5. rész

*Ajánlott zene: EXO – Universe

https://www.youtube.com/watch?v=wa-r_cR7nXc

Értetlenül meredtem rá, de hiába kérdeztem meg, mire értette ezt, kiben ne bízzak, már nem válaszolt. Ismét beletemetkezett a rajzolásba, és bármit is mondtam neki, nem érkezett felelet.

Nagyot sóhajtottam, és elhagytam a szobáját, majd hazafelé vettem az irányt. Sora gyakran viselkedett furcsán; az egyik pillanatban még nyitott volt és fecsegett mindenről, a másikban pedig meg sem hallotta, ha szóltak hozzá. Időnként csak bámult ki a fejéből, mintha lélekben máshol járna, máskor – mint a mai napon – a rajzolásba merült. Az orvos szerint a jelenlegi állapotát figyelembe véve ez nála teljesen normális dolog, éppen ezért nem tudtam eldönteni, hogy figyelmeztetésnek vegyem, avagy sem. Tekintve, hogy az elméje nem volt stabil, és félig még most is a múltban élt, nem lehettem bizonyos benne, hogy nem csak a múlt egy darabkája jutott eszébe, vagy abban a pillanatban a jelenben volt, és valami olyat látott, érzett meg, amire figyelnem kellett.

Nyugtalan lettem a szavaitól, és olyan gyorsan siettem hazafelé, amennyire csak tudtam, mindenesetre egyelőre úgy döntöttem, nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget. Majd legközelebb megkérdezem tőle, mire értette pontosan, hátha több információval tud szolgálni.

*

Mire hazaértem, nyoma sem volt a riadtságomnak. A lakás üres volt, valószínűleg azért, mert mindenki dolgozott, legalábbis Young biztosan, a többiek pedig valamilyen tanácskozáson lehettek. Örültem ennek, így végre szánhattam egy kis időt magamra is.

Fellélegeztem, majd lepakoltam a cuccaimat és átöltöztem kényelmes ruhába. Kapcsoltam egy kis halk, lágy zenét, végül a nappaliban leültem a kanapéra.

- Na, akkor kezdjünk neki – motyogtam orrom elé, és az asztalon lévő haldokló, már-már szinte teljesen kiszáradt virágocskára tévedt tekintetem.

Néhány másodpercig elmerengve néztem, és egyenesen megsajnáltam, ahogy arra gondoltam, mindhiába öntözöm vízzel, biztosítok neki megfelelő levegőt és napfényt, ő napról napra csak egyre gyengébb lesz, míg végül magányosan fog meghalni. Az egykor dús és kimagasló szépsége most már teljesen összetöpörödött; utolsó megmaradt néhány levele sárgásan kókadozott, és rózsaszín virágszirmai az asztalon hevertek elfonnyadva, kissé megbarnulva.

Valahogy így nézhetett ki belülről az én lelki világom is. Hiába voltak itt a barátaim, a szeretteim, hiába tápláltak megannyi szeretettel és kedvességgel, mégsem volt elég ahhoz, hogy a képességem iránt érzett hiányom, az a tátongó üresség megszűnjön. Haldokoltam legbelül én is, és minden egyes nap elviselhetetlenné vált. Hiába próbáltam türelmes lenni, ez nagy erőfeszítésbe telt.

Sóhajtva megráztam a fejemet, és elhessegettem gondolataimat. Lehunytam szemeimet, és kezeimmel óvatosan közrefogtam a virágot, de nem értem hozzá. Próbáltam elképzelni, ahogy lassacskán ismét növekedni kezd, ahogy új levelecskék bontakoznak ki és méregzöld kerítést építenek. Elképzeltem, ahogy új rügyek burjánzanak, és egyszer csak kipattan védőburkából egy kis virágfej, majd lassan kitárja rózsaszín szárnyait és mosolyogva rám tekint. Szinte láttam magam előtt, ahogy az erecskék felduzzadnak az energiától, ahogy megtöltődik élettel és nyújtózkodva fordul a napfény felé.

Elképzeltem, ahogy ez az energia belőlem árad. Próbáltam összekaparni magamból a képességemet, összegyűjteni egy pontra, hogy végül ujjaimon keresztül kiengedhessem és a fejemben megjelent képkockák valóra váljanak.

De hiába erőlködtem, nem mozdult meg bennem semmi. Hallottam, ahogy ereimben csörgedezik a vér, és ahogy tüdőmbe ki- és beáramlik a levegő, de minden más nyugodt maradt. Nem éreztem a forróságot, ami el szokta árasztani a testemet, nem láttam magam előtt a virág haldokló lelkét, ahogy két kézzel nyúl felém, hogy segítsek.

Egyszerűen az égvilágon nem történt semmit.

- A kurva életbe már! – Kiáltottam fel hirtelen és egy hatalmasat rúgtam az asztalba. – Mi a francért nem működik?

Felpattantam, majd fújtatva, csípőre tett kézzel tettem pár kört a nappaliban, miközben próbáltam megnyugtatni magam. Idegesen biztosan nem fog működni a képességem, és nem kéne feladnom, ha elsőre nem sikerül. De az igazság az volt, hogy ez már sokadszori próbálkozásom volt, napok óta ezen ügyködtem, mégsem éreztem semmi változást.

Tudom, hogy ez csak egy virág, de mi történik, ha hirtelen valamelyik ismerősöm súlyosan megsérül? Mi történik, ha élet-halál közeli állapotba kerül? Onnan még vissza tudom hozni, nemde? Ha képes vagyok egy csomó halott lelket irányítani, és úgymond emberivé varázsolni, akkor egy aprócska virágot, ami még csak félig halott, és nem is igényel akkora energiát, miért nem sikerül felélesztenem?

Ittam egy pohár vizet, és másik zenére váltottam. Résnyire kinyitottam az ablakot is, hátha a friss levegő jó hatással lesz rám, végül ismét ledobtam magam a kanapéra. A kezembe vettem a telefonomat, majd írtam egy üzenetet Youngnak, hogy mikor ér haza, és nem tudja-e, hol vannak a fiúk. Nem akartam zavarni Hyunseungot ilyenekkel, hátha valami fontos nyomozás kellős közepén tart.

Néhány perccel később, amikor már végleg lecsillapodtam, visszaültem ugyanabba a helyzetbe, és folytattam a próbálkozást.

Ismét magam elé képzeltem, ahogy a virág teljesen elhervad, elporlad, és nem marad belőle semmi. Lelki szemeimmel megkerestem az elveszett lelkét, amely csak úgy lebeg valahol, egy ismeretlen helyen, ahol nincs se tér, se idő. Elképzeltem, ahogy megragadom remegő lelkét, ahogy óvatosan tenyerembe csúsztatom, és másik kezemmel átölelem, hogy felmelegedjen, és ne fázzon többé.

Végül visszatérek a jelenbe, ebbe a világba, a nappaliba, és a lelkét az üres cserépbe teszem, ahol még holttestének ott van a porhüvelye. Ő pedig boldogan bújik vissza a testébe, utolsóként még visszanéz rám, és levélkezecskéjével felém int egyet, majd eltűnik, én pedig megláthatom, ahogy egy apró csíra kibújik a föld alól. Tudom, hogy ismét él.

De minderről hiába képzelődök, nem történik ezúttal se semmi. Hiába próbálom meg újból és újból, hiába adom át teljesen magam az erőmnek, nem változik semmi. Az óra ketyeg, és percről percre közelebb kerül a halálhoz, és én nem tehetek semmit.

Ezúttal a sírás fog el, és hangosan felzokogok. Tenyereimbe temetem arcomat, és nem próbálom visszafogni magam. Most, hogy nincs itthon senki, és egyedül vagyok, szabadon engedhetem el fájdalmamat, anélkül, hogy azon aggódnék, meghallja-e valaki.

Miért nem megy? Hol van a képességem? Vissza fog térni egyáltalán? Mégis ki vagyok én nélküle? És mégis ki vagyok a képességemmel együtt? Mit kell ahhoz tennem, hogy visszaszerezzem? Megőrjít ez az üresség, ez a tehetetlenség. Enélkül olyan, mintha meztelen lennék, és így utcára se tudok menni. Nem akarok többé ember lenni, nem akarok többé gyenge lenni.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok fordulnak meg fejemben.

Zsebkendőért nyúlok, és kifújom az orromat, majd a földre dobom, és tovább sírdogálok. Lecsúszok a földre, a kanapé elé, és egy újabb zsebkendőt veszek elő, amivel felitatom arcomról a könnycseppeket.  

Hosszú ideig csak ülök és zokogok, mint egy kisgyerek. Bömbölök, mintha a világ legnagyobb kínjait élném át, és számomra talán ez az egyik legnagyobb fájdalom, amivel meg kell küzdenem. Kitéptek belőlem egy darabot, valamit, ami azzá tesz, aki vagyok. Olyan ez, mint amikor a borsó burkát szétpattintod, és kiszeded belőle az apró zöld szemeket; azok a zöld szemek a képességemet jelképezték.

Nehezen aludtam el éjjelente, és reggelente ugyanolyan nehezen ment az ébredés is. Sose éreztem magam elég kipihentnek, de sokszor még aludni se volt kedvem. Nem akartam kimozdulni, emberek közé menni, de otthon se akartam az ágyban fetrengeni. Nem volt akaraterőm, életkedvem, semmi célom. A tenni akarás vágya nem létezett nálam. Nem akartam élni, de meghalni se. Semmi nem volt úgy jó, ahogy volt, de hiába változtattam, az se tetszett. Csak lézengtem, csak úgy elteltek a napok, egyszerűen nem voltam önmagam.

Azzal nyugtattam magam, hogy vissza fog térni a képességem, türelmesnek kell lennem, és hasznosan kell töltenem az időmet, de a fenébe is! Hogyan érezzem jól magamat, ha nem vagyok saját magam? Ez nem így működik. Hiába élném meg a pillanatokat csodásnak, és jónak, nem lenne ugyanaz, mert nem vagyok teljes. Mert utólag másként tekintenék azokra az élményekre, azokra a pillanatokra, utólag minden megváltozna.

Nem, ez az egész egyszerűen nem megy.

Képtelen voltam a képességem nélkül élni, és arra gondoltam, hogy szinte bármit képes lennék megtenni azért, hogy visszakapjam.

Eszembe jutott Taemin is. Most értettem meg igazán, hogy ő mit érzett akkoriban. Ő képes volt tényleg bármit megtenni, hogy a képességét megkaparintsa, ráadásul ő hosszú éveken keresztül kereste. Én pedig még csak másfél hónapja szenvedek a hiánya miatt… Vajon ha évekig kellene rá várnom, én is ennyire megkattannék, és elveszíteném a józan eszemet?

- Az a baj, hogy nem tudok neked semmi nyugtatót mondani, mert az nem az én terepem – sóhajtott fel egy hang, mire az irányába kaptam a fejemet. Az ajtófélfának dőlve Jongsuk állt ott. – Csak azt tudom, hogy nem szabad erőltetned. Vissza fog térni, ha itt az ideje.

- Tudom, hogy nem kéne, de nagyon nehezen viselem – motyogtam magam elé, majd vettem egy nagy levegőt és próbáltam úrrá lenni a síráson. Abba akartam hagyni, de azt csak úgy tudtam, ha valamivel eltereltem volna a figyelmemet.

Jongsuk, mintha a gondolataimban olvasott volna, mellém lépett, és a kezét nyújtotta felém.

- Gyere, süssünk valami süteményt, vagy együnk egy nagy adag fagyit, attól jobban leszel – halványan elmosolyodott, amit én is viszonoztam.

Megfogtam kezét, ő pedig felhúzott a földről, és bementünk a konyhába.

Sajnos azt már nem láthattam, ahogyan az asztalon heverő, félig elszáradt virágocska új hajtásokat kezdett el növeszteni…

4. rész

*Ajánlott zene: Block B – Don’t leave*

https://www.youtube.com/watch?v=uw8wLBNkXQ4

Igyekeztem minél többször meglátogatni Sorát, és ő is örült, ha valaki el tudott hozzá menni, de hetente két-három alkalomnál többet nem tudtam rá szánni. Részben azért, mert más dolgaim is voltak, részben pedig mert nem is akartam ennyit vele lenni.

Természetesen nem azért, mert kerültem volna őt, hanem mert úgy éreztem se neki, se nekem nem tenne jót, ha folyton együtt lógnánk. Néha nem igazán tudtam eldönteni, hogyan viszonyul hozzám: hibáztat engem bármiért is? Okol engem azért, mert meghaltak a szerettei, mert kórházba került, mert belekevertem egy ilyen világba vagy, mert Taemin a testvérem, és ezt tette vele?

Sora nem volt ostoba, és átlátta rendesen a dolgokat fiatal kora ellenére, mégis, néha úgy éreztem, hogy neheztel rám. Tény, hogy ő maga rángatott bele egyes helyzetekbe, de úgy vélem, nem háríthatok rá minden felelősséget. Néha túl vakmerő volt, és túl akaratos, de azt hiszem, mindketten tehetünk arról, hogy ott vagyunk, ahol. Áldozatot hoztunk akkor, amikor nem hagytuk abba a nyomozást, és az áldozatok mi magunk voltunk. Még ha le is állunk az elején, Taemin akkor is eléri a célját, így vagy úgy. Nayoung akkor is meghalt volna, és mindenki más is, talán még Sora is.

Ettől függetlenül néha féltem vele találkozni, de talán a saját bűntudatom volt az, ami megakadályozott abban, hogy több időt töltsek vele. Egy részem magát okolta, amiért Sora ilyen állapotba került. Határozottabban kellett volna fellépnem, amikor annyira makacs volt, magabiztosabban kellett volna viselkednem és pontosan megmondanom, hová menjen, mit csináljon, és akkor talán nem történt volna ez. Jobban kellett volna vigyáznom rá, jobban kellett volna teljesítenem a Nayoungnak tett ígéretemet, de persze az embernek utólag könnyű okosnak lenni, és a jelenlegi önsanyargatásommal nem sokra mentem. Még ha nem is minden úgy alakult, ahogy kellett volna, Sora életben volt, és csak ez számított.

Annak ellenére, hogy úgy éreztem, Sora se szívesen tölt velem több időt ennél, és minden egyes találkozásunkkor eszembe jutott, hogy mennyit hibáztam, Sora mégis ugyanúgy ragaszkodott hozzám, és mindig ujjongva fogadott. Mindig érdeklődött felőlem, az életemről, a napjaimról, ugyanúgy megosztott velem minden apróságot, minden lényeges és lényegtelen dolgot, mintha mi sem történt volna. A barátságunk, a kapcsolatunk egy picit ugyan megingott, de még mindig stabilan állt.

Bementem a kórházba, majd felgyalogoltam az első emeletre. Végigsétáltam az ismerős folyóson, és megálltam a kórterem ajtaja előtt. Bekukucskáltam az ablakon, és láttam, hogy Sora az ágyon ülve éppen elmélyülten rajzol valamit. Elmosolyodtam, és egy halk kopogás után beléptem az ajtón.

- Szia – köszöntem széles mosollyal az arcomon, mire Sora kíváncsian fordult az ajtó irányába, és ahogy megpillantott, azonnal felpattant és odafutott hozzám.

- Minseo! Úgy hiányoztál már! – Egyből a nyakamba ugrott, és szorosan megölelt, én pedig viszonoztam.

- Hogy vagy? Mi jót rajzoltál? Ugye nem zavartalak meg? – Kérdeztem kissé félve, miután elengedtük egymást és becsuktam az ajtót.

- Nem, dehogyis. Épp az egyik kedvenc énekesemet próbáltam lerajzolni, de kicsit nagy lett az orra, és az álla, és a szemei is elég bandzsák – nevetett fel halkan, majd megmutatta a képet.

- Ó, hát ez tényleg nem tökéletes, de szerintem egyáltalán nem tűnik rossznak. Én még ilyet se tudnék, mint te – mosolyodtam el, majd leültem mellé az ágy szélére.

- Csak gyakorlás kérdése – tenyerébe söpörte a radírdarabkákat a lepedőről, majd kidobta őket a kukába. – És te hogy vagy? Minden oké a külvilágban? Mi van a képességeddel? Visszatért már?

- Én meglehetősen jól vagyok, és sajnos még mindig nem. Kicsit frusztrált vagyok miatta, úgy érzem, mintha nem lennék teljes. És természetesen aggaszt az is, hogy nem tudom, mi van a túlvilágon. Hiányzik Heeyeon és Nayoung is – sóhajtottam fel, bár egy pillanatra megfagyott bennem a vér, ahogy eszembe jutott, hogy talán nem kellett volna szóba hoznom Nayoungot, de Sorát mintha ez nem is zavarta volna.

- Elhiszem, a helyedben én is így éreznék. De ne aggódj, idővel biztosan minden a régi lesz. Lehet, hogy még nem pihentél eleget, a szervezeted és a lelki egyensúlyod még nem az igazi, és talán ezért nincs még meg a képességed – mondta elgondolkodva Sora, mire csak helyeslően bólogattam.

Sorával még jó darabig erről és ehhez hasonló dolgokról beszélgettünk, sőt, még kint a kórházhoz tartozó parkban is sétáltunk egyet. Mint megtudtam, ő is kicsit aggódik amiatt, hogy Eungyeollal a kapcsolata nem fogja kibírni ezt a megpróbáltatást, és hogy úgy érzi, nem fair, amit vele tesz. Szerinte Eungyeol jobbat érdemel nála, és élveznie kellene az életét, semmint vele törődnie, de megnyugtattam, hogy Eungyeol vámpír, és ideje, mint a tenger, így biztosan nem fogja elhagyni és nem érzi ezt akkora tehernek. Nem akartam elmondani neki az igazat, mit beszéltem Eungyeollal, hogy ő is kételkedik, hiszen érthető volt mindkettejük részéről, de biztos voltam abban, hogy ha a pozitív oldalát látják a kapcsolatuknak, akkor minden rendben lesz.

Szóba jött a kollégium és a kollégiumi élet is, amit Sora hiányolt, bár sose tudtam megérteni, mit szeret benne. Sajnos sokat nem tudtam róla mesélni, mert amióta másfél hónappal ezelőtt otthagytam, azóta a közelébe se jártam. Őszintén reméltem, hogy bezárják azt a helyet, vagy ha nem is, legalább a színvonala javulni fog. Borzasztó ilyen körülmények között élni és az embert annyira meg tudja bélyegezni, hogy később rengeteg lelki és egyéb problémája alakulhat ki ebből.

Igyekeztem ezt a témát kerülni, még az is fájdalmas volt, ha ezt a szót meghallottam. El akartam felejteni, egyszer s mindenkorra.

- Ó, te jó ég… - nyögött fel halkan Sora, mire kissé aggodalmasan néztem rá.

- Mi történt? Fáj valamid? – Kérdeztem, miközben egy padon ücsörögtünk odakint a hóesésben.

- Nem fáj semmi, csak megint láttam a cuki doktorbácsit. Ő az egyik orvosom, de esküszöm, olyan jól néz ki, hogy mindjárt lepetézek – mondta Sora elvörösödött arccal, én pedig próbáltam szemeimmel megkeresni, kire is gondol, de távolról nem sokat láttam az illetőből. Kijelentésén azonban hangos nevetésben törtem ki.

- Istenem, te hülye vagy. Egyébként meg neked nem Eungyeol a pasid? – Csóváltam meg fejemet, miközben jót mulattam Sora arcán.

- De, persze, hogy ő, de attól még van szemem és megnézhetek más srácokat is, nem? Mindent a szemnek, de semmit a kéznek – nevetett fel ő is. – Látod már, kiről beszélek?

- Nem, vagyis… lehet, hogy pont ő jön felénk? – Morfondíroztam magamban, miközben hunyorogva próbáltam megállapítani, hogy tényleg ennyire jóképű-e ez a srác.

- Mi? Tényleg? Ne szívass már! – Kerekedtek ki szemei és rémülten nézett rám. – Úristen! Mit tegyek? Mit tegyek? Menjünk innen, most! Gyere! – Ragadta meg karomat, majd felpattant, de már késő volt.

- Jó napot, hölgyeim. Kijöttek levegőzni kicsit? – Kérdezte kedvesen a fehér köpenyes orvos, mire Sora teljesen elsápadt, végül néhány másodperc múlva egy mosolyt erőltetve az arcára ránézett az illetőre.

- Igen, valami olyasmi. Kicsit zavart már a gnóm szag… Akarom mondani a klór szag – magyarázott zavartan összevissza Sora. - De épp indultunk is befelé, ugye, Minseo? – Pillantott rám barátnőm, mire nagyot nyelve csak bólintottam egyet.

- Rendben. Ne maradjatok sokáig, hideg van kint – mosolyogva intett egyet, majd tovább sétált a másik épület felé.

Egy ideig kissé megilletődve álltam Sora mellett, majd kiengedtem a bent tartott levegőt. Aztán elgondolkodtam azon, hogy én mégis mikor kerültem álló helyzetbe, és mégis milyen beszélgetés zajlott le az előbb? Igaza volt Sorának, ez a pasi rettentő jóképű volt, sőt! Leírhatatlanul sármos.

- A-tya-ég – böktem ki nagy nehezen, majd Sorára sandítottam. – Ez a pali nagggyon jól nézett ki. Miért nem mondtad, hogy itt ilyen emberek dolgoznak?

- Na, mi van? Csak nem elcsábultál te is? Jól látom azt a kis pírt az arcodon? – Vigyorodott el Sora arckifejezésem láttán.

- Áh, dehogy, csak kimarta a hideg a bőrömet, nem tudom, miről beszélsz – kacarászva legyezgetni kezdtem arcomat, mire Sora csak felnevetett. – Nem is akarsz te meggyógyulni, ugye? A doki miatt tetteted, hogy nem vagy jól, mi?

- Ami azt illeti, néha igen. Ha ő vizsgál meg, néha rájátszok a bajaimra – vallotta be nevetve bűnét, mire csak megráztam a fejemet.

- Azok a szemek, te jó ég… meg az a mosoly. Hát jesszusom, mintha valami sorozat főhőse lenne – áradoztam elképedve, egy kicsit rájátszva a dologra. Valójában számomra nem volt olyan jóképű, de Sora nevetése érdekében mindent bevetettem.

- Ugye? Megérted most már az érzéseimet? – Karolt belém Sora, miközben visszafelé tartottunk a kis parkból. – De el kell, hogy keserítselek, mert már nős ember, és van két tündéri kisfia.

- Ejj, annyira tudtam, hogy az ilyen pasik már régen foglaltak – bokszoltam bele a levegőbe csalódottan. – Te nem érzed rosszul magad, amikor más pasikra nézel?

- Én nem. Miért, te igen?

- Nem, nem igazán, de őszintén, nem is szoktam másokat nézni. Mármint se srácokat, se senkit. Nem figyelem az embereket.

- Tényleg? Pedig izgalmas dolog – mosolyodott el halványan, majd hosszasan kifejtette véleményét. - Mostanában sok szabadidőm van, de régebben is szerettem őket nézni és megfigyelni. Csak ülni az utcán egy padon, vagy most jelenesetben a folyosón, esetleg az ablakban. Olyan érdekesek tudnak lenni, annyi minden az arcukra van írva, ha hosszadalmasan tanulmányozod az arcvonásaikat. Pedig első ránézésre mindenkinek ugyanolyan az arckifejezése, ugyanolyan semleges és semmitmondó. De aztán ahogy nézed, és elmélyedsz, rájössz, hogy minden érzésük, az egész életük ott van az arcukon, a szemükben, és még csak nem is takargatják. Furcsa, nem?

- Így elmondva annak hangzik, és gondolom egy idő után jó emberismerővé is válhatsz. De nem tudom, nekem valahogy sose volt időm arra, hogy leüljek, és csak úgy megnézzem őket. Sose foglalkoztattak mások, hogyan s miként élnek, milyenek lehetnek. Mindig csak én voltam meg a fájdalom, és csak arra tudtam gondolni, hogyan éljek túl. Az elmúlt másfél évben pedig teljesen felgyorsultak körülöttem a dolgok és minden megváltozott.

- Ezt megértem, és sajnálom is. Nehéz életed volt, és most talán még nehezebb. De neked nem is kell tanulmányoznod őket, hiszen te mindig tisztán látod az érzelmeiket, a fájdalmukat, a halálukat. Még ha ők nem is tudnak róla. Elvégre is, a képességed által sokakat megmentettél már.

- Ebben is van valami. Egyrészt ennek örülök, másfelől meg rossz, hiszen ők nem is tudnak a létezésemről. Az életükbe avatkoztam, megmentettem őket, mégsem ismernek. Tudod, régen sose akartam mások életébe beleszólni, segíteni, vagy bármi hasonló. Úgy gondoltam, nekem megvan a magam baja, ahogy nekik is, minek cipeljem az ő terhüket is, minek hallgassam meg őket, ha segíteni úgysem tudok? Arról nem beszélve, hogy mások se segítettek nekem, pedig rajtam látni lehetett, hogy anno a drágalátos szüleim mit tettek velem, hogy bántalmaztak. Mégsem kérdezte meg senki, hogy mi baj van, így elhatároztam, hogy sose fognak engem se érdekelni mások. Nem akartam tudni a fájdalmukról, hagytam, hadd szenvedjenek. Erre itt a képességem, és rá vagyok kényszerülve arra, hogy segítsek. És ezért még köszönetet sem kaphatok. Ironikus, nem?

- Igen, ez nem egyszerű. Az élet jól megszívatott téged – sóhajtott fel mellettem halkan Sora. – Bánod amúgy, hogy van képességed? Áldás vagy inkább átok számodra?

- Őszintén? Magam sem tudom. Tekinthetek rá áldásként, hiszen sok embert menthetek meg, és tudod, egy kicsit minden téren erőssé tesz. Fizikailag is, és lelkileg is. Ha nem lett volna a képességem, azt hiszem, már rég véget vetettem volna az életemnek. Mindig bennem volt, a születésem óta, még ha egészen tizennyolc éves koromig nem is mutatkozott, és tudomásom sem volt róla. De ő ott volt, és tudat alatt szerintem mindig is segített nekem. Úgyhogy igen, jó dolog, mert jót cselekedhetek vele, láthatok olyan dolgokat is, amiket mások csak a filmekben – tartottam egy kisebb levegővételnyi szünetet, hogy Sora megeméssze és feldolgozza azt a mennyiséget, amit éppen ledaráltam neki, majd folytattam.

- Viszont ha azt nézzük, hogy a képességem miatt kerültem bele ebbe a természetfeletti világba… akkor már inkább átok. Túl sok rosszat láttam, túl sok halált és túl sok vér tapad a kezemhez. Megtapasztaltam az igazságtalanságot, a bűnt, a dolgok negatív és mocskos oldalát. Ha nem lenne a képességem, talán sose raboltak volna el, nem így nőttem volna fel. Persze, jöhetnék azzal, hogy akkor valószínűleg titeket se ismernélek, és hiába imádlak titeket, úgymond nem hiányoznátok, hisz nem lennétek az életem része. Normális életem lenne, más barátokkal, más fiúval az oldalamon. Talán velem lennének a szüleim és a testvérem is. Talán nem. Minden nézőpont kérdése.

- Szóval összességében inkább a rosszat látod benne? Van jó oldala is, de inkább a negatív része az, amit tapasztalsz – szűrte le a lényeget, mire csak helyeslően bólintottam. – Furcsa, sokan, akik nem tudnak erről a világról, természetfeletti képességről álmodnak.

- Igen, mert nem gondolnak a fájdalomra. Azt hiszik, ha van szuper-képességed, legyőzhetetlen leszel, és mások felett állsz, mások élete felett dönthetsz. Csak arra nem gondolnak, hogy ez következményekkel jár, és hogy az érzéseid nem tűnnek el. Természetfelettiként minden negatív érzés erősebb lesz, és a boldog pillanatok eltörpülnek.

- És keresed az okokat, miért te kaptad meg ezt?

- Nem. Régen kerestem, és gondoltam rá, de feladtam. Lehetett volna más is a helyemben. Az egész véletlenszerűen történik. Nem volt választásom. Ezt kaptam, ezt kell szeretni, ezzel kell megbirkóznom. Mi értelme lenne küzdeni ellene?

- Azt hiszem, megértelek. Régen én is akartam ilyen természetfeletti képességet, de azok után, amit tapasztaltam, úgy gondolom, hogy ez nem nekem való. A boldog tudatlanságban jobb lett volna maradni – ismét mélyet sóhajtott, majd amint beléptünk a kórház melegségébe, egymásra néztünk, és a beszélgetést lezártnak tekintettük.

Ezután visszamentünk Sora szobájába és megpróbáltunk vidámabb témákról beszélgetni. Néha szerettem Sorával ilyen tartalmas dolgokról társalogni, habár mondhatni ez volt az első komolyabb beszélgetésünk.  Sora rengeteget fejlődött és érettebb lett, mint pár hónappal ezelőtt.

Aggódtam miatta, mert úgy gondoltam, tizenévesen az lenne a dolga, hogy az iskolával és a fiúkkal foglalkozzon, ehelyett fel kellett nőnie és meg kellett komolyodnia. Ha ránéztem, már nem azt a kislányt láttam, aki folyton-folyvást pörgött ezerrel, nem azt szeleburdi, cserfes tinédzsert, akinek mindenhez volt egy-egy szava, hanem egy komoly, érett, megfontolt felnőttet. A vidámsága már közel sem volt a régi; ő már régen nem a rózsaszín ködöt látta, ahol a szivárványok között unikornisok és nyuszik ugrándoztak, hanem a szürke hamufelhők között lapuló halott és kibelezett állattetemeket.

Megismerte a való életet.

És ezzel együtt a gyermeteg lelke, a naivitása, a tisztasága, minden odalett.

Miután már kora délután is elmúlt, és mivel négy órakor már sötétedett, így visszavonulót fújtam. Hosszas búcsúzkodás után elköszöntem Sorától, és szorosan megöleltem.

Mielőtt azonban elengedtem volna, a fülembe suttogott:

- Ne bízz benne.

3. rész

*Ajánlott zene: BTOB – Missing you*

https://www.youtube.com/watch?v=wYoCa1Hlug0

Másnap reggel, amikor felébredtem, Hyunseung még békésen aludt mellettem. Felültem az ágyban, és mosolyogva, elmélyülten az arcát kezdtem el tanulmányozni. Néztem a kócos, szőke haját, mely fél arcát eltakarta, a hosszú szempilláit, a kissé kiszáradt és repedezett, mégis piros ajkait, azt a sima és hibátlan bőrét, és arra gondoltam, hogy ő túlságosan is gyönyörű. Annyira tökéletes volt, hogy alig akartam elhinni, hogy létezik, és nem csak egy kellemes álomba ragadtam bele.

Pedig mindez a valóság volt. Olyan elképzelhetetlennek tűnt, hogy már elmúlt ezer éves, mégis, egy karcolás sincs rajta, semmilyen sötét vagy elfehéredett folt, egy hegesedés, semmi. Tiszta és makulátlan, évszázadok óta. Vajon ez a vámpírok egyik sajátossága? Vajon minden vámpír ennyire tökéletes? Ha jobban belegondoltam, akikkel eddig találkoztam, mind ennyire szépek voltak, már-már földöntúlian szépek. Végül is, részben tényleg azok voltak.

Azon tűnődtem, ez csak nekem ennyire nyilvánvaló, vagy az itt élő embereknek is? Koreában ugyebár mindenki a tökéletességre törekedett. Mindent megtettek azért, hogy a lehető legvarázslatosabban fessenek akárhol is vannak. Nem csak a különböző sminkek és alapozók mögé rejtették arcukat, de sokan kések alá is feküdtek a bájos külső eléréséért. Ebből kifolyólag a vámpírok könnyen beilleszkedhettek az emberek közé, hiszen ki gyanakodna rájuk a szépségük miatt? Ők is csak egyek a sokak közül. De vajon az emberek akartak a vámpírokra hasonlítani, akiket a könyvekben és a filmekben is mindig tökéletesnek mutattak, vagy a vámpírok génjei alakultak ilyenné az emberek miatt?

Bármi is volt az igaz, számomra még mindig hihetetlen volt. Ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy hiába a bájos pofi, a legtöbb vámpír belül egyáltalán nem volt boldog, mint ahogy azt kívülről sokan feltételezték. Az elmúlt évtizedek, évszázadok sebeit, harcait, a szeretteik elvesztését, a sok halált és fájdalmat mind magukban hordozták. Olyan dolgokat láttak, amiket sosem akartak, olyanokon mentek keresztül, amiket sosem hittek, hogy léteznek. Látták a világot elindulni, fejlődni, összeomlani, majd újra virágozni, hogy aztán megint minden romba dőljön. Vér tapadt a kezükhöz, néha akarva, néha akaratlanul, próbálták megállítani az elkövetkezendő rosszat, ami végül így, vagy úgy, de bekövetkezett. Sose tehettek semmit, sose menthettek meg mindenkit, sose fékezhették meg a pusztulást, sose tudták megállítani a világot a legszebb pillanatokban. Minden megszületett, majd meghalt, és ők ott voltak, ha akarták, ha nem. Ezeket az emlékeket, ezeket a soha be nem gyógyuló sebeket, és az örökké folydogáló szenvedést hordozták magukban. A világ minden kínját rejtették a tökéletes arcuk mögé, a ragyogó szempárok mögé.

És erről csak oly kevesen tudtak.

Elborzasztott ez a gondolat. Annyian akartak hasonlítani másokra, annyian akartak olyan gyönyörűek lenni, holott fogalmuk sem volt, hogy egy-egy arc mögött mekkora fájdalom lapulhat. Ha tudták volna, vajon akkor is így gondolták volna? Miért hiszik sokan, hogy azoknak, akik szépek, már nincs gondjuk? Hogy azoknak jobb élete van, és jobban élnek? Néha olyan jó lett volna ezeknek az embereknek a szemébe mondani az igazat.

És néha szerettem volna minden ember fájdalmát enyhíteni, de nem volt ilyesfajta képességem. Csak annyit tudtam tenni, hogy a hozzám közelálló személyek sebeit ápoltam.

Visszafeküdtem a párnák közé, és úgy figyeltem tovább Hyunseung arcát. Vajon ő szokott álmodni? És ha szokott, miről szokott? Neki is voltak már rémálmai, vagy még mindig vannak? Ő hogyan kezeli ezeket? Hozzájuk szokott már, és egyszerűen nem vesz róluk tudomást? Neki az álmok, legyen az rossz vagy jó, olyanok, mint az éjszaka: mindig eljön, történik valami, de reggelre az is csak egy újabb átélt nap, egy újabb álom lesz? Tulajdonít nekik még jelentőséget, vagy egyszerűen már nem érdekli?

Ahogy feküdtem mellette, arra gondoltam, hogy hiába ismerem és vagyunk együtt lassan másfél éve, még most is rengeteg olyan dolog volt, amit nem tudtam róla. Egyszer biztosan megkérdezem ezeket tőle.

Hyunseung egyszer csak megmoccant, és lassan ébredezni kezdett. Én ezzel párhuzamosan direkt nem mozdultam meg, lélegzetvisszafojtva néztem őt. Először a takarót lökte le magáról, így belátást nyerhettem meztelen felsőtestére, majd csukott szemekkel kisöpörte haját arcából. Ezután megtörölte arcát is, majd a szája szélén csordogáló nyálcseppet, aztán pedig nyelvével benedvesítette száraz ajkait. Ásított egy nagyot, a hátára fordult, megdörzsölte szemeit, végül kinyitotta őket.

Egy néhány másodpercig a hátán feküdt, a plafont bámulva, végül ismét az irányomba fordult, immár nyitott szemekkel. De amint találkozott tekintetünk, néhány centire egymástól, Hyunseung ordítva ugrott egyet hátrébb.

- Mi a… tököm? Te nem alszol? A frászt hoztad rám! – Nézett rám rémült arccal, és olyan gyorsan dobogott a szíve a hirtelen jött izgalomtól, hogy szinte rendesen hallottam. Én pedig csak jó ízűen, teli torokból nevettem rajta olyan hangosan, amennyire csak tudtam.

- Most már legalább tudod milyen az, amikor te hangtalanul közlekedsz! Ugye, hogy ijesztő és nem kellemes? - Röhögve ültem fel az ágyon, mire csak egy párnát dobott hozzám.

- Ez nem volt szép tőled, de jogos volt. Tényleg ijesztő – csóválta meg a fejét, majd háta mögé helyezte a párnát és elfeküdt az ágyon.

- Ne haragudj, de nem hagyhattam ki. Az a fej... Úgy néztél ki, mint egy visító tehén –utánoztam le az előbbi reakcióját, amint most már Hyunseung is nevetett.

- Jól van már. Többször nem fordul elő, ígérem – lökött meg kezével, de én csak tovább nevettem. – Mióta vagy ébren amúgy? És mit csináltál?

- Nem tudom, úgy egy fél órája biztosan, és téged néztelek – mosolyodtam el, majd odamásztam hozzá, és mellé feküdtem. Fejemet vállgödrébe hajtottam, míg szabad kezemmel mellkasát cirógattam.

- Engem? Miért? Min gondolkoztál? – Egyik kezét feje alá tette, a másikkal pedig hajamat simogatta.

- Sok mindenen, de nem olyan érdekes dolgokon – válaszoltam végül. Nem akartam most ilyenekről faggatni, annál inkább másra voltam kíváncsi. – Hol voltál tegnap este? Olyan gyorsan felszívódtál, és nem is emlékszem, mikor jöttél haza. – Egy pillanatra felnéztem rá, mire adott a számra egy puszit, majd visszahajtottam fejemet.

- Ne haragudj – puszilta meg fejemet is, majd tovább simogatta hajamat. - Telefonált egy ismerősöm, hogy vérnyomokat találtak az egyik utcában, amik egy sikátorba vezettek. Zavargást is érzékeltek, és azt hitték, hogy természetfeletti.

- Úgy érted, hogy talán… anya volt? – Kaptam fel fejemet, és félig felültem, úgy néztem Hyunseungra. Reméltem, hogy azt mondja, ő volt, és végre a nyomára bukkantunk, de sajnos csalódnom kellett.

- Nem, sajnos nem ő volt. Csak két vámpír esett egymásnak és helyre kellett őket tenni. De mennem kellett, tudod, hogy minden gyanús helyzetnél ott kell lennem, hátha anyukád az. Meg mert ez a kötelességem. Sajnálom – újabb puszikkal halmozott el, én pedig visszadőltem rá, és átöleltem.

- Semmi baj, megértem. Jobb az óvatosság – sóhajtottam fel halkan. – De van már valami haladás?

- Nem, nincs. Mintha elnyelte volna a föld. Ötletem sincs, hol lehet.

- Senkinek? Senki nem érzi a jelenlétét, vagy valami? Senki nem tudja kiszimatolni, vagy valamilyen keresőbűbájt használni? – Kérdeztem kissé elkeseredetten.

- Nem, sajnos semmi ilyen nem áll a rendelkezésünkre. A nyomok elvesztek az iskola környékén, mintha egyszerűen ez az egész meg sem történt volna.

- De ilyen létezik? Hogy minden nyom nélkül eltűnik? Anyu egy zombi jelenleg, ha jól sejtem. Ha tényleg az, akkor olyan, mint egy kisgyerek, nem? Ennie kell, hogy életben maradjon. Akkor csak hagy maga után nyomot, nem? – Gondolkoztam hangosan.

- Elvileg de, kivéve, ha…

- Ha?

- Ha meghalt.

Nagy szemekkel pislogva néztem fel Hyunseungra, és egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni. Szíven ütött ez a szó, és egy erős fájdalom kúszott végig egész testemen.

Azóta az eset óta, hogy Taemin visszahozta anyánkat a világba, minden erőmmel azon voltam, hogy megkeressem őt. Noha ezt a feladatot inkább Hyunseungra bíztam, tekintve, hogy nekem a képességem eltűnt, és még lábadoztam, attól még sosem adtam fel és mindennap bújtam a híreket, hátha szembe jön velem egy furcsa eset. Szinte biztos voltam abba, hogy valahol odakint van az utcákon, de sose gondoltam arra, hogy talán meghalt.

Azt hittem, hogy hamar meg fogjuk találni, hisz láttam Woobint is, és tudtam, hogyan viselkedik egy zombi. Neki csak a táplálék kell, nem figyel oda arra, hogy mit szabad, és mit nem. Gyilkolnia kell az életben maradásért, de mégis eltűnt. Egy hónapja nem találtuk, és ez rengeteg idő.

És minél tovább bolyongott az emberek között, annál nagyobb volt a valószínűsége, hogy valami nagyon rossz fog történni. Ki tudja, mit fog tenni.

De sose jutott volna az eszembe, hogy már nem él. Hogy talán nem sikerült rendesen visszajönnie a túlvilágból, vagy, hogy éhen halt valahol. De ha így is lett volna, akkor is sikerült volna rá akadni, nem? Senki nem tud úgy eltűnni, hogy ne hagyna maga után nyomokat.

Ettől a gondolattól, hogy az anyám, akit sose ismertem, meghalt és emiatt sose lesz alkalmam őt látni, elszomorodtam. Szemeimbe lassan sűrű könnycseppek gyűltek, és nem tartottam vissza őket.

- Sajnálom, Minseo, hogy ezt mondtam, de szeretném, ha tudnád, hogy előfordulhat ez a lehetőség is. Tudom, mennyire szeretnéd legalább egyetlen egyszer látni, de készülj fel arra, hogy nem biztos, hogy él. Megígérem, hogy addig nem nyugszom, amíg meg nem találom, de az is lehet, hogy már csak a holtteste fog előkerülni.

Hyunseung felült velem együtt az ágyban, magával szembe fordított, majd szorosan átölelt. Nyugtatóan simogatni kezdte a hátamat, én pedig magamba szívtam a rózsás illatot.

Nem tudom, hogy miért borított ki ez ennyire, amikor sose ismertem anyukámat. Miért sírok egy ismeretlen miatt? Tisztában voltam vele, hogy ő valószínűleg sose ismerne fel, és hogy sose tudnánk rendesen beszélgetni, mégis… én mindent megtettem volna azért, hogy egyszer láthassam. Habár nem lehettem biztos, hogy valóban az anyukám volt az, akit feltámasztott, vagy csak Taemin állította be őt annak.

Mindenesetre nem örültem a hírnek, és felkavarta az érzéseimet. Annyira szerettem volna, ha végre valami úgy alakul, ahogy én szeretném, de valamiért engem nem szerettek odafent. Erősen kapaszkodtam Hyunseungba, és zokogtam néhány percig, mire lassan megnyugodtam.

- És most hogyan tovább? – Kérdeztem elfúló hangon.

- Én még nem tudom, mit fogok tenni, de az biztos, hogy te felöltözöl szépen, és meglátogatod Sorát. Biztosan nagyon hiányol már – mosolyodott el halványan, én pedig bólintottam egyet, és kikászálódtam az ágyból.

Egy gyors fürdés és reggeli után már úton is voltam Sorához.

2. rész

*Ajánlott zene: N.Flying – How R U today?*

https://www.youtube.com/watch?v=n5t0wpWJzkw

Miután elkészült a késő délutáni ebéd, ami lassan átcsapott vacsorába, neki is álltunk az evésnek. Elbeszélgettük az időt és kellemesen szórakoztunk négyesben, amikor betoppant Eungyeol is.

- Bocsi, a késésért. Maradt még kaja? – Ült le közénk, és a választ meg se várva már le is csapott Jonghyun üres tányérjára, szedett magának egy kevés húst és rizst, majd szó szerint zabálni kezdett.

- Sietsz valahová? – Felvont szemöldökkel vizslattam a fiút, aki erre csak megrázta a fejét.

- Szerintem éhes a kicsike – röhögött fel Hyunseung, mire Eungyeol felemelte középső ujját és morcosan nézett rá.

-  Néha olyan furcsa, hogy ti, vámpírok is megemésztitek a rendes kaját. Nem szokott szorulásotok lenni? – Kérdezte teljes komolysággal Young, mire hangosan felnevettem mellette, Eungyeol pedig félrenyelte a falatot és köhögni kezdett, de végül tovább evett, mintha mi ott sem lettünk volna.

- Amit a könyvekben meg filmekben láttok a vámpírokkal kapcsolatban, az teljesen elferdíti a valóságot. Meg tudjuk emészteni a rendes ételeket is, és még jól is esik, de szükségünk van a vérre, két okból is – kezdte el magyarázni Hyunseung, és mindketten érdeklődve hallgattuk mondandóját. - Nekünk, vámpíroknak a vér olyan tápanyag, mint az embereknek a víz. Ha nem lenne, kiszáradnánk, meghalnánk. Persze, mi is ihatunk vizet, de a vér egy amolyan plusz fontos létfenntartó eszköz. A másik ok, és ezzel visszatérve a kérdésedre, azért is kell a vér, mert azzal jobban megemésztjük az ételeket. Úgyhogy, ha nem iszunk vért, akkor igen, előfordulhat, hogy szorulásunk lesz.

- Érdekes. Még mindig olyan szokatlan, hogy igazából nem sokban különböztök az emberektől – mondta elgondolkodva Young, én meg csak aprót bólintottam.

Egy fél percig beállt a csend, majd most én voltam az, aki kérdezett.

- És ha már itt tartunk, akkor van olyan, hogy elrontjátok a gyomrotokat? Hogy mondjuk nem megfelelő vért isztok, és már bocsánat a kifejezésért, de fostok tőle? – Ezúttal Young volt az, aki nevetésben tört ki, Jonghyun meg csak halkan kuncogva, a fejét fogva megcsóválta a fejét.

- Ami azt illeti, képesek vagyunk rá, de az az étel hibája. Ugyanúgy hat ránk, mint rátok és igen, ugyanúgy tudunk fosni is, mint az emberek – Hyunseung úgy adta tovább nekünk a tudását, mintha egy tanórán lettünk volna és ő lett volna a tanár. – Nekünk minden vértípus egyforma. Nyilván, egy idősebb vére rosszabb ízű, és egy fiatalabbé sokkal édesebb, de alapvetően nincs különbség. Olyan ez, mint mondjuk egy kimbap. Ezerféleképpen elkészítheted, kicsit más lesz az íze, de lényegében ugyanaz marad. És természetesen mi sem tudunk a végtelenségig vért inni, a mi gyomrunk is megtelítődik, ahogy ti se bírtok meginni egy ültötökben egy vagy több liter folyadékot.

- Akkor ezekszerint hányni is szoktatok? – Kérdezte ismét Young.

- Igen, elég szép adagokat – vigyorodott el végül Hyunseung.

- Komolyan már, pont akkor tudtok ilyen undorító dolgokról beszélgetni, amikor én éppen eszek?! – Csattant fel hirtelen Eungyeol, miközben hangosan lecsapta a kanalát a tányér mellé és szúrós szemekkel nézett ránk. Mi csak hangosan felnevettünk reakcióján. Imádtuk, amikor Eungyeol hisztizett.

- Bocsánat, de késve érkeztél, ez a jutalmad – veregette vállon barátian Jonghyun.

- De mindig? Mindig akkor beszéltek ilyesmikről, amikor csak én eszek, és ti nem? Aish, néha utállak titeket – fújtatott egyet Eungyeol, majd vöröses tincsei közé túrt ujjaival, és jóllakottan hátradőlt a széken. Legurított egy pohár vizet, megtörölte pulcsija ujjába száját, és böfögött egy félhangosat.

- Egészségedre – mondtuk kórusban.

Egy órával később, Youngra és Jonghyunra rátört a kaja kóma, így ledőltek a kanapéra filmezni egyet, Hyunseungnak pedig sürgős dolga akadt valahol. Mivel unatkoztam, gondoltam megkeresem Eungyeolt, hogy beszélgessünk. Mostanában úgyis ritkán találkoztunk, és hiányzott már a bolondozása.

Körbejártam az egész lakást, mire rájöttem, hogy valószínűleg a teraszon van. Belebújtam a kabátomba, és halkan kimentem hozzá.

Igazam volt, ott ül a hintaágyon. Egyik lábát felhúzta, és rajta pihentette kezét, melyben egy cigarettát tartott. Mélyen beleszívott, majd lassan kiengedte a füstöt, miközben a távolba révedt.

Követtem pillantását, de bármit is nézett ilyen erőteljesen, én már nem láthattam. Időközben besötétedett, nekem pedig nem volt olyan képességem, hogy az éjszakában is jól tájékozódjak.

- A vámpírokra nincs hatással a dohányzás? Titeket nem fenyeget a tüdőrák és ehhez hasonlók? – Kérdeztem viccelődve.

- Nem túlzottan – felelte rám se nézve.

- Akkor jó. Attól még nem kéne szívnod, el fogod veszíteni azt a gyönyörű kisfiús hangodat – mosolyodtam el, de Eungyeol nem igazán vette a lapot.

Összehúztam magamon a kabátomat, odasétáltam, majd lassan leültem mellé.

- Jól van, értem én, nincs túl jó napod – sóhajtottam fel, de egyáltalán nem haragudtam rá, amiért nem hozta a szokott formáját. – Hogy van Sora?

- Jól, azt hiszem a körülményekhez képest jól – bólintott egyet hosszas gondolkodás után, majd elnyomta a csikket, és egy újabbat vett elő zsebéből. Figyeltem, ahogy az öngyújtót felpattintja, majd ügyetlenkedve meggyújtja a cigit, és megszívja az első slukkot. – Sokat javult az állapota.

- Azt hiszem, ez jó hír. Ne aggódj, rendbe fog jönni. Még ha kicsit lassan is, de minden rendben lesz vele – bátorítóan rámosolyogtam, de Eungyeol nem válaszolt.

Sora egyáltalán nem volt jól. Jelenleg egy kórház pszichiátriáján kezelték, ugyanis teljesen összeroppant. Nem csak azért, mert annyi embert elveszített és olyan dolgokat látott, amiket nem kellett volna, hanem leginkább azért, mert Taemin irányítása alatt állt hosszú ideig, és ez megbolygatta az elméjét. Nagyon nehéz napokat élt meg, hiszen nem voltunk mindennap mellette, ő viszont minden egyes nap átélte ugyanazt a fájdalmat, és ugyanazokat a borzalmakat. Olyan sok ismeretlen inger érte egyszerre, hogy képtelen volt feldolgozni őket. Én és a többiek azért már valamennyire hozzászoktunk ehhez, de még engem is kikészített lelkileg, el se tudtam képzelni, hogy akkor Sora min mehetett most keresztül.

Azzal, hogy ő maga gyilkossá vált és embereket ölt, nem volt tisztában. A srácok elködösítették kicsit az emlékeit, hogy ne kelljen ennyit szenvednie és ne egyszerre kelljen mindennel szembenéznie. Sőt, mondhatjuk azt is, hogy ezeket az emlékeit törölték, bár nem voltam biztos abban, hogy véglegesen tudják-e törölni, vagy csak egy rövid időre.  

Sora rengeteg gyógyszert szedett, és amikor bejártunk hozzá meglátogatni, mindig vidáman és jókedvűen fogadott. Akkor mindig úgy tűnt, mintha minden rendben lenne vele, előttünk igyekezett boldognak mutatni magát és azt láttatni, hogy gyógyulófélben van. De tudtuk, hogy megjátssza magát, és azt is tudtuk, hogy hosszú idő, mire tényleg rendbe jön. Már ha rendbe fog valaha jönni.

Rettenetesen sajnáltam, mert olyan fiatal volt és olyan ártatlan, de már most annyit szenvedett, mint mások egész életük során se.

- Történt ma valami, amitől kicsit bosszús vagy? – Kérdeztem ismét, megtörve ezzel a csendet.

- Nem bosszús vagyok, inkább kicsit ideges. Kicsit szomorú – sóhajtott fel halkan. – Nagyon hiányzik Sora, és szeretném, ha végre kijönne abból a kórházból. Rossz őt így látni. Néha elbizonytalanodom, hogy valóban fel fog-e épülni.

- Tudom, hogy nehéz neked is, de Eungyeol, Sora csak egy hónapja van azon a helyen. Még ha neked ez rengeteg időnek is tűnik, a kezelést tekintve ez elég rövid, már pedig az orvosok is azt mondták, hogy javult. Tudom, hogy nagyon szereted, és nem vagytok olyan régóta együtt, de hidd el nekem, rendben lesz. Nagyon erős és kitartó, és tudja, hogy várunk rá, hogy te vársz rá. El se tudod képzelni, mennyi erőt adsz neki ezzel. Tarts ki még egy kicsit, és meglátod, ez az egész hamar el fog múlni.

- Tudom, tudom, próbálok erre gondolni, és tudom, hogy menni fog neki, de mi van, ha mégsem? Mi van, ha elveszítem őt? Mi van, ha teljesen bekattan és nem fog rám emlékezni? – Nézett rám most először, és ahogy tekintetünk találkozott, megijedtem.

Sose láttam még ilyen kétségbeesettnek, sose láttam rajta ekkora fájdalmat és félelmet. Még ha a szerelmük csak most éledezett, akkor is olyan mélyről jövő érzelmek ölelték körbe őket, hogy akár egy életen át tarthatott is volna.

Ijesztő volt Eungyeolt ilyennek látni. Mert még ha hittem is abban, hogy minden rendben lesz, attól még bennem is ott volt egy enyhe félsz, hogy mi van, ha mégse. És a világért se akartam volna hazudni Eungyeolnak, mert ha minden rosszul sül el, engem hibáztatott volna. Mindezek ellenére mégis hazudtam neki, és magamnak is, mert mégis honnan a fenéből vettem, hogy minden rendben lesz?

- Nem fog ilyen történni, nem fogod sose elveszíteni. Nézd, nem hiszem, hogy ilyeneken kellene rágódnod, főleg ennyire az elején. Tudom, hogy ezeket a negatív érzéseket nehéz kiiktatni magadból, de ugyanakkor minél többször gondolsz erre, annál valóságosabbá fog válni. Koncentrálj a jóra, oké? – Mosolyogtam rá újból.

Próbáltam úgy beszélni, mintha nyugodt lennék, és könnyedén kezelném a helyzetet, holott legbelül én is görcsöltem. Szerettem volna én is a pozitív dolgokat előtérbe helyezni és arra összpontosítani, semmint állandóan a múlton merengeni, vagy egy olyan jövő miatt aggódni, ami bármit hozhat számunkra.

Eungyeol nem válaszolt ezúttal se, csak a távolba révedt és újabbat szívott a cigarettából. Egy ideig hunyorogva méregettem az arcát, majd halkan felsóhajtottam és én is a sötétet kezdtem el pásztázni.

- Nem is amiatt aggódsz, hogy Sora elég erős lesz-e, hanem magad miatt, ugye?

- Ezt meg hogy érted? – Kapta rám egyből tekintetét, értetlenkedve.

- Amiatt félsz, hogy te nem tudsz majd mellette maradni. Hogy nem bírod elviselni a gyógyulását és félrelépsz – néztem rá én is, és Eungyeol olyan arcot vágott, mint egy kisgyerek, akit épp rajtakaptak, hogy megette a csokoládét, amit nem szabadott volna.

- Azt hiszem, valami ilyesmi is megfordult a fejemben. Félek, hogy mivel nem vagyunk régóta együtt, nem alakult ki bennünk olyan erős kötelék, és el fogom hagyni idővel. És ez a rövid idő is olyan sok rosszal járt. Nem akarom sose elhagyni, de mi van, ha egyszer eljutok erre a pontra? Nem akarok én lenni az, aki megadja neki a végső döfést.

Eungyeol letörten vett egy nagy levegőt, majd kifújta azt. Jobb lábát letette a földre, és helyette a balt rakta fel a hintára, valamint a cigit is átvette bal kezébe. Szájához emelte a bagót, és ismét szívott belőle, majd miközben lassan kieresztette a füstöt, szabad karjával beletúrt hajába, és kicsit összekócolta azt.

- Nézd, Eungyeol. Nem vagyok tisztában az érzelmeiddel, ezeket csak te magad ismered. Külsőleg szerintem viszont pont, hogy erős a kapcsolatotok, hisz rengeteg mindent éltetek már meg együtt. Függetlenül attól, hogy nem vagytok hosszú ideje együtt és hogy az is sok rosszal járt, én úgy gondolom, hogy ezt előnyödnek is tekintheted, hisz azt mutatja, hogy akkor sem hagytad el. Megtehetted volna, sokan meg is tették volna, hogy lelépnek, és a szarban hagyják, de te maradtál. Az pedig, hogy mi lesz később, jelenleg nem számít. Miért aggódsz a jövőn? Azon ráérsz akkor, amikor ott leszel. Ha úgy érzed majd, hogy nem akarsz vele lenni, hogy teher neked és mással szeretnél lenni, akkor majd elmondod neki és megbeszélitek. Ha rosszul is fog esni neki, meg fogja érteni és értékelni fogja az őszinteségedet. De nem tartunk ott, úgyhogy ilyenekre ne gondolj, rendben?

- De akkor mégis mit tegyek? Mert úgy érzem, nem vagyok elég ehhez…

- Engedd el a negatív gondolataidat, de ne teljesen. Egy nagyon pici helyet hagyj nekik, de ne engedd elhatalmasodni magadon és inkább próbálj meg szép emlékeket gyártani – tartottam egy kisebb szünetet, majd folytattam. – Kezdetben elég az is, ha ezt szépen leteszed és abbahagyod az önsanyargatást. Egyszer úgyis meghalsz, de ne gyorsítsd fel a folyamatot, oké? – Vettem ki kezéből undorodva a cigit, majd ledobtam a földre, és eltapostam azt.

- Ha ezt most látta volna Hyunseung, feltakarítatta volna veled az egész lakást – eresztett meg egy vigyort, majd gyorsan felvette a csikket és a hamutartóba dobta.

- Lehet, de nem látta és nem is fog tudni róla, ugye? – Fenyegetően néztem Eungyeolra, mire ő csak becsukta a száját, és két ujját elhúzta szája előtt, mintha épp becipzárazta volna, ezzel imitálva, hogy ő csöndben marad. – Nagyszerű. A második lépés pedig az, hogy ezt a vigyort, ami az arcodon van, és a humorodat ismét előszeded, mert mindenki ezt hiányolja. A harmadik pedig, hogy valamelyik nap elmentek a Namsan-toronyhoz sétálni, kettecskén. Sora mindig is el akart oda menni télen, szerintem értékelni fogja – kacsintottam rá, mire Eungyeol végre szélesen elmosolyodott.

- Köszönöm a tanácsaidat, igyekszem betartani őket. És köszönöm, hogy segítesz, nélküled nem tudom, mi lenne – hirtelen magához ölelt, majd jó erősen megszorongatott, és bár majdnem megfulladtam, örültem, hogy sikerült kicsit jobb kedvre derítenem.

- Ne viccelj, barátok vagyunk, ez a dolgom – eresztettem meg egy mosolyt én is, miután elengedett.

- Tudom, de neked se egyszerű a helyzeted, és…

- Senkinek nem az, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnék segíteni. Mindenki nehéz helyzetben van, és ilyenkor egymást kell támogatnunk.

- Az is igaz. Bölcsen szólottál – nevetett fel hangosan, mire csak megforgatva a szemeimet halkan felkuncogtam.

- Én azt hiszem, bemegyek, kezdek fázni – álltam fel, és fázósan megdörzsöltem karjaimat.

- Rendben, menj csak, lassan én is bemegyek – bólintott egy aprót, és ismét a sötétségbe révedt tekintete.

A bejárati ajtóban még visszanéztem rá, és egy fél percig elidőztem rajta. Mielőtt azonban végleg bementem volna, egy utolsó kérdést még feltettem:

- Van még egy dolog, ami zavar, ugye? – Eungyeol rám kapta a tekintetét, és másodszor nézett rám úgy, mintha tiltott dolgon kaptam volna rajta. Mielőtt bármit is kérdezhetett volna, reagáltam is rá. – Nem kell most elmondanod. Majd ha készen állsz rá, keress meg.

Rámosolyogtam, és gyorsan beiszkoltam a meleg lakásba.