választottad ezt az utat, te akarod őket szolgálni, és nem én. Azért, mert a lányod vagyok, még nem kell azt tennem, amit neked. Van választásom, senki nem kényszeríthet bele abba, hogy másokat bántsak!

- Választás? Vámpírok vagyunk, az ég szerelmére, gyilkolásra születtünk. Ebben a világban vagy gyilkos vagy, vagy te vagy az áldozat. Ha most azon az ajtón kimész, örökké üldözötté válsz.

   Jiyeon megtorpant az ajtóban, majd anyjára nézett. 

- Tudod, rengeteg olyan vámpír van, akik nem ölnek embereket az életben maradásért. Csatlakozhatok hozzájuk, és akkor nem leszek üldözött – mondta, majd hátat fordított, és kilökött az ajtón. Még mielőtt becsukhatta volna maga után, Mrs. Han a háta mögé lépett, és visszarántotta.

- MinSeo, fuss! – kiáltott rám Jiyeon, én pedig tettem, amit mondott. Álló helyzetbe tornáztam magam, és vissza se nézve, amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a lakásukat. Bár nem nagyon voltam tudatában annak, mi történik, az ösztöneim önállósították magukat, és futni kezdtem.

- Nem engedem, hogy ezt tedd! – mondta Mrs. Han, és egy jól irányzott mozdulattal eltörte Jiyeon nyakát.