*Ajánlott zene: EXO
– Universe
Értetlenül meredtem rá, de hiába kérdeztem
meg, mire értette ezt, kiben ne bízzak, már nem válaszolt. Ismét
beletemetkezett a rajzolásba, és bármit is mondtam neki, nem érkezett felelet.
Nagyot sóhajtottam, és elhagytam a
szobáját, majd hazafelé vettem az irányt. Sora gyakran viselkedett furcsán; az
egyik pillanatban még nyitott volt és fecsegett mindenről, a másikban pedig meg
sem hallotta, ha szóltak hozzá. Időnként csak bámult ki a fejéből, mintha
lélekben máshol járna, máskor – mint a mai napon – a rajzolásba merült. Az
orvos szerint a jelenlegi állapotát figyelembe véve ez nála teljesen normális
dolog, éppen ezért nem tudtam eldönteni, hogy figyelmeztetésnek vegyem, avagy
sem. Tekintve, hogy az elméje nem volt stabil, és félig még most is a múltban
élt, nem lehettem bizonyos benne, hogy nem csak a múlt egy darabkája jutott
eszébe, vagy abban a pillanatban a jelenben volt, és valami olyat látott,
érzett meg, amire figyelnem kellett.
Nyugtalan lettem a szavaitól, és olyan
gyorsan siettem hazafelé, amennyire csak tudtam, mindenesetre egyelőre úgy
döntöttem, nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget. Majd legközelebb
megkérdezem tőle, mire értette pontosan, hátha több információval tud szolgálni.
*
Mire hazaértem, nyoma sem volt a
riadtságomnak. A lakás üres volt, valószínűleg azért, mert mindenki dolgozott,
legalábbis Young biztosan, a többiek pedig valamilyen tanácskozáson lehettek.
Örültem ennek, így végre szánhattam egy kis időt magamra is.
Fellélegeztem, majd lepakoltam a cuccaimat
és átöltöztem kényelmes ruhába. Kapcsoltam egy kis halk, lágy zenét, végül a
nappaliban leültem a kanapéra.
- Na, akkor kezdjünk neki – motyogtam
orrom elé, és az asztalon lévő haldokló, már-már szinte teljesen kiszáradt
virágocskára tévedt tekintetem.
Néhány másodpercig elmerengve néztem, és
egyenesen megsajnáltam, ahogy arra gondoltam, mindhiába öntözöm vízzel,
biztosítok neki megfelelő levegőt és napfényt, ő napról napra csak egyre
gyengébb lesz, míg végül magányosan fog meghalni. Az egykor dús és kimagasló
szépsége most már teljesen összetöpörödött; utolsó megmaradt néhány levele
sárgásan kókadozott, és rózsaszín virágszirmai az asztalon hevertek
elfonnyadva, kissé megbarnulva.
Valahogy így nézhetett ki belülről az én
lelki világom is. Hiába voltak itt a barátaim, a szeretteim, hiába tápláltak
megannyi szeretettel és kedvességgel, mégsem volt elég ahhoz, hogy a képességem
iránt érzett hiányom, az a tátongó üresség megszűnjön. Haldokoltam legbelül én
is, és minden egyes nap elviselhetetlenné vált. Hiába próbáltam türelmes lenni,
ez nagy erőfeszítésbe telt.
Sóhajtva megráztam a fejemet, és
elhessegettem gondolataimat. Lehunytam szemeimet, és kezeimmel óvatosan közrefogtam
a virágot, de nem értem hozzá. Próbáltam elképzelni, ahogy lassacskán ismét
növekedni kezd, ahogy új levelecskék bontakoznak ki és méregzöld kerítést
építenek. Elképzeltem, ahogy új rügyek burjánzanak, és egyszer csak kipattan
védőburkából egy kis virágfej, majd lassan kitárja rózsaszín szárnyait és
mosolyogva rám tekint. Szinte láttam magam előtt, ahogy az erecskék
felduzzadnak az energiától, ahogy megtöltődik élettel és nyújtózkodva fordul a
napfény felé.
Elképzeltem, ahogy ez az energia belőlem
árad. Próbáltam összekaparni magamból a képességemet, összegyűjteni egy pontra,
hogy végül ujjaimon keresztül kiengedhessem és a fejemben megjelent képkockák
valóra váljanak.
De hiába erőlködtem, nem mozdult meg
bennem semmi. Hallottam, ahogy ereimben csörgedezik a vér, és ahogy tüdőmbe ki-
és beáramlik a levegő, de minden más nyugodt maradt. Nem éreztem a forróságot,
ami el szokta árasztani a testemet, nem láttam magam előtt a virág haldokló
lelkét, ahogy két kézzel nyúl felém, hogy segítsek.
Egyszerűen az égvilágon nem történt
semmit.
- A kurva életbe már! – Kiáltottam fel
hirtelen és egy hatalmasat rúgtam az asztalba. – Mi a francért nem működik?
Felpattantam, majd fújtatva, csípőre tett
kézzel tettem pár kört a nappaliban, miközben próbáltam megnyugtatni magam.
Idegesen biztosan nem fog működni a képességem, és nem kéne feladnom, ha elsőre
nem sikerül. De az igazság az volt, hogy ez már sokadszori próbálkozásom volt,
napok óta ezen ügyködtem, mégsem éreztem semmi változást.
Tudom, hogy ez csak egy virág, de mi
történik, ha hirtelen valamelyik ismerősöm súlyosan megsérül? Mi történik, ha
élet-halál közeli állapotba kerül? Onnan még vissza tudom hozni, nemde? Ha
képes vagyok egy csomó halott lelket irányítani, és úgymond emberivé
varázsolni, akkor egy aprócska virágot, ami még csak félig halott, és nem is
igényel akkora energiát, miért nem sikerül felélesztenem?
Ittam egy pohár vizet, és másik zenére
váltottam. Résnyire kinyitottam az ablakot is, hátha a friss levegő jó hatással
lesz rám, végül ismét ledobtam magam a kanapéra. A kezembe vettem a
telefonomat, majd írtam egy üzenetet Youngnak, hogy mikor ér haza, és nem tudja-e,
hol vannak a fiúk. Nem akartam zavarni Hyunseungot ilyenekkel, hátha valami
fontos nyomozás kellős közepén tart.
Néhány perccel később, amikor már végleg lecsillapodtam,
visszaültem ugyanabba a helyzetbe, és folytattam a próbálkozást.
Ismét magam elé képzeltem, ahogy a virág
teljesen elhervad, elporlad, és nem marad belőle semmi. Lelki szemeimmel
megkerestem az elveszett lelkét, amely csak úgy lebeg valahol, egy ismeretlen
helyen, ahol nincs se tér, se idő. Elképzeltem, ahogy megragadom remegő lelkét,
ahogy óvatosan tenyerembe csúsztatom, és másik kezemmel átölelem, hogy
felmelegedjen, és ne fázzon többé.
Végül visszatérek a jelenbe, ebbe a
világba, a nappaliba, és a lelkét az üres cserépbe teszem, ahol még
holttestének ott van a porhüvelye. Ő pedig boldogan bújik vissza a testébe,
utolsóként még visszanéz rám, és levélkezecskéjével felém int egyet, majd
eltűnik, én pedig megláthatom, ahogy egy apró csíra kibújik a föld alól. Tudom,
hogy ismét él.
De minderről hiába képzelődök, nem
történik ezúttal se semmi. Hiába próbálom meg újból és újból, hiába adom át
teljesen magam az erőmnek, nem változik semmi. Az óra ketyeg, és percről percre
közelebb kerül a halálhoz, és én nem tehetek semmit.
Ezúttal a sírás fog el, és hangosan
felzokogok. Tenyereimbe temetem arcomat, és nem próbálom visszafogni magam.
Most, hogy nincs itthon senki, és egyedül vagyok, szabadon engedhetem el
fájdalmamat, anélkül, hogy azon aggódnék, meghallja-e valaki.
Miért nem megy? Hol van a képességem?
Vissza fog térni egyáltalán? Mégis ki vagyok én nélküle? És mégis ki vagyok a
képességemmel együtt? Mit kell ahhoz tennem, hogy visszaszerezzem? Megőrjít ez
az üresség, ez a tehetetlenség. Enélkül olyan, mintha meztelen lennék, és így
utcára se tudok menni. Nem akarok többé ember lenni, nem akarok többé gyenge
lenni.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok
fordulnak meg fejemben.
Zsebkendőért nyúlok, és kifújom az
orromat, majd a földre dobom, és tovább sírdogálok. Lecsúszok a földre, a
kanapé elé, és egy újabb zsebkendőt veszek elő, amivel felitatom arcomról a
könnycseppeket.
Hosszú ideig csak ülök és zokogok, mint
egy kisgyerek. Bömbölök, mintha a világ legnagyobb kínjait élném át, és
számomra talán ez az egyik legnagyobb fájdalom, amivel meg kell küzdenem.
Kitéptek belőlem egy darabot, valamit, ami azzá tesz, aki vagyok. Olyan ez,
mint amikor a borsó burkát szétpattintod, és kiszeded belőle az apró zöld
szemeket; azok a zöld szemek a képességemet jelképezték.
Nehezen aludtam el éjjelente, és reggelente
ugyanolyan nehezen ment az ébredés is. Sose éreztem magam elég kipihentnek, de
sokszor még aludni se volt kedvem. Nem akartam kimozdulni, emberek közé menni,
de otthon se akartam az ágyban fetrengeni. Nem volt akaraterőm, életkedvem,
semmi célom. A tenni akarás vágya nem létezett nálam. Nem akartam élni, de
meghalni se. Semmi nem volt úgy jó, ahogy volt, de hiába változtattam, az se
tetszett. Csak lézengtem, csak úgy elteltek a napok, egyszerűen nem voltam
önmagam.
Azzal nyugtattam magam, hogy vissza fog
térni a képességem, türelmesnek kell lennem, és hasznosan kell töltenem az
időmet, de a fenébe is! Hogyan érezzem jól magamat, ha nem vagyok saját magam? Ez
nem így működik. Hiába élném meg a pillanatokat csodásnak, és jónak, nem lenne
ugyanaz, mert nem vagyok teljes. Mert
utólag másként tekintenék azokra az élményekre, azokra a pillanatokra, utólag
minden megváltozna.
Nem, ez az egész egyszerűen nem megy.
Képtelen voltam a képességem nélkül élni,
és arra gondoltam, hogy szinte bármit képes lennék megtenni azért, hogy
visszakapjam.
Eszembe jutott Taemin is. Most értettem
meg igazán, hogy ő mit érzett akkoriban. Ő képes volt tényleg bármit megtenni,
hogy a képességét megkaparintsa, ráadásul ő hosszú éveken keresztül kereste. Én
pedig még csak másfél hónapja szenvedek a hiánya miatt… Vajon ha évekig kellene
rá várnom, én is ennyire megkattannék, és elveszíteném a józan eszemet?
- Az a baj, hogy nem tudok neked semmi
nyugtatót mondani, mert az nem az én terepem – sóhajtott fel egy hang, mire az
irányába kaptam a fejemet. Az ajtófélfának dőlve Jongsuk állt ott. – Csak azt
tudom, hogy nem szabad erőltetned. Vissza fog térni, ha itt az ideje.
- Tudom, hogy nem kéne, de nagyon nehezen
viselem – motyogtam magam elé, majd vettem egy nagy levegőt és próbáltam úrrá
lenni a síráson. Abba akartam hagyni, de azt csak úgy tudtam, ha valamivel
eltereltem volna a figyelmemet.
Jongsuk, mintha a gondolataimban olvasott
volna, mellém lépett, és a kezét nyújtotta felém.
- Gyere, süssünk valami süteményt, vagy együnk
egy nagy adag fagyit, attól jobban leszel – halványan elmosolyodott, amit én is
viszonoztam.
Megfogtam kezét, ő pedig felhúzott a
földről, és bementünk a konyhába.
Sajnos azt már nem láthattam, ahogyan az
asztalon heverő, félig elszáradt virágocska új hajtásokat kezdett el
növeszteni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése