22. rész

*Ajánlott zene: VIXX - Eternity*

https://www.youtube.com/watch?v=cIfoNcm8Psw

A visszafelé úton Eungyeol nem száguldozott és mindannyian néma csendben voltunk. Talán a fáradtság volt az, ami némaságra kényszerített minket, vagy a mai nap, ami igen hosszúra sikeredett. Mindhárman a gondolatainkba merülve bámultunk ki az ablakon – kivéve Eungyeolt, aki az utat figyelte – és a mai nap eseményein rágódtunk.

Meghalt Chanyeol… és most a szobatársa is. Nagyjából túltettem magam ezen az egészen, azonban aggódtam Soráért. Vajon ő milyen hamar lesz képes feldolgozni a halálát? Ugye nem fog őrültséget tenni? Az istenért is, még csak tizenhat éves! Tavaly a nővére, és most a szerelme… Mégis mit ártott ő, amiért ezt érdemli? Lehetséges, hogy szimplán csak rossz helyre született? Szenvedhet valaki pusztán ebből az okból kifolyólag? Képtelen voltam elhinni, hogy ez megtörténik vele. Még csak egy gyerek volt, nem szabadna ilyen súlyos érzelmekkel küzdenie. Élhet ezekután is teljes és normális életet?

Vajon hol lehet Doojoon? Tényleg a tettes lökte ki az ablakból? Tényleg eljött ideáig, hogy ne bukjon le? Mégis miben mesterkedik, ami ennyire fontos neki, hogy egy ártatlant megöljön? Persze, a többiek is azok voltak, de őket kiszemelte magának, Doojoon viszont szimplán rosszkor volt rossz helyen. Ráadásul… mi alapján választja ki az áldozatait? Előbb egy lány, most egy fiú… ki lesz a következő? Van-e értelme már most azon agyalni, mi alapján választja ki őket? Találomra tenné? Ha találomra megy, akkor lehet, Doojoont is kinézte magának? Mégis hogy néz ki a gyilkos? Fiú vagy lány? Tud alakot váltani vagy láthatatlan? Ő is a kollégiumban lakik vagy valahol a közelben?

Ezer meg ezer kérdés kavargott a fejemben, amitől igencsak megszédültem és fájt a fejem. Ujjaimmal masszírozni kezdtem a halántékomat, hátha ettől csillapodik a zsibbadás, de csak nem lett jobb.

Mégis meddig fog mindez eltartani? Mennyi embernek kell még meghalnia, mire rájövünk, mi történik?

Mikor megérkeztünk a lakásba, Young egyből elvonult aludni, én viszont mielőtt lefeküdtem volna, felhívtam Hyunseungot.

- Megtaláltátok? – tettem fel a kérdést, amint meghallottam, hogy felveszi.

- Még nem. Körbejártuk a környéket, de semmi. Bárki is a gyilkos, elvitte magával Doojoont – sóhajtott a telefonba.

- Szerinted… lehetett Doojoon a tettes? Vagy a cinkostárs?

- Képtelenség.

- Jó, ez igaz. Csak mindent számításba akarok venni. Túlságosan összezavarodtam.

- Hidd el, nem csak te. És minél inkább telik az idő, annál bonyolultabb lesz.

- Ettől félek én is. Biztos, hogy Doojoont láttuk az utcán? Sötét volt és magasan voltunk, lehet, összekevertük mással.

- Elképzelhető, hogy nem ő volt és most tényleg otthon van a családjával és a barátnőjével, ahogy a nővér mondta, de… valaki akkor is kizuhant az ablakból, itt feküdt az utcán és most nincs sehol. Akárki volt, elő kell kerítenünk.

- Ez igaz, de… várj, mit mondtál? A nővér látta elmenni a barátnőjével azelőtt tíz perccel, mielőtt mi megérkeztünk? Akkor a nővérnek látnia kellett a barátnőjét!

- Tudom, mit akarsz, és ne aggódj, kikérdezzük!

- Rendben. Várj, tudod tartani egy picit?

- Persze.

Cipők tompa puffanását hallottam, majd halk suttogást a telefon túlsó végén, végül hosszú másodpercekig csak a néma csendet. Már kezdtem azt hinni, hogy Hyunseung letette a telefont, amikor végre megszólalt:

- Nem tudom, hogy jó vagy rossz hírnek számít, de megtaláltuk Doojoon holttestét.

- Hol? – szemeim egyből tágra nyíltak.

- Az egyik bokor tövében, itt a kórház mögötti parkban.

- Miért vitte oda őt?

- Talán el akarta rejteni, hogy ne rögtön találják meg és ő le tudjon lépni – hallottam Jonghyun hangját.

- Ne haragudj, Minseo, de leteszem.

- Rendben, nem gond. De siessetek vissza, oké?

- Amint tudunk, megyünk. Aludj jól. Szia.

- Szia.

Hyunseung letette, én pedig végigdőltem az ágyán, és lehunytam a szemeimet. Bármennyire is voltam fáradt, nem akartam aludni, mert féltem, hogy rosszat fogok álmodni, mégis, a szervezetem annyira kikészült, hogy szinte két perc sem kellett ahhoz, hogy elaludjak.

Alig pihenhettem tíz percet, amikor megcsörrent a telefonom. Hyunseung volt az.

- Mondjad – szóltam bele rekedtes hangon, de szemeimet nem nyitottam ki.

- Azt hiszem, ma este nem fogunk hazamenni.

- Miért?

- Nem fogod kitalálni, mi történt.

- Hyunseung, hulla fáradt vagyok, ugye nem most akarsz barkóbázni?

- Igaz, bocsi – sóhajtott fel, majd megszólalt – Az a nővér, aki látta Doojoon távozni a barátnőjével, halott.

- Tessék? – még nekem is fülsértő volt az a hang, amit kiadtam magamból. Ha eddig fáradt voltam, most egy pillanat alatt kiment minden álmosság a szememből és olyan lendülettel ültem fel az ágyban, mintha ezer tűvel böködtek volna.

- Jól hallottad. Halott. A női mosdóban találtak rá. Valaki leszúrta. Amíg mi kint voltunk, a gyilkos bejött és végzett vele.

- Uramisten.

- Nem tudom, mit akar elérni, de akárki is látta őt, azokkal végezni fog.

- Ezt nem hiszem el. Mégis mi a…? Én ezt nem tudom elhinni. Képes volt ma három embert is megölni, csak mert látták őt?

- Úgy néz ki. Azt hiszem, innentől kezdve jobb lesz, ha még óvatosabbak leszünk.

- Mindig egy lépéssel előrébb jár. Lehetséges, hogy tudja, kik vagyunk mi, lehet, hogy ma látott minket, ellenben mi semmit nem tudunk róla.

- Elképzelhető. Mindenesetre azt is tudhatja, hogy nem fogunk leállni és addig nem nyugszunk, amíg el nem kapjuk őt.

- Bár ott tartanánk már – sóhajtottam a telefonba, és újból visszadőltem az ágyra.

- Itt a rendőrség, úgyhogy leteszem. Holnap reggel találkozunk, oké? Pihend ki magad, és próbálj meg aludni. Küldöm az energiámat, hogy nyugodt éjszakád legyem – hallottam hangján, hogy elmosolyodik.

- Szeretlek – mondtam, és kinyomtam a telefont.

Hyunseung betartotta az ígéretét. A sok borzalom ellenére tényleg nyugodtan aludtam.

*

Régen ébredtem olyan frissen, mint azon a november elsejei szombat reggelen. Egy nagy ásítás után magamhoz öleltem a takarót, és arcomra mosolyt ült ki. Tudtam, hogy Hyunseung nem aludt itt az éjjel, de az illatát a paplan mélyen magába szívta, és ez kárpótolta a távollétét.

Azonban ez a boldogság se tarthatott tovább pár másodpercnél, ugyanis amint eszembe jutott az előző este, minden jókedvem elillant és helyét átvette az örökös fejfájás. Hogyan oldjuk meg azt a rejtvényt, ami előttünk áll?

Felültem az ágyban, és kis híján le is estem a földre, amikor megpillantottam magam mellett Sorát.

- Te mit keresel itt? – kérdeztem megilletődve, és automatikusan magamra húztam a takarót.

- Young engedett be – felelte tömören – Minseo, figyelj, én…

- Nem kell bocsánatot kérned a tegnapiért. Ki voltál borulva, ez teljesen érthető. És igazad van, tényleg az én hibám volt – szóltam közbe, de Sora csak megrázta a fejét.

- Nem, Minseo. Nem volt igazam. Nem okolhatlak téged emiatt. Te csak azt tetted, amit jónak láttál és bevallom… örülök, hogy megtetted ezt a lépést. Azt hiszem, ha Chanyeol úgy halt volna meg, hogy nem ismerem, akkor… jobban fájt volna. De így, hogy ismertem és a barátom… volt… így egy kicsit könnyebb. Vagyis… nem, a fenét sem könnyebb, de attól még örülök, hogy azon a napon összehoztál minket. Mert az a pár nap, amit vele töltöttem, az maga volt a mennyország és számomra igenis sokat jelent. Sajnálom, Minseo, hogy azt vágtam a fejedhez tegnap, hogy te tehetsz erről, és hogy gyűlöllek. Szerettem Chanyeolt és borzasztóan hiányzik, és azt hiszem, még sokáig ilyen szarul fogok festeni, mint most, de… túl leszek rajta. Azokért az emlékekért, amiket megéltem, meg fogom tenni és fel fogok állni, csak… kell egy kis idő, mert most… pokolian fáj…

A mondandója végére teljesen elhalt a hangja, és kitört belőle a sírás. Odacsúsztam mellé, és magamhoz öleltem. Simogatni kezdtem a hátát, és lágyan ringattam, remélve, hogy egy idő után ettől megnyugszik. Hagytam, hogy zokogjon addig, ameddig jól esik neki, mert ha valakinek, hát neki joga volt így viselkednie.

Végignéztem rajta és teljesen összeszorult a szívem. Itt volt tizenhat éves, a legnagyobb változásokon most esik át, és erre még ezzel is számolnia kell. Szerettem volna azokban a percekben valamilyen módon megszüntetni a fájdalmát, vagy csak egy kicsit enyhíteni rajta, de sajnos nem rendelkeztem ilyesfajta képességekkel. Sora mindig is egy életvidám, bolondos lány volt, szinte mindig nevetett és most… most itt feküdt a karjaimban teljesen megtörten, elveszetten, és nem tudtam, mi lesz vele ezek után.

Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, de azt vettem észre, hogy már egyáltalán nem zokog. Sőt. Egyenletesen szuszogott. Óvatosan kicsúsztam alóla, és a feje alá tettem egy párnát, majd betakartam, és egy puszit nyomtam a fejére. A szemei alatt éktelenkedő hatalmas fekete karikák és vöröses arca arra engedett következtetni, hogy bizony az éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt.

Gyorsan magamra kaptam egy nadrágot, és egy felsőt, majd kiosontam a szobából, hogy Sora nyugodtan kialudhassa magát.

Leérve a konyhában Young épp egy szendvicset tett az asztalra. Manapság biztosan hozzászokott, hogy a legtöbb házimunkát neki kell elvégeznie, és ezért kissé bűntudatom is volt. Rettenetesen hálás voltam neki, hogy itt volt még mindig mellettem.

- A többiek még nem értek vissza? – kérdeztem, miközben nekiálltam a reggelinek.

- Jonghyun egy öt perce hívott, hogy most indulnak hazafelé, szóval… lassan itt lesznek.

- Kíváncsi vagyok, megtudtak-e valami újat.

- Miért, lemaradtam valamiről?

- Uhm… igen. Tegnap megtalálták Doojoon holttestét az egyik bokorban, ráadásul megölték azt a nővért, aki látta távozni Doojoont és a barátnőjét.

- Nem mondod komolyan? – Young szemei hatalmasra tágultak az ijedelemtől, és kis híján félrenyelte a müzlijét. – Ugye a tettes nem látta a srácokat?

- Nem hinném. Ha annyira erős lenne, akkor nem bajlódna azzal, hogy a szemtanúkat megölje. De mivel mindent elkövetett, hogy minden nyomot eltusoljon, bizonyára tudja, hogy Hyunseungék már keresik. Elvégre is… Hyunseung a város ura, ő felel minden természetfeletti esetért, és mivel Hyunseung az egyik legidősebb vámpír, a gyilkos tudja, hogy nem csak tapasztalt, de vannak kapcsolatai is. Óvatosnak kell lennie, ha nem akar lebukni.

- Ez igaz. Bár tudnánk, kit vagy mit keressünk – sóhajtott fel – Annak ellenére, hogy mi elméletiekben erősebbek vagyunk, az illető nagyon profinak tűnik. És ha ismer minket, akkor még előrébb jár, mint mi.

Ebben a pillanatban kivágódott a bejárati ajtó, és egy feldúlt Jongsuk, majd egy zombinak kinéző Jonghyun és Hyunseung toppant be.

- A büdös életbe! – rúgta fel az egyik széket Jongsuk, majd kikapta a kezemből az üdítőmet, lehúzta, és levetette magát a mellettem lévő székre.

Értetlenül néztünk össze Younggal, majd a barna hajúra.

- Valami baj van? – kérdeztem óvatosan, de Jongsuk így is gyilkos pillantást vetett rám.

- Hogy valami baj van? Hogy van-e valami baj? Ami itt folyik, az neked nem elég baj? – kiáltott fel, majd felpattant, és az emelet felé indult – Megyek, lefekszem. Hyunseung, kölcsönveszem a szobád.

- Az foglalt – kiáltottam utána, mire mindenki csodálkozva meredt rám – Sora alszik.

- Akkor a tiédben alszok – trappolt fel jó hangosan az emeletre Jongsuk.

- Az én szobám tiltott terület! – kiabáltam utána, de valószínűleg már nem hallotta, mert egy ajtócsapódás jelezte, hogy birtokba vette a helyiséget.

Felsóhajtottam, majd a csapat másik két tagjára néztem. Rájuk fért volna egy pihenés. Hiába is voltak vámpírok, azért az éjszakai ébrenlét és megállás nélkül való nyomozás rajtuk is meglátszott.

- Mi történt? – kérdezte ezúttal Young – Min húzta fel magát ennyire?

- Azon, hogy nem találtunk semmi nyomra vezetőt. Egész éjjel fent voltunk, és szinte az orrunk előtt ölték meg azt az ápolót. Meg valamilyen szinten Doojoont is. Végignéztük az összes kamera felvételét, de semmi gyanúsat nem vettünk észre. Akik bementek, azok ki is mentek. Ami csak egy dolgot jelenthet.

- Hogy a tettes láthatatlanná tud változni?

- Akkor két dolgot.

- Mi a másik?

- Hogy alakváltó.