24. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

Jongsuk egy merő pillanatig döbbenten nézett maga elé, majd mikor már látta, hogy jó pár méterrel távolabb vagyok tőle, ismét utánam futott.

- Várj! – ugrott elém, én meg kis híján nekimentem a nagy sietségben. Értetlenül néztem rá, és léptem egyet hátrébb. – Te komolyan oda akarsz menni? Tudtommal… messziről elkerülöd azt a helyet.

- Igen, ez így van, de most nem én vagyok a fontos. 

- Jó, de… én nem… de… ez így…

- Most mi van? Mi a bajod? – kérdeztem kissé összezavarodva. Egyáltalán nem tudtam kiigazodni az arcára rajzolódott érzéseken.

- És ha kiborulsz, akkor én mit csináljak veled? Én nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket, nem tudom, mitől nyugszol meg! – mondta kétségbeesetten.

- Te… komolyan aggódsz értem? – vontam fel az egyik szemöldököm, és előbb elmosolyodtam, majd elvigyorodtam.

- Mi? Nem, én nem! Dehogyis! Nem szokásom aggódni! Csak éppen… nem akarom, hogy megöld magad előttem és Hyunseung kikészüljön.

- Te annyira hülye vagy. Nem lesz semmi bajom, ne aggódj. Ha meg ennyire fosol, hívd a többieket is. Elvégre nem lakunk olyan messze – zártam le a témát, és kikerülve őt, tovább mentem.

- Jó, oké. De miért arra mész?

- Mert arra van a metróállomás?

- Nem egyszerűbb, ha elviszlek kocsival?

- Nem tudnál ilyen információkat előbb közölni? – kérdeztem szemforgatva, és visszaléptem mellé – Merre van az autód?

Röpke fél óra autózás után magunk mögött hagytuk a várost, és egy fákkal borított területre értünk, majd ahogy haladtunk tovább, egyre csak sűrűsödtek körülöttünk az erdők. Olyan magas fák vettek körbe minket, hogy szinte teljesen kirekesztették a nap sugarait.

Nem mertem kinézni az ablakon, és az erdők gyomrába bámulni. Libabőrös lettem ettől a helytől és a kihaltságtól. Ahogy egyre beljebb értünk, úgy egyre inkább kezdtem azt gondolni, hogy hülye ötlet volt idejönni. Mi van, ha tényleg Taemin az és pont erre számít? Mondjuk nem volt miért félnem tőle, elvégre is… simán megölhettem. De ennek ellenére se éreztem biztonságban magam, és a félelem már szorította is a torkomat.

- Minden okés? – kérdezte Jongsuk, akin semmiféle ilyesmi érzelmeket nem láttam, sőt, túlságosan is nyugodt volt.

- Ja, persze – feleltem rekedten, és csak akkor éreztem, hogy eléggé kiszáradt a torkom.

Még körülbelül öt percet mehettünk, majd Jongsuk megállította az autót. 

- Innen gyalog megyünk – jelentette ki és kiszállt az autóból.

Vettem egy nagy levegőt, és remegő kezekkel én is kinyitottam az ajtót és Jongsuk után mentem. Hogy alapból ennyire sötét volt vagy az idő járt későre, nem tudtam megmondani, de rettenetesen kirázott a hideg. Egyáltalán nem tetszett ez a végtelen csend. Baljós érzéseim támadtak, és minden porcikám el akart tűnni innen, ennek ellenére nem fordultam vissza. Szorosan Jongsuk után szegődtem, és igyekeztem nem lemaradni.

Röpke tíz perc gyaloglás után ismerős helyre érkeztünk: már láttam is a tisztást. Megtorpantam és nem mentem tovább. Biztos, ide akarok jönni? Biztos, hogy ez nem egy csapda? Egy év telt el azóta a háború óta, és most először járok itt. Ráadásul az álmomban, amikor itt voltam, megjelent Taemin. Mi van, ha tényleg itt van? Hiába tudtam, hogy erősebb vagyok nála, mégis féltem, hogy kieszelt valamit, ami elől én sem menekülhetek. Bár ötven százalék esély volt arra, hogy még életben van, én mégis valahogy úgy éreztem, ő áll ennek a hátterében.

Végül erőt vettem magamon és továbbmentem. Ha nem jövök ide, nem leszünk előrébb, és az senkinek sem jó. Ha nem is találunk semmit, akkor is megpróbáltuk. Ha pedig találunk valamit… az annál jobb. Ugye?

Lassan kilépdeltem a sötétségből, és a tisztás közepére sétáltam. A hullák nagy részét ugyan sikerült elégetni, eltemetni, de a rothadó szívek és agyvelők, valamint az itt-ott megmaradt testrészek ontották magukból a bűzt.  A sálamat, ami a nyakamban volt az orrom elé raktam és úgy mentem tovább. Elviselhetetlen volt ez a szag, a gyomrom teljesen felkavarodott tőle.

Igyekeztem úgy közlekedni, hogy ne csússzak el és ne lépjek rá semmire, bár ez eléggé lehetetlen volt. Undorodva néztem a talajt, majd jobbnak láttam, ha nem azt vizslatom, a végén még tényleg elhányom magam.

- És… akkor most mit csinálunk? – kérdezte Jongsuk, amikor utolértem és megálltam mellette.

- Használom az erőmet.

- Miért?

- Megnézem, hogy itt van-e Taemin lelke vagy akár a holtteste. 

- Miért gondolod, hogy itt van?

- Nem tudom. Igazából semmi esélye, hogy itt legyen, szerintem nem vett részt a csatában anno, de… nincs más ötletem. Lehet, mégis eljött. Nem tudom. Csak muszáj leellenőriznem.

- Ahogy akarod – mondta és összefonta karjait a mellkasa előtt.

- Öhm… megtennéd, hogy hátrébb mész? Nem akarom, hogy ha valami történne, akkor megsebezzelek.

Jongsuk egy bólintás kíséretében visszasétált a tisztás szélére. Megvártam, míg odaér és csak akkor kezdtem neki. Még fél szemmel láttam, ahogy megjelenik mellette Hyunseung, így egy kicsit megnyugodtam. Ha ő itt van, akkor nem lesz baj.

Lehunytam a szemeimet, és nagy levegőt vettem. Elnyomtam magamban minden félelmemet és rettegésemet, és igyekeztem kizárni a külvilágot. Megfogadtam, hogy nem jövök ide többet, és ha ténylegesen eljutott volna a tudatomig, hogy itt vagyok, azon a helyen, ahol embereket öltem és ahol véget vetettem a múltamnak, bizonyára kikészültem volna. De ez nem történt meg, ugyanis Hyunseung a kötelékünk által képes volt teljesen elcsendesíteni bennem ezeket az emlékeket és nem engedte, hogy a nyomasztó rémképek elárasszák elmémet.

Az energiám lassan életre kelt, felmelegítette egész testem, majd mikor már feszítette mellkasom, kieresztettem magamból. A tűzgolyó végiggördült az egész tisztáson, és mikor kinyitottam a szemem, láttam a halott lelkeket éledezni. Lassan alakot öltöttek, és értetlenül pislogtak rám. Mereven álltak, várva a parancsomat. Ott álltak előttem, én pedig nem tudtam, mit is kéne pontosan csinálnom.

Tekintetem ide-oda jártattam közöttük, néhol meg-megpillantottam egy-egy ismerős arcot, és sokáig elidőztem rajtuk. A szívem összeszorult, és ha Hyunseung nem lép velem kapcsolatba, biztosan pánikolni kezdtem volna.

Lassan elindultam a tisztáson, hogy megkeressem Taemint. Sietnem kellett, mert több ezren voltak, az energiám pedig véges volt. Szemeimmel ide-oda cikáztam a lelkek között, akik minden mozdulatomat rezzenéstelen arccal figyelték. Annak ellenére, hogy teljesnek éreztem magam, amikor kapcsolatba léptem velük, most nyugtalan voltam. Feszélyezve éreztem magam, és az energiám is vészesen fogyott; egyre inkább kezdtem fáradni és kimerülni. Nem tudtam, miért van ez, hisz amikor a képességem használom, általában feltöltődöm, de most az ellenkezője történt. Vajon azért lenne, mert most vámpírokat akartam megidézni, nem pedig embereket? Számít ez, befolyásolja a képességem? Vagy tényleg nem stimmel valami?

Nem kellett sokat várnom a válaszra, mert egyszer csak a tömegben két ismerős alakot véltem felfedezni.

Az álszüleimet.

Teljesen leblokkoltam, amikor megpillantottam őket alig néhány lépésnyire tőlem. Szemeim tágra nyíltak és még a légzésem is elakadt.

Itt voltak. Ismét.

Hogyan is felejthettem el, hogy őket is megöltem, ráadásul pont itt? Annyira idióta vagyok. Tudhattam volna, hogy elő fognak jönni, hogy látnom kell őket. Minden miattuk volt. Minden velük kezdődött.

Gyomrom görcsbe rándult és valami furcsa, szorító érzés vette át az uralmat testem felett. Az a bizonyos érzés, amikor nem kívánatos személy lép az életedbe hosszú év után, és tudod, hogyha ismét kapcsolatba lépsz vele, nem lesz kellemes érzés. Az emlékeim, a sebeim egy pillanat alatt felszakadtak és azt a fájdalmat éreztem, amit fiatal koromban, hosszú éveken keresztül. Mindent, amit tettek velem, minden és minden felidéződött és megbénított.

És nekik ez éppen elég volt.

A gonosz mosolyuk, a lélekig hatoló, gyűlölködő pillantásuk még most is letörölhetetlenül arcukra volt írva. Semmit sem változtak. Az ember azt hinné, hogy a halál után mindenki áttér a jó útra, de aligha. Minden és mindenki ugyanolyan marad, csak éppen… láthatatlan leszel és semmit sem befolyásolhatsz.

Minden egy másodperc töredéke alatt történt. Hirtelen ott termettek mellettem; egyikőjük a bal oldalamon, míg a másikjuk a jobbomon. Időt sem adtak arra, hogy akárcsak egy pillantást vethessek rájuk, kezükkel erősen megmarkolták kezem, engem pedig abban a pillanatban elnyelt a sötétség.

23. rész

*Ajánlott zene: Beast - Shadow*

https://www.youtube.com/watch?v=7Y3ZRYQl4Qo

Alakváltó.

Még órákkal később is ez járt a fejemben, és egy pillanatra se tudtam másfelé figyelni.

Ha valóban alakváltó az illető, akkor… még nehezebben fogunk a nyomára bukkanni. Hogy fiút keresünk vagy lányt, időset vagy fiatalt oly mindegy volt. Kinézet alapján értelmetlen lenne keresni. De akkor mégis hogyan fogjuk megtalálni a tettest? Vajon hány ártatlannak kell még odalennie, mire végre elkapjuk? És ami a legfontosabb kérdés volt: mire készül a gyilkos? Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy szimplán kedvtelésből teszi mindezt. Ha csak a hobbija lenne, nem fordított volna akkora nagy gondot, hogy megölje a szemtanúkat. Nyilván rejtőzve akar maradni és nem kockáztatja a lebukás veszélyét.

De mi van akkor, ha tévedünk? Ha nem alakváltó? Mi van, ha mégis láthatatlanná tud válni? Vannak ilyen lények a világon vagy sem? Azt se tudjuk, milyen természetfeletti képességgel rendelkező emberek mászkálnak az utcán, lehet olyanok, amikről semmit sem tudunk. Én is ilyen voltam, sokáig rólam sem tudott senki semmit. Vagyis… én egy kicsit más vagyok, mert abban a bizonyos jóslatban ezt leírták, de csaknem tizennyolc évig én sem tudtam arról, hogy ki vagyok, és hogy mekkora erő lakozik bennem. Honnan tudhatjuk, hogy nincsenek még olyanok, akik egyedüli képességgel rendelkeznek? Ha ez a helyzet… akkor bármi lehetséges.

Bármennyire is erőltettem az agyamat, ötletem sem volt, mit kéne tennünk. Az egyedüli megoldásnak az tűnt, hogy visszamegyek a kollégiumba és éjjel-nappal nyitva tartom a szemem, remélve, hogy egyszer sikerül meglátnom a tettest.

*

- Minden rendben lesz? - kérdezte Hyunseung.

A kollégium kapujában álltunk, vasárnap délután. Hamar elröppent a hétvége és megint vissza kellett térnem ebbe a borzadályba. Semmi kedvem sem volt, és utáltam, hogy míg a hétvége egy pillanat alatt eltelt, addig a hétköznap olyan volt, mintha hónapok lettek volna.

Ahogy Hyunseung egy puszit nyomott a fejemre, és szorosan átfonta karjait a derekam körül, fejemet mellkasába fúrtam és önkéntelenül, de potyogni kezdtek a könnyeim. Hiába is, az itteni bezártság érzése pillanatok alatt ellepte testem és fojtogatni kezdett. Alig vártam, hogy végre vége legyen mindennek és itt hagyhassam ezt az egészet.

- Ne aggódj, nem tart már sokáig – próbált lelket önteni belém, miközben simogatta hátamat, de ez most oly kevés volt számomra. Ha az ember valamit tiszta szívből gyűlöl, azt semmi sem enyhítheti. 

- Nem lehetne valahogy ezt az egész kollégiumot bezárni? Akkor nem esne senkinek sem bántódása – néztem keserűen arcába.

- Hidd el, ha tehetném én magam záratnám be, de mégis hová kerülne ennyi diák? És valószínűleg a tettes úgyis keresne egy másik helyet, ahol folytathatja, amit elkezdett.

- De mégis mennyien fognak még meghalni? Ha bezárjuk, akkor megmenthetünk egy csomó embert. Az se biztos, hogy folytatná valahol máshol. Lehet, hogy csak maga a kollégium vagy a kollégium helye kell neki és emiatt akar mindenkit megölni.

- Ha mindenkit meg akarna ölni, már réges-régen felrobbantotta volna. És ha ezt a helyet bezárják, felkeres egy másikat, és míg kiderül, hogy melyikbe ment át, addig még többen halnak meg. Ha már egyszer itt kezdődött el… akkor itt is kell lezárnunk.

Igaza volt. Felesleges lett volna mindenkit kiköltöztetni, mert a gyilkos mindegy hogyan, de eléri, amit akar. Mindegy, hogy kicsit több időbe kerül neki, akkor se fog leállni. Itt kellett maradnom, és várnom, még akkor is, ha közben lesznek, akiket nem tudok megmenteni. Mert biztos voltam abban, hogy még sokan halnak meg, amíg rájövünk, mi ez az egész.

- Szia! – köszönt hirtelen valaki. Megtöröltem a szemem, majd elengedtem Hyunseungot, és az illető felé fordultam.

- Szia, Boksung! – köszöntem vissza mosolyogva, majd újra Hyunseungra néztem.

Boksung nem mozdult mellőlünk, csak állt és minket nézett, amit nem tudtam mire vélni. Nem voltunk jó barátok, hogy leálljak vele jópofizni, ezért néhány kínos másodperc után megszólaltam.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek – mondtam Hyunseungnak, akin láttam, hogy mindjárt elneveti magát. Vetettem egy gyors pillantást Boksungra, és tudtam, mi az, amin ennyire jókedvre derült. Boksung ugyanis olyan féltékenyen méregetett engem, mintha egy kisgyerektől épp a kedvenc plüssét vették volna el. Azonban amikor Hyunseungra tévedt tekintete, tisztán látszódott, hogy belézúgott.

- Szerintem is jobb, ha mész. Majd még beszélünk – adott egy csókot, ami direkt jó hosszúra és szenvedélyesre sikeredett. Magamhoz öleltem, majd mélyet szippantottam illatából és elengedtem.

- Szia.

Elléptem tőle, Hyunseung pedig csak mosolyogva intett egyet vissza, és elindult a kocsijához. Boksung felé fordultam, majd megindultam befelé.

- Nagyon helyes volt ez a srác. Ki ő? - kérdezte egyből Boksung, én pedig csak megforgattam a szemem. Igyekeztem jó képet vágni hozzá, de valahogy még mindig nem volt szimpatikus ez a lány. 

- A barátom – feleltem röviden és tömören.

- Óh, mázlista. Azért majd hívhatod ide többet is – eresztett meg egy vigyort.

- Persze – mondtam mosolyogva, miközben magamban hozzátettem, hogy soha, soha nem kérem meg, hogy idejöjjön. Nem voltam féltékeny, de ha ez a lány legközelebb meglát minket együtt, isten biz, hogy nem akaszkodik le rólunk.

Amint beértünk a szobába, SMS-t kaptam Hyunseungtól, amiben csak ennyi állt:

„Azt hiszem, riválisodra akadtál.”

Hangosan felnevettem egy pillanatra, és már vissza is írtam neki. Tudtam, hogy csak poénkodik, és ez most jól is esett nekem.

- Mi az, mi az? – kérdezte Boksung inkább tolakodóan, mintsem kíváncsian, miközben leült mellém és azt nézte, mit pötyögök a telefonomba.

- Semmi érdekes – húzódtam egy kicsit arrébb, majd elküldtem az üzenetet, és zsebre vágtam a telefont. – Felmegyek a könyvtárba egy kicsit. Majd jövök – mondtam gyorsan, és kislisszoltam a szobából.

Reméltem, hogy ott találom Jongsukot, és vele beszélgethetek, de sajnos csalódnom kellett. Jongsuk nem volt odabent, így helyet foglaltam az egyik széken és csak bámultam ki a fejemből. Mégis mi a jó életet kéne csinálnom? Nem akartam visszamenni a szobába, semmi kedvem nem volt Boksung társaságához, ugyanakkor az unalom majd szétvetett. Sosem gondoltam volna, hogy valaha lesz olyan, amikor nem kell csinálnom semmit, és hogy ez az őrületbe fog kergetni.

Hülyén éreztem magam, hogy csak úgy egymagamban ülök a széken és nem teszek semmit, így inkább elhagytam a könyvtárat. Megálltam a korlátnál és lenéztem az aulára. Megannyi fiatal lány és fiú mászkált arra, ki nevetve, ki magába mélyedve. Öt perc leforgása alatt szinte a fél kollégium megfordult – mindenki vacsorázni igyekezett. Ahogy figyeltem őket, azon gondolkoztam, vajon ki lehet a gyilkos. Olyan fiatalok voltak mindannyian… mégis melyikük az, aki ennyi idősen ilyenre képes? Persze, ha természetfeletti vagy, olyan mindegy, hány éves vagy, mert mindig van valami okod, ami erre késztet. De akkor is, maga a tudat, hogy egy látszólag ártatlan ember ilyet tesz... borzalmas volt ebbe belegondolni. Vajon ki viselhet magán álarcot? Melyik mosoly mögött rejtőzik a gonosz? Melyik kedvtelen, unott arc mögött vigyorog az ördög?

Olyan nehéz volt bármit is feltételezni és másokat gyanúsítani. Ott volt szinte egy karnyújtásnyira tőlem a tettes, mégsem értem el. És ő bizonyára jót nevetett rajtam, már ha tudta, ki vagyok. Hogyan fogom ennyi ember közül megtalálni, akit keresek?

Aztán hirtelen bevillant egy álom foszlány, amiről szinte teljesen megfeledkeztem… Taeminnel álmodtam. Ez az egész akkor kezdődött, amikor Taemin egy év elteltével ismét megjelent az álmomban. Csak egyetlen egy álom volt, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Mi van, ha ő teszi mindezt? Az egyetlen oka a bosszú lenne, de teljesen értelmetlen szembeszállnia velem, és ezt ő is biztosan tudta. Ha élt, neki nem volt oka. Vagyis biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb még találkozni fogok vele és biztosan kitalál valamit, de az egy év ehhez édeskevés. És ha ő volt a gyilkos, tudta, hogy ott vagyok, és ha tudta, hogy ott vagyok, el kellett volna menekülnie.

Mindezt csak akkor, ha élt.

De nem tudtam, hogy életben van-e.

Mert ha nem élt, nem lehetett ő. És ha nem ő, akkor még mindig nem tudunk semmit.

Hátat fordítottam az aulának, és a bejárat felé indultam. Közben tárcsáztam Hyunseung számát, de egyik csöngetésre se vettem fel.

- Hová igyekszel? – állított meg hirtelen egy hang, amikor épp a kapun léptem volna ki. Mint a villám, fordultam meg, és megkönnyebbültem, amikor Jongsukot láttam meg. – Nem kéne elhagynod a kollégiumot.

- Maradj itt helyettem egy kicsit, nekem el kell mennem valahová – fogtam rövidre, majd továbbmentem, de Jongsuk utánam jött, és megfogva a karom, megállásra késztetett.

- Mi ez a nagyon fontos dolog? – ráncolta össze homlokát.

- Meg kell keresnem Taemint.

- Taemint? Miért? Tudtommal meghalt – hökkent meg Jongsuk, majd elengedte a karom.

- Én ebben kezdek kételkedni. Vagyis nagyon örülnék neki, ha nem lenne halott, mert akkor akár lehetne ő is a gyilkos. 

- Még ha ő is teszi, akkor is felbérelt valakit. Mindannyian ismerjük, és ha él, tudja, hogy keressük. Ha él, nem fog kockáztatni, ő veszi kézbe az irányítást és más fogja bemocskolni a kezét. Míg őt keressük, a „csatlósai” tovább végzik a feladatukat.

- Lehet, hogy így van, sőt, talán biztos. De ha elkapom Taemint, elkapom a többit is. Ha nincs vezér, a többiek semmit sem érnek. 

- Ebben is van valami. 

- De persze mindez csak egy feltételezés. Lehet, rossz nyomon járunk, lehet, Taemin tényleg halott. Ha él, és nem olyan hülye, akkor a helyében én tuti messze elkerülném egész Ázsiát. 

- Ha viszont meghalt, akkor mindez értelmetlen.

- Igen, de valamin akkor is el kell indulnunk, mert ha csak egy helyben állunk és várakozunk, nem megyünk semmire.

- Igazad van. Hová is készülsz menni?

- A tisztásra.

22. rész

*Ajánlott zene: VIXX - Eternity*

https://www.youtube.com/watch?v=cIfoNcm8Psw

A visszafelé úton Eungyeol nem száguldozott és mindannyian néma csendben voltunk. Talán a fáradtság volt az, ami némaságra kényszerített minket, vagy a mai nap, ami igen hosszúra sikeredett. Mindhárman a gondolatainkba merülve bámultunk ki az ablakon – kivéve Eungyeolt, aki az utat figyelte – és a mai nap eseményein rágódtunk.

Meghalt Chanyeol… és most a szobatársa is. Nagyjából túltettem magam ezen az egészen, azonban aggódtam Soráért. Vajon ő milyen hamar lesz képes feldolgozni a halálát? Ugye nem fog őrültséget tenni? Az istenért is, még csak tizenhat éves! Tavaly a nővére, és most a szerelme… Mégis mit ártott ő, amiért ezt érdemli? Lehetséges, hogy szimplán csak rossz helyre született? Szenvedhet valaki pusztán ebből az okból kifolyólag? Képtelen voltam elhinni, hogy ez megtörténik vele. Még csak egy gyerek volt, nem szabadna ilyen súlyos érzelmekkel küzdenie. Élhet ezekután is teljes és normális életet?

Vajon hol lehet Doojoon? Tényleg a tettes lökte ki az ablakból? Tényleg eljött ideáig, hogy ne bukjon le? Mégis miben mesterkedik, ami ennyire fontos neki, hogy egy ártatlant megöljön? Persze, a többiek is azok voltak, de őket kiszemelte magának, Doojoon viszont szimplán rosszkor volt rossz helyen. Ráadásul… mi alapján választja ki az áldozatait? Előbb egy lány, most egy fiú… ki lesz a következő? Van-e értelme már most azon agyalni, mi alapján választja ki őket? Találomra tenné? Ha találomra megy, akkor lehet, Doojoont is kinézte magának? Mégis hogy néz ki a gyilkos? Fiú vagy lány? Tud alakot váltani vagy láthatatlan? Ő is a kollégiumban lakik vagy valahol a közelben?

Ezer meg ezer kérdés kavargott a fejemben, amitől igencsak megszédültem és fájt a fejem. Ujjaimmal masszírozni kezdtem a halántékomat, hátha ettől csillapodik a zsibbadás, de csak nem lett jobb.

Mégis meddig fog mindez eltartani? Mennyi embernek kell még meghalnia, mire rájövünk, mi történik?

Mikor megérkeztünk a lakásba, Young egyből elvonult aludni, én viszont mielőtt lefeküdtem volna, felhívtam Hyunseungot.

- Megtaláltátok? – tettem fel a kérdést, amint meghallottam, hogy felveszi.

- Még nem. Körbejártuk a környéket, de semmi. Bárki is a gyilkos, elvitte magával Doojoont – sóhajtott a telefonba.

- Szerinted… lehetett Doojoon a tettes? Vagy a cinkostárs?

- Képtelenség.

- Jó, ez igaz. Csak mindent számításba akarok venni. Túlságosan összezavarodtam.

- Hidd el, nem csak te. És minél inkább telik az idő, annál bonyolultabb lesz.

- Ettől félek én is. Biztos, hogy Doojoont láttuk az utcán? Sötét volt és magasan voltunk, lehet, összekevertük mással.

- Elképzelhető, hogy nem ő volt és most tényleg otthon van a családjával és a barátnőjével, ahogy a nővér mondta, de… valaki akkor is kizuhant az ablakból, itt feküdt az utcán és most nincs sehol. Akárki volt, elő kell kerítenünk.

- Ez igaz, de… várj, mit mondtál? A nővér látta elmenni a barátnőjével azelőtt tíz perccel, mielőtt mi megérkeztünk? Akkor a nővérnek látnia kellett a barátnőjét!

- Tudom, mit akarsz, és ne aggódj, kikérdezzük!

- Rendben. Várj, tudod tartani egy picit?

- Persze.

Cipők tompa puffanását hallottam, majd halk suttogást a telefon túlsó végén, végül hosszú másodpercekig csak a néma csendet. Már kezdtem azt hinni, hogy Hyunseung letette a telefont, amikor végre megszólalt:

- Nem tudom, hogy jó vagy rossz hírnek számít, de megtaláltuk Doojoon holttestét.

- Hol? – szemeim egyből tágra nyíltak.

- Az egyik bokor tövében, itt a kórház mögötti parkban.

- Miért vitte oda őt?

- Talán el akarta rejteni, hogy ne rögtön találják meg és ő le tudjon lépni – hallottam Jonghyun hangját.

- Ne haragudj, Minseo, de leteszem.

- Rendben, nem gond. De siessetek vissza, oké?

- Amint tudunk, megyünk. Aludj jól. Szia.

- Szia.

Hyunseung letette, én pedig végigdőltem az ágyán, és lehunytam a szemeimet. Bármennyire is voltam fáradt, nem akartam aludni, mert féltem, hogy rosszat fogok álmodni, mégis, a szervezetem annyira kikészült, hogy szinte két perc sem kellett ahhoz, hogy elaludjak.

Alig pihenhettem tíz percet, amikor megcsörrent a telefonom. Hyunseung volt az.

- Mondjad – szóltam bele rekedtes hangon, de szemeimet nem nyitottam ki.

- Azt hiszem, ma este nem fogunk hazamenni.

- Miért?

- Nem fogod kitalálni, mi történt.

- Hyunseung, hulla fáradt vagyok, ugye nem most akarsz barkóbázni?

- Igaz, bocsi – sóhajtott fel, majd megszólalt – Az a nővér, aki látta Doojoon távozni a barátnőjével, halott.

- Tessék? – még nekem is fülsértő volt az a hang, amit kiadtam magamból. Ha eddig fáradt voltam, most egy pillanat alatt kiment minden álmosság a szememből és olyan lendülettel ültem fel az ágyban, mintha ezer tűvel böködtek volna.

- Jól hallottad. Halott. A női mosdóban találtak rá. Valaki leszúrta. Amíg mi kint voltunk, a gyilkos bejött és végzett vele.

- Uramisten.

- Nem tudom, mit akar elérni, de akárki is látta őt, azokkal végezni fog.

- Ezt nem hiszem el. Mégis mi a…? Én ezt nem tudom elhinni. Képes volt ma három embert is megölni, csak mert látták őt?

- Úgy néz ki. Azt hiszem, innentől kezdve jobb lesz, ha még óvatosabbak leszünk.

- Mindig egy lépéssel előrébb jár. Lehetséges, hogy tudja, kik vagyunk mi, lehet, hogy ma látott minket, ellenben mi semmit nem tudunk róla.

- Elképzelhető. Mindenesetre azt is tudhatja, hogy nem fogunk leállni és addig nem nyugszunk, amíg el nem kapjuk őt.

- Bár ott tartanánk már – sóhajtottam a telefonba, és újból visszadőltem az ágyra.

- Itt a rendőrség, úgyhogy leteszem. Holnap reggel találkozunk, oké? Pihend ki magad, és próbálj meg aludni. Küldöm az energiámat, hogy nyugodt éjszakád legyem – hallottam hangján, hogy elmosolyodik.

- Szeretlek – mondtam, és kinyomtam a telefont.

Hyunseung betartotta az ígéretét. A sok borzalom ellenére tényleg nyugodtan aludtam.

*

Régen ébredtem olyan frissen, mint azon a november elsejei szombat reggelen. Egy nagy ásítás után magamhoz öleltem a takarót, és arcomra mosolyt ült ki. Tudtam, hogy Hyunseung nem aludt itt az éjjel, de az illatát a paplan mélyen magába szívta, és ez kárpótolta a távollétét.

Azonban ez a boldogság se tarthatott tovább pár másodpercnél, ugyanis amint eszembe jutott az előző este, minden jókedvem elillant és helyét átvette az örökös fejfájás. Hogyan oldjuk meg azt a rejtvényt, ami előttünk áll?

Felültem az ágyban, és kis híján le is estem a földre, amikor megpillantottam magam mellett Sorát.

- Te mit keresel itt? – kérdeztem megilletődve, és automatikusan magamra húztam a takarót.

- Young engedett be – felelte tömören – Minseo, figyelj, én…

- Nem kell bocsánatot kérned a tegnapiért. Ki voltál borulva, ez teljesen érthető. És igazad van, tényleg az én hibám volt – szóltam közbe, de Sora csak megrázta a fejét.

- Nem, Minseo. Nem volt igazam. Nem okolhatlak téged emiatt. Te csak azt tetted, amit jónak láttál és bevallom… örülök, hogy megtetted ezt a lépést. Azt hiszem, ha Chanyeol úgy halt volna meg, hogy nem ismerem, akkor… jobban fájt volna. De így, hogy ismertem és a barátom… volt… így egy kicsit könnyebb. Vagyis… nem, a fenét sem könnyebb, de attól még örülök, hogy azon a napon összehoztál minket. Mert az a pár nap, amit vele töltöttem, az maga volt a mennyország és számomra igenis sokat jelent. Sajnálom, Minseo, hogy azt vágtam a fejedhez tegnap, hogy te tehetsz erről, és hogy gyűlöllek. Szerettem Chanyeolt és borzasztóan hiányzik, és azt hiszem, még sokáig ilyen szarul fogok festeni, mint most, de… túl leszek rajta. Azokért az emlékekért, amiket megéltem, meg fogom tenni és fel fogok állni, csak… kell egy kis idő, mert most… pokolian fáj…

A mondandója végére teljesen elhalt a hangja, és kitört belőle a sírás. Odacsúsztam mellé, és magamhoz öleltem. Simogatni kezdtem a hátát, és lágyan ringattam, remélve, hogy egy idő után ettől megnyugszik. Hagytam, hogy zokogjon addig, ameddig jól esik neki, mert ha valakinek, hát neki joga volt így viselkednie.

Végignéztem rajta és teljesen összeszorult a szívem. Itt volt tizenhat éves, a legnagyobb változásokon most esik át, és erre még ezzel is számolnia kell. Szerettem volna azokban a percekben valamilyen módon megszüntetni a fájdalmát, vagy csak egy kicsit enyhíteni rajta, de sajnos nem rendelkeztem ilyesfajta képességekkel. Sora mindig is egy életvidám, bolondos lány volt, szinte mindig nevetett és most… most itt feküdt a karjaimban teljesen megtörten, elveszetten, és nem tudtam, mi lesz vele ezek után.

Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, de azt vettem észre, hogy már egyáltalán nem zokog. Sőt. Egyenletesen szuszogott. Óvatosan kicsúsztam alóla, és a feje alá tettem egy párnát, majd betakartam, és egy puszit nyomtam a fejére. A szemei alatt éktelenkedő hatalmas fekete karikák és vöröses arca arra engedett következtetni, hogy bizony az éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt.

Gyorsan magamra kaptam egy nadrágot, és egy felsőt, majd kiosontam a szobából, hogy Sora nyugodtan kialudhassa magát.

Leérve a konyhában Young épp egy szendvicset tett az asztalra. Manapság biztosan hozzászokott, hogy a legtöbb házimunkát neki kell elvégeznie, és ezért kissé bűntudatom is volt. Rettenetesen hálás voltam neki, hogy itt volt még mindig mellettem.

- A többiek még nem értek vissza? – kérdeztem, miközben nekiálltam a reggelinek.

- Jonghyun egy öt perce hívott, hogy most indulnak hazafelé, szóval… lassan itt lesznek.

- Kíváncsi vagyok, megtudtak-e valami újat.

- Miért, lemaradtam valamiről?

- Uhm… igen. Tegnap megtalálták Doojoon holttestét az egyik bokorban, ráadásul megölték azt a nővért, aki látta távozni Doojoont és a barátnőjét.

- Nem mondod komolyan? – Young szemei hatalmasra tágultak az ijedelemtől, és kis híján félrenyelte a müzlijét. – Ugye a tettes nem látta a srácokat?

- Nem hinném. Ha annyira erős lenne, akkor nem bajlódna azzal, hogy a szemtanúkat megölje. De mivel mindent elkövetett, hogy minden nyomot eltusoljon, bizonyára tudja, hogy Hyunseungék már keresik. Elvégre is… Hyunseung a város ura, ő felel minden természetfeletti esetért, és mivel Hyunseung az egyik legidősebb vámpír, a gyilkos tudja, hogy nem csak tapasztalt, de vannak kapcsolatai is. Óvatosnak kell lennie, ha nem akar lebukni.

- Ez igaz. Bár tudnánk, kit vagy mit keressünk – sóhajtott fel – Annak ellenére, hogy mi elméletiekben erősebbek vagyunk, az illető nagyon profinak tűnik. És ha ismer minket, akkor még előrébb jár, mint mi.

Ebben a pillanatban kivágódott a bejárati ajtó, és egy feldúlt Jongsuk, majd egy zombinak kinéző Jonghyun és Hyunseung toppant be.

- A büdös életbe! – rúgta fel az egyik széket Jongsuk, majd kikapta a kezemből az üdítőmet, lehúzta, és levetette magát a mellettem lévő székre.

Értetlenül néztünk össze Younggal, majd a barna hajúra.

- Valami baj van? – kérdeztem óvatosan, de Jongsuk így is gyilkos pillantást vetett rám.

- Hogy valami baj van? Hogy van-e valami baj? Ami itt folyik, az neked nem elég baj? – kiáltott fel, majd felpattant, és az emelet felé indult – Megyek, lefekszem. Hyunseung, kölcsönveszem a szobád.

- Az foglalt – kiáltottam utána, mire mindenki csodálkozva meredt rám – Sora alszik.

- Akkor a tiédben alszok – trappolt fel jó hangosan az emeletre Jongsuk.

- Az én szobám tiltott terület! – kiabáltam utána, de valószínűleg már nem hallotta, mert egy ajtócsapódás jelezte, hogy birtokba vette a helyiséget.

Felsóhajtottam, majd a csapat másik két tagjára néztem. Rájuk fért volna egy pihenés. Hiába is voltak vámpírok, azért az éjszakai ébrenlét és megállás nélkül való nyomozás rajtuk is meglátszott.

- Mi történt? – kérdezte ezúttal Young – Min húzta fel magát ennyire?

- Azon, hogy nem találtunk semmi nyomra vezetőt. Egész éjjel fent voltunk, és szinte az orrunk előtt ölték meg azt az ápolót. Meg valamilyen szinten Doojoont is. Végignéztük az összes kamera felvételét, de semmi gyanúsat nem vettünk észre. Akik bementek, azok ki is mentek. Ami csak egy dolgot jelenthet.

- Hogy a tettes láthatatlanná tud változni?

- Akkor két dolgot.

- Mi a másik?

- Hogy alakváltó.