23. rész

*Ajánlott zene: Beast - Shadow*

https://www.youtube.com/watch?v=7Y3ZRYQl4Qo

Alakváltó.

Még órákkal később is ez járt a fejemben, és egy pillanatra se tudtam másfelé figyelni.

Ha valóban alakváltó az illető, akkor… még nehezebben fogunk a nyomára bukkanni. Hogy fiút keresünk vagy lányt, időset vagy fiatalt oly mindegy volt. Kinézet alapján értelmetlen lenne keresni. De akkor mégis hogyan fogjuk megtalálni a tettest? Vajon hány ártatlannak kell még odalennie, mire végre elkapjuk? És ami a legfontosabb kérdés volt: mire készül a gyilkos? Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy szimplán kedvtelésből teszi mindezt. Ha csak a hobbija lenne, nem fordított volna akkora nagy gondot, hogy megölje a szemtanúkat. Nyilván rejtőzve akar maradni és nem kockáztatja a lebukás veszélyét.

De mi van akkor, ha tévedünk? Ha nem alakváltó? Mi van, ha mégis láthatatlanná tud válni? Vannak ilyen lények a világon vagy sem? Azt se tudjuk, milyen természetfeletti képességgel rendelkező emberek mászkálnak az utcán, lehet olyanok, amikről semmit sem tudunk. Én is ilyen voltam, sokáig rólam sem tudott senki semmit. Vagyis… én egy kicsit más vagyok, mert abban a bizonyos jóslatban ezt leírták, de csaknem tizennyolc évig én sem tudtam arról, hogy ki vagyok, és hogy mekkora erő lakozik bennem. Honnan tudhatjuk, hogy nincsenek még olyanok, akik egyedüli képességgel rendelkeznek? Ha ez a helyzet… akkor bármi lehetséges.

Bármennyire is erőltettem az agyamat, ötletem sem volt, mit kéne tennünk. Az egyedüli megoldásnak az tűnt, hogy visszamegyek a kollégiumba és éjjel-nappal nyitva tartom a szemem, remélve, hogy egyszer sikerül meglátnom a tettest.

*

- Minden rendben lesz? - kérdezte Hyunseung.

A kollégium kapujában álltunk, vasárnap délután. Hamar elröppent a hétvége és megint vissza kellett térnem ebbe a borzadályba. Semmi kedvem sem volt, és utáltam, hogy míg a hétvége egy pillanat alatt eltelt, addig a hétköznap olyan volt, mintha hónapok lettek volna.

Ahogy Hyunseung egy puszit nyomott a fejemre, és szorosan átfonta karjait a derekam körül, fejemet mellkasába fúrtam és önkéntelenül, de potyogni kezdtek a könnyeim. Hiába is, az itteni bezártság érzése pillanatok alatt ellepte testem és fojtogatni kezdett. Alig vártam, hogy végre vége legyen mindennek és itt hagyhassam ezt az egészet.

- Ne aggódj, nem tart már sokáig – próbált lelket önteni belém, miközben simogatta hátamat, de ez most oly kevés volt számomra. Ha az ember valamit tiszta szívből gyűlöl, azt semmi sem enyhítheti. 

- Nem lehetne valahogy ezt az egész kollégiumot bezárni? Akkor nem esne senkinek sem bántódása – néztem keserűen arcába.

- Hidd el, ha tehetném én magam záratnám be, de mégis hová kerülne ennyi diák? És valószínűleg a tettes úgyis keresne egy másik helyet, ahol folytathatja, amit elkezdett.

- De mégis mennyien fognak még meghalni? Ha bezárjuk, akkor megmenthetünk egy csomó embert. Az se biztos, hogy folytatná valahol máshol. Lehet, hogy csak maga a kollégium vagy a kollégium helye kell neki és emiatt akar mindenkit megölni.

- Ha mindenkit meg akarna ölni, már réges-régen felrobbantotta volna. És ha ezt a helyet bezárják, felkeres egy másikat, és míg kiderül, hogy melyikbe ment át, addig még többen halnak meg. Ha már egyszer itt kezdődött el… akkor itt is kell lezárnunk.

Igaza volt. Felesleges lett volna mindenkit kiköltöztetni, mert a gyilkos mindegy hogyan, de eléri, amit akar. Mindegy, hogy kicsit több időbe kerül neki, akkor se fog leállni. Itt kellett maradnom, és várnom, még akkor is, ha közben lesznek, akiket nem tudok megmenteni. Mert biztos voltam abban, hogy még sokan halnak meg, amíg rájövünk, mi ez az egész.

- Szia! – köszönt hirtelen valaki. Megtöröltem a szemem, majd elengedtem Hyunseungot, és az illető felé fordultam.

- Szia, Boksung! – köszöntem vissza mosolyogva, majd újra Hyunseungra néztem.

Boksung nem mozdult mellőlünk, csak állt és minket nézett, amit nem tudtam mire vélni. Nem voltunk jó barátok, hogy leálljak vele jópofizni, ezért néhány kínos másodperc után megszólaltam.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek – mondtam Hyunseungnak, akin láttam, hogy mindjárt elneveti magát. Vetettem egy gyors pillantást Boksungra, és tudtam, mi az, amin ennyire jókedvre derült. Boksung ugyanis olyan féltékenyen méregetett engem, mintha egy kisgyerektől épp a kedvenc plüssét vették volna el. Azonban amikor Hyunseungra tévedt tekintete, tisztán látszódott, hogy belézúgott.

- Szerintem is jobb, ha mész. Majd még beszélünk – adott egy csókot, ami direkt jó hosszúra és szenvedélyesre sikeredett. Magamhoz öleltem, majd mélyet szippantottam illatából és elengedtem.

- Szia.

Elléptem tőle, Hyunseung pedig csak mosolyogva intett egyet vissza, és elindult a kocsijához. Boksung felé fordultam, majd megindultam befelé.

- Nagyon helyes volt ez a srác. Ki ő? - kérdezte egyből Boksung, én pedig csak megforgattam a szemem. Igyekeztem jó képet vágni hozzá, de valahogy még mindig nem volt szimpatikus ez a lány. 

- A barátom – feleltem röviden és tömören.

- Óh, mázlista. Azért majd hívhatod ide többet is – eresztett meg egy vigyort.

- Persze – mondtam mosolyogva, miközben magamban hozzátettem, hogy soha, soha nem kérem meg, hogy idejöjjön. Nem voltam féltékeny, de ha ez a lány legközelebb meglát minket együtt, isten biz, hogy nem akaszkodik le rólunk.

Amint beértünk a szobába, SMS-t kaptam Hyunseungtól, amiben csak ennyi állt:

„Azt hiszem, riválisodra akadtál.”

Hangosan felnevettem egy pillanatra, és már vissza is írtam neki. Tudtam, hogy csak poénkodik, és ez most jól is esett nekem.

- Mi az, mi az? – kérdezte Boksung inkább tolakodóan, mintsem kíváncsian, miközben leült mellém és azt nézte, mit pötyögök a telefonomba.

- Semmi érdekes – húzódtam egy kicsit arrébb, majd elküldtem az üzenetet, és zsebre vágtam a telefont. – Felmegyek a könyvtárba egy kicsit. Majd jövök – mondtam gyorsan, és kislisszoltam a szobából.

Reméltem, hogy ott találom Jongsukot, és vele beszélgethetek, de sajnos csalódnom kellett. Jongsuk nem volt odabent, így helyet foglaltam az egyik széken és csak bámultam ki a fejemből. Mégis mi a jó életet kéne csinálnom? Nem akartam visszamenni a szobába, semmi kedvem nem volt Boksung társaságához, ugyanakkor az unalom majd szétvetett. Sosem gondoltam volna, hogy valaha lesz olyan, amikor nem kell csinálnom semmit, és hogy ez az őrületbe fog kergetni.

Hülyén éreztem magam, hogy csak úgy egymagamban ülök a széken és nem teszek semmit, így inkább elhagytam a könyvtárat. Megálltam a korlátnál és lenéztem az aulára. Megannyi fiatal lány és fiú mászkált arra, ki nevetve, ki magába mélyedve. Öt perc leforgása alatt szinte a fél kollégium megfordult – mindenki vacsorázni igyekezett. Ahogy figyeltem őket, azon gondolkoztam, vajon ki lehet a gyilkos. Olyan fiatalok voltak mindannyian… mégis melyikük az, aki ennyi idősen ilyenre képes? Persze, ha természetfeletti vagy, olyan mindegy, hány éves vagy, mert mindig van valami okod, ami erre késztet. De akkor is, maga a tudat, hogy egy látszólag ártatlan ember ilyet tesz... borzalmas volt ebbe belegondolni. Vajon ki viselhet magán álarcot? Melyik mosoly mögött rejtőzik a gonosz? Melyik kedvtelen, unott arc mögött vigyorog az ördög?

Olyan nehéz volt bármit is feltételezni és másokat gyanúsítani. Ott volt szinte egy karnyújtásnyira tőlem a tettes, mégsem értem el. És ő bizonyára jót nevetett rajtam, már ha tudta, ki vagyok. Hogyan fogom ennyi ember közül megtalálni, akit keresek?

Aztán hirtelen bevillant egy álom foszlány, amiről szinte teljesen megfeledkeztem… Taeminnel álmodtam. Ez az egész akkor kezdődött, amikor Taemin egy év elteltével ismét megjelent az álmomban. Csak egyetlen egy álom volt, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Mi van, ha ő teszi mindezt? Az egyetlen oka a bosszú lenne, de teljesen értelmetlen szembeszállnia velem, és ezt ő is biztosan tudta. Ha élt, neki nem volt oka. Vagyis biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb még találkozni fogok vele és biztosan kitalál valamit, de az egy év ehhez édeskevés. És ha ő volt a gyilkos, tudta, hogy ott vagyok, és ha tudta, hogy ott vagyok, el kellett volna menekülnie.

Mindezt csak akkor, ha élt.

De nem tudtam, hogy életben van-e.

Mert ha nem élt, nem lehetett ő. És ha nem ő, akkor még mindig nem tudunk semmit.

Hátat fordítottam az aulának, és a bejárat felé indultam. Közben tárcsáztam Hyunseung számát, de egyik csöngetésre se vettem fel.

- Hová igyekszel? – állított meg hirtelen egy hang, amikor épp a kapun léptem volna ki. Mint a villám, fordultam meg, és megkönnyebbültem, amikor Jongsukot láttam meg. – Nem kéne elhagynod a kollégiumot.

- Maradj itt helyettem egy kicsit, nekem el kell mennem valahová – fogtam rövidre, majd továbbmentem, de Jongsuk utánam jött, és megfogva a karom, megállásra késztetett.

- Mi ez a nagyon fontos dolog? – ráncolta össze homlokát.

- Meg kell keresnem Taemint.

- Taemint? Miért? Tudtommal meghalt – hökkent meg Jongsuk, majd elengedte a karom.

- Én ebben kezdek kételkedni. Vagyis nagyon örülnék neki, ha nem lenne halott, mert akkor akár lehetne ő is a gyilkos. 

- Még ha ő is teszi, akkor is felbérelt valakit. Mindannyian ismerjük, és ha él, tudja, hogy keressük. Ha él, nem fog kockáztatni, ő veszi kézbe az irányítást és más fogja bemocskolni a kezét. Míg őt keressük, a „csatlósai” tovább végzik a feladatukat.

- Lehet, hogy így van, sőt, talán biztos. De ha elkapom Taemint, elkapom a többit is. Ha nincs vezér, a többiek semmit sem érnek. 

- Ebben is van valami. 

- De persze mindez csak egy feltételezés. Lehet, rossz nyomon járunk, lehet, Taemin tényleg halott. Ha él, és nem olyan hülye, akkor a helyében én tuti messze elkerülném egész Ázsiát. 

- Ha viszont meghalt, akkor mindez értelmetlen.

- Igen, de valamin akkor is el kell indulnunk, mert ha csak egy helyben állunk és várakozunk, nem megyünk semmire.

- Igazad van. Hová is készülsz menni?

- A tisztásra.