24. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

Jongsuk egy merő pillanatig döbbenten nézett maga elé, majd mikor már látta, hogy jó pár méterrel távolabb vagyok tőle, ismét utánam futott.

- Várj! – ugrott elém, én meg kis híján nekimentem a nagy sietségben. Értetlenül néztem rá, és léptem egyet hátrébb. – Te komolyan oda akarsz menni? Tudtommal… messziről elkerülöd azt a helyet.

- Igen, ez így van, de most nem én vagyok a fontos. 

- Jó, de… én nem… de… ez így…

- Most mi van? Mi a bajod? – kérdeztem kissé összezavarodva. Egyáltalán nem tudtam kiigazodni az arcára rajzolódott érzéseken.

- És ha kiborulsz, akkor én mit csináljak veled? Én nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket, nem tudom, mitől nyugszol meg! – mondta kétségbeesetten.

- Te… komolyan aggódsz értem? – vontam fel az egyik szemöldököm, és előbb elmosolyodtam, majd elvigyorodtam.

- Mi? Nem, én nem! Dehogyis! Nem szokásom aggódni! Csak éppen… nem akarom, hogy megöld magad előttem és Hyunseung kikészüljön.

- Te annyira hülye vagy. Nem lesz semmi bajom, ne aggódj. Ha meg ennyire fosol, hívd a többieket is. Elvégre nem lakunk olyan messze – zártam le a témát, és kikerülve őt, tovább mentem.

- Jó, oké. De miért arra mész?

- Mert arra van a metróállomás?

- Nem egyszerűbb, ha elviszlek kocsival?

- Nem tudnál ilyen információkat előbb közölni? – kérdeztem szemforgatva, és visszaléptem mellé – Merre van az autód?

Röpke fél óra autózás után magunk mögött hagytuk a várost, és egy fákkal borított területre értünk, majd ahogy haladtunk tovább, egyre csak sűrűsödtek körülöttünk az erdők. Olyan magas fák vettek körbe minket, hogy szinte teljesen kirekesztették a nap sugarait.

Nem mertem kinézni az ablakon, és az erdők gyomrába bámulni. Libabőrös lettem ettől a helytől és a kihaltságtól. Ahogy egyre beljebb értünk, úgy egyre inkább kezdtem azt gondolni, hogy hülye ötlet volt idejönni. Mi van, ha tényleg Taemin az és pont erre számít? Mondjuk nem volt miért félnem tőle, elvégre is… simán megölhettem. De ennek ellenére se éreztem biztonságban magam, és a félelem már szorította is a torkomat.

- Minden okés? – kérdezte Jongsuk, akin semmiféle ilyesmi érzelmeket nem láttam, sőt, túlságosan is nyugodt volt.

- Ja, persze – feleltem rekedten, és csak akkor éreztem, hogy eléggé kiszáradt a torkom.

Még körülbelül öt percet mehettünk, majd Jongsuk megállította az autót. 

- Innen gyalog megyünk – jelentette ki és kiszállt az autóból.

Vettem egy nagy levegőt, és remegő kezekkel én is kinyitottam az ajtót és Jongsuk után mentem. Hogy alapból ennyire sötét volt vagy az idő járt későre, nem tudtam megmondani, de rettenetesen kirázott a hideg. Egyáltalán nem tetszett ez a végtelen csend. Baljós érzéseim támadtak, és minden porcikám el akart tűnni innen, ennek ellenére nem fordultam vissza. Szorosan Jongsuk után szegődtem, és igyekeztem nem lemaradni.

Röpke tíz perc gyaloglás után ismerős helyre érkeztünk: már láttam is a tisztást. Megtorpantam és nem mentem tovább. Biztos, ide akarok jönni? Biztos, hogy ez nem egy csapda? Egy év telt el azóta a háború óta, és most először járok itt. Ráadásul az álmomban, amikor itt voltam, megjelent Taemin. Mi van, ha tényleg itt van? Hiába tudtam, hogy erősebb vagyok nála, mégis féltem, hogy kieszelt valamit, ami elől én sem menekülhetek. Bár ötven százalék esély volt arra, hogy még életben van, én mégis valahogy úgy éreztem, ő áll ennek a hátterében.

Végül erőt vettem magamon és továbbmentem. Ha nem jövök ide, nem leszünk előrébb, és az senkinek sem jó. Ha nem is találunk semmit, akkor is megpróbáltuk. Ha pedig találunk valamit… az annál jobb. Ugye?

Lassan kilépdeltem a sötétségből, és a tisztás közepére sétáltam. A hullák nagy részét ugyan sikerült elégetni, eltemetni, de a rothadó szívek és agyvelők, valamint az itt-ott megmaradt testrészek ontották magukból a bűzt.  A sálamat, ami a nyakamban volt az orrom elé raktam és úgy mentem tovább. Elviselhetetlen volt ez a szag, a gyomrom teljesen felkavarodott tőle.

Igyekeztem úgy közlekedni, hogy ne csússzak el és ne lépjek rá semmire, bár ez eléggé lehetetlen volt. Undorodva néztem a talajt, majd jobbnak láttam, ha nem azt vizslatom, a végén még tényleg elhányom magam.

- És… akkor most mit csinálunk? – kérdezte Jongsuk, amikor utolértem és megálltam mellette.

- Használom az erőmet.

- Miért?

- Megnézem, hogy itt van-e Taemin lelke vagy akár a holtteste. 

- Miért gondolod, hogy itt van?

- Nem tudom. Igazából semmi esélye, hogy itt legyen, szerintem nem vett részt a csatában anno, de… nincs más ötletem. Lehet, mégis eljött. Nem tudom. Csak muszáj leellenőriznem.

- Ahogy akarod – mondta és összefonta karjait a mellkasa előtt.

- Öhm… megtennéd, hogy hátrébb mész? Nem akarom, hogy ha valami történne, akkor megsebezzelek.

Jongsuk egy bólintás kíséretében visszasétált a tisztás szélére. Megvártam, míg odaér és csak akkor kezdtem neki. Még fél szemmel láttam, ahogy megjelenik mellette Hyunseung, így egy kicsit megnyugodtam. Ha ő itt van, akkor nem lesz baj.

Lehunytam a szemeimet, és nagy levegőt vettem. Elnyomtam magamban minden félelmemet és rettegésemet, és igyekeztem kizárni a külvilágot. Megfogadtam, hogy nem jövök ide többet, és ha ténylegesen eljutott volna a tudatomig, hogy itt vagyok, azon a helyen, ahol embereket öltem és ahol véget vetettem a múltamnak, bizonyára kikészültem volna. De ez nem történt meg, ugyanis Hyunseung a kötelékünk által képes volt teljesen elcsendesíteni bennem ezeket az emlékeket és nem engedte, hogy a nyomasztó rémképek elárasszák elmémet.

Az energiám lassan életre kelt, felmelegítette egész testem, majd mikor már feszítette mellkasom, kieresztettem magamból. A tűzgolyó végiggördült az egész tisztáson, és mikor kinyitottam a szemem, láttam a halott lelkeket éledezni. Lassan alakot öltöttek, és értetlenül pislogtak rám. Mereven álltak, várva a parancsomat. Ott álltak előttem, én pedig nem tudtam, mit is kéne pontosan csinálnom.

Tekintetem ide-oda jártattam közöttük, néhol meg-megpillantottam egy-egy ismerős arcot, és sokáig elidőztem rajtuk. A szívem összeszorult, és ha Hyunseung nem lép velem kapcsolatba, biztosan pánikolni kezdtem volna.

Lassan elindultam a tisztáson, hogy megkeressem Taemint. Sietnem kellett, mert több ezren voltak, az energiám pedig véges volt. Szemeimmel ide-oda cikáztam a lelkek között, akik minden mozdulatomat rezzenéstelen arccal figyelték. Annak ellenére, hogy teljesnek éreztem magam, amikor kapcsolatba léptem velük, most nyugtalan voltam. Feszélyezve éreztem magam, és az energiám is vészesen fogyott; egyre inkább kezdtem fáradni és kimerülni. Nem tudtam, miért van ez, hisz amikor a képességem használom, általában feltöltődöm, de most az ellenkezője történt. Vajon azért lenne, mert most vámpírokat akartam megidézni, nem pedig embereket? Számít ez, befolyásolja a képességem? Vagy tényleg nem stimmel valami?

Nem kellett sokat várnom a válaszra, mert egyszer csak a tömegben két ismerős alakot véltem felfedezni.

Az álszüleimet.

Teljesen leblokkoltam, amikor megpillantottam őket alig néhány lépésnyire tőlem. Szemeim tágra nyíltak és még a légzésem is elakadt.

Itt voltak. Ismét.

Hogyan is felejthettem el, hogy őket is megöltem, ráadásul pont itt? Annyira idióta vagyok. Tudhattam volna, hogy elő fognak jönni, hogy látnom kell őket. Minden miattuk volt. Minden velük kezdődött.

Gyomrom görcsbe rándult és valami furcsa, szorító érzés vette át az uralmat testem felett. Az a bizonyos érzés, amikor nem kívánatos személy lép az életedbe hosszú év után, és tudod, hogyha ismét kapcsolatba lépsz vele, nem lesz kellemes érzés. Az emlékeim, a sebeim egy pillanat alatt felszakadtak és azt a fájdalmat éreztem, amit fiatal koromban, hosszú éveken keresztül. Mindent, amit tettek velem, minden és minden felidéződött és megbénított.

És nekik ez éppen elég volt.

A gonosz mosolyuk, a lélekig hatoló, gyűlölködő pillantásuk még most is letörölhetetlenül arcukra volt írva. Semmit sem változtak. Az ember azt hinné, hogy a halál után mindenki áttér a jó útra, de aligha. Minden és mindenki ugyanolyan marad, csak éppen… láthatatlan leszel és semmit sem befolyásolhatsz.

Minden egy másodperc töredéke alatt történt. Hirtelen ott termettek mellettem; egyikőjük a bal oldalamon, míg a másikjuk a jobbomon. Időt sem adtak arra, hogy akárcsak egy pillantást vethessek rájuk, kezükkel erősen megmarkolták kezem, engem pedig abban a pillanatban elnyelt a sötétség.