Jongsukot az elmúlt időszakban szinte nem
is láttam, de ez nem volt meglepő. Amióta kiderült a titka, nem igazán töltötte
velünk az időt, két okból is. Az egyik, hogy Hyunseunggal most nem túlzottan
jöttek ki, és ha lehet, kerülték egymást. Hyunseung valamelyest haragudott rá,
hiszen legjobb barátok voltak, mégis eltitkolt előle egy ilyen fontos dolgot és
ezzel veszélybe sodorta mindkettőjüket, és a klán hírnevét is. Jongsuk pedig
szégyellte magát, függetlenül attól, hogy részben nem bánta meg döntését.
A másik ok pedig az volt, hogy mindezek
ellenére Hyunseung hagyta, hogy Jongsuk elbúcsúzzon Woobintól, így az ideje
legnagyobb részét vele töltötte. Próbálta felkészíteni magát, hogy hamarosan
elszakítják szerelmétől és soha többé nem találkozhat vele. Újból meg fog halni,
és egy ilyen gondolattal megbirkóznia nem volt könnyű.
Kifejezetten örültem annak, hogy Jongsuk
talált rám, és ezzel a sütéssel kizökkentett a depressziómból. Nem beszéltünk
semmi komolyról; ő nem próbált meg tanácsokat osztogatni, és kioktatni, hogy ne
erőlködjek ennyire, én pedig nem faggattam arról, mit érez most Woobinnal
kapcsolatban.
Egyszerűen csak próbáltuk jól érezni
magunkat, hogy legalább azalatt az egy óra alatt ne gondoljunk a jelenlegi
problémáinkra. Mert bár mások előtt azt mutattuk, minden rendben van, és jó
úton járunk, valójában legbelül pont az ellenkezője zajlott mindkettőnkben.
Jongsuknál ugyan más volt a helyzet, mindenki tudta, hogy nehéz időszakot él
meg, de én… Én minden fájdalmamat lepleztem és úgy tettem, ahogy mások akarták:
igyekeztem a jóra koncentrálni, még ha ez sokkal nehezebb is volt.
*
Aznap este nehezen jött szememre álom, és
csak forgolódtam az ágyban. Túl sok gondolatom volt, és minden igyekezetem
ellenére nem tudtam csillapítani az érzéseimet. Még ha nehezen is ment és úgy
gondoltam, semmi értelme, akkor is próbáltam élettel megtölteni a
mindennapjaimat, de végül minden ugyanolyan üres és csendes maradt.
Egész álló nap otthon lébecoltam, néha
főztem vagy éppen sütöttem, de nagyrészt csak sorozatokat néztem, és hogy
őszinte legyek, már ezeket is kényszerből tettem. Beültem a tévé elé, de
valójában nem sok kedvem volt egy újabb drámákkal, humorral és sírással teli kavalkádhoz.
Az egyetlen alkalom, amikor kimozdultam a házból, az Sora meglátogatása miatt volt,
vagy nagy ritkán, amikor leugrottam a sarki boltba. Ugyanazokat a dolgokat
ismételtem meg minden egyes áldott nap. Csak elteltek a napjaim,
eseménytelenül, magányosan.
Arra gondoltam, hogy talán ez az, ami
annyira nyomaszt, hogy ettől érzem annyira frusztráltnak magam. A képességem
azt akarja, hogy emberként éljek és élvezzem az életemet, de én pont az
ellenkezőjét tettem. Otthon ültem és csak várakoztam. Mindenki más rajtam kívül
el volt foglalva, még Young is dolgozott, de én… Én csak úgy… voltam.
Nagyot sóhajtottam és visszaemlékeztem az
elmúlt időszakra, amit itt Koreában töltöttem. Leszámítva azt a sok halált, és
hogy tudok a természetfeletti létről, én csak elkezdtem egy iskolát, de végül
abbahagytam a tanulmányaimat. Ezen kívül más nem történt velem.
- Vissza kellene mennem tanulni? – Tettem fel
a kérdést félhangosan, majd átfordultam a másik oldalamra.
Őszintén, egyáltalán nem volt már kedvem a
tanuláshoz, se ahhoz, hogy lakberendező legyek. Egykoron sok hiányosságom volt,
mindenáron be akartam illeszkedni az emberek közé, keményen tanultam, és
ugyanezt akartam folytatni itt Koreában is. Akkoriban ebben a szakmában
találtam meg a mentsváramat, ez volt a kapaszkodóm, amiről úgy gondoltam, hogy
majd kihúz a rosszból, és ez által képes leszek elmenekülni a szüleim elől.
De most… Most már nem akartam visszamenni
az iskolapadba, egyáltalán nem akartam a tinédzserek értelmetlen problémáit
hallgatni, és legfőképp nem akartam, hogy a tanárok papoljanak nekem az élet
fontos tudnivalóiról, mert… mert se én, se a világ nem volt már ugyanaz.
Az elmúlt közel másfél évben teljesen
megváltozott a valóságról hitt fogalmam, egyszerűen régebben minden más volt.
Már nem az voltam, aki csak egy normális tini akart lenni, hanem mondhatni én
magam voltam a valóság egy része. Nem akartam és nem is tudtam volna átlagos
életet élni, mert nem erre voltam elhivatott.
Még ha régebben görcsösen kapaszkodtam
abba, hogy ember legyek, csak egy átlagos valaki, átlagos problémákkal,
mostanra eljutottam odáig, hogy felhagytam az örökös daccal és megbarátkoztam
azzal, hogy nem vagyok átlagos.
Csak azt nem tudtam még, hogy akkor most
mit kellene tennem?
Mert nem lehetek hétköznapi ember, ez
tény. De mégis mit takar az, hogy természetfeletti vagyok? Miben lesz így más
az életem? Egy vámpírnál még megértem, mert nekik megvannak a saját szabályaik,
saját életvitelük, de nekem nincs ilyenem. Én jelen pillanatban egyedül vagyok
a saját képességemmel, nekem nem kell a saját klánomat vagy csordámat
irányítanom, nekem nem kell mások sorsa felett döntenem, én csak… én vagyok.
- Ez hihetetlen – nagyot sóhajtva
fordultam át újból, és arcomat a párnába nyomva elnyomtam egy halk sikolyt.
Amikor levettem a fejemről, egy meglepett
arcú Hyunseung állt az ajtóban.
- Ha nem ismernélek, most azt hinném, hogy
a barátnőm őrült – csóválta meg a fejét egy félszeg mosollyal, majd becsukta az
ajtót.
- Köszi, én is szeretlek – igazítottam meg
kócos hajamat, és feljebb húztam a takarómat. – Épp szenvedtem.
- Igen, azt látom – halkan felnevetett,
majd nekiállt kigombolni az ingjét. – Mi az, ami ennyire hihetetlen?
Volt valami szép és lenyűgöző abban, ahogy
finom ujjai egyesével a gombokra fonódnak, majd elegáns mozdulatokkal
kigombolja őket. Egy rövid ideig néztem, és arra gondoltam, ez is valami vámpír-trükk,
amit csak ők tudnak. Végül levette az ingjét magáról, én pedig elfordítottam a
fejemet, és felültem az ágyon.
- Nem tudok mit kezdeni magammal, az
életemmel. Rájöttem, hogy nem vagyok ugyanaz, és nem is akarok már ugyanaz
lenni, aki voltam. Nem akarok többet tanulni, legalábbis egyelőre biztosan nem.
Viszont nem tudom, hogy mégis mit csináljak akkor – foglaltam össze röviden,
majd a hátam mögé gyömöszöltem egy párnát, összefontam mellkasomon kezeimet, és
ismét Hyunseungra pillantottam.
- Miért akarsz bármit is csinálni? Miért
nem pihensz és próbálsz regenerálódni? Kimerített az elmúlt időszak, a
képességed is pihen jelenleg, akkor miért akarsz bármit is tenni? – Kissé
értetlenül pillantott rám, miközben kibújt a fehér trikójából és azt is a szék
karfájára terítette, mint az ingjét.
- Mert megőrjít ez a semmittevés. Ettől
csak még inkább úgy érzem, hogy bekattanok. Pihentem egy hónapot, az bőven elég
volt. Így jelenleg olyan, mintha a múltban ragadtam volna, egyszerűen nem telik
az idő, és így nem tudok tovább lépni. Ti is mind dolgoztok, nem vagytok velem
a nap minden percében, nekem viszont nincs senkim rajtatok kívül. Nem
beszélgetek másokkal, nincs kapcsolatom mással, és ez olyan… olyan…
- Bosszantó? – Fejezte be mondatomat.
- Az is. De inkább szomorú.
- Azt hiszem értem, mire akarsz
kilyukadni. Egyedül érzed magad, és élni akarsz.
- Igen, pontosan. Itt vagyok egy ideje
Koreában, mindig is imádtam ezt az országot, de hogy őszinte legyek, nem
jutottam el addig, hogy fel is fedezzem, hogy részese legyek a kultúrának, az
itteni életvitelnek.
- Tehát ki akarsz mozdulni, olyan dolgokat
tenni, mint az itteni emberek, meg úgy általában az emberek. Ismerkedni,
barátokat szerezni, élvezni az életet – fejezte ki egyszerűbben mondandómat,
miközben kicsatolta övét, és a nadrágját is levette, majd a többi ruhája mellé
hajtotta.
- Igen – bólintottam egy aprót.
- Akkor mire vársz? Élj egy kicsit. Rajtad
áll, mit csinálsz – nézett rám ismét, majd befújta magát dezodorával.
- De nekem szabad ilyet? Emberek közé
mennem és ismerkedni? Azt leszámítva, hogy vagy meghal az, aki megismer, vagy
kiderül, hogy teljesen más, mint akinek mondja magát, nekem szabad? - Néztem rá
keserűen, majd felhúztam térdeimet és átöleltem őket.
- Miért ne szabadna? Nem értelek. Ha vállalod
ezt a kockázatot, ami ezzel jár, akkor miért ne szabadna?
Hyunseung végül az ágyhoz sétált, majd
befeküdt mellém és egy puszit adott a fejemre. Az egyik kezét tarkója mögé
tette, megtámasztva ezzel fejét, míg a másikkal hátamat kezdte simogatni.
- Mert természetfeletti vagyok. Nem mehetek
emberek közé.
- Minseo, olyan butaságokat beszélsz –
halkan nevetve megrázta a fejét, végül inkább felült és szemeimbe nézett. – Azért,
mert van képességed, még mehetsz emberek közé. Tudod már kontrollálni, nem? Te
és a képességed egyek vagytok, ha valami történne, segíteni fog. De nem fognak
rád támadni, mert egyik természetfeletti se olyan hülye, hogy felfedje valóját.
Nincs okod ilyenek miatt félni.
- Jó, de ez nem árt nekem? Mármint…
természetfeletti vagyok, minek mennék emberek közé? Nem kéne nekem is ezzel
kapcsolatosan tennem valamit, mint ahogy te intézed a vámpíros ügyeidet? És
amúgy is… ember voltam, és hirtelen természetfeletti. Nem kéne valami
átmenetnek lennie a kettő között?
- Édesem, túlbonyolítasz mindent. Azért,
mert természetfeletti vagy, még nem kell olyan dolgokat művelned. Nekem van egy
klánom, sok-sok vámpírral, ez azt jelenti, hogy én felelek értük, nekem ezért
van több dolgom. Ezt fogd fel úgy, mint egy céget, ahol én vagyok a főnök, és
az alkalmazottak a vámpírok. Mindenkinek megvan a maga feladata, amire
megkérem, és időnként vannak kötelező gyűlések, de ezen kívül mindenki azt
csinál, amit akar. Tudod te, hány vámpírom él szerte a világban? Hogy hányan
élnek az emberek között, és hányaknak van olyan barátja, vagy barátnője, akinek
nincs képessége? A természetfeletti nem azt jelenti, hogy más életet élsz, mint
az átlagemberek. A természetfeletti azt jelenti, hogy van benned egy plusz
energia, egy plusz adottság, amivel együtt kell élned, és ami miatt van más kötelezettséged
is. Úgyis tekinthetsz rá, mintha kettős életet élnél.
- De ez nem fárasztó és kimerítő? Folyton
hazudni másoknak, hazudni saját magadról?
- Az elején az, de nem nehéz. Végtére is,
nem a teljes valódról hazudsz, hanem van egy részed, amiről nem beszélsz nekik.
De az érzéseid, a gondolataid ugyanazok, az élmények, amiket átélsz velük, nem
változik. Érted, miről beszélek? A természetfeletti világ és az emberi világ
nem két egymás mellett élő világ, nem párhuzamosan léteznek, hanem egymásban
élnek. Sőt, igazából úgy is vehetjük, hogy egy világ van, amiben több faj
létezik: emberek, farkasok, vámpírok, angyalok, zombik, olyanok is, mint te. A
különbség az, hogy a természetfeletti lények tudnak egymásról, de az emberek nem
tudnak rólunk. És ne feledd azt se, hogy a természetfelettiek létszáma igen
elenyésző, nem vagyunk olyan sokan, mint az hiszed. Pár száz millió a hét
milliárd között, az nem sok.
Egy kis időre elgondolkodtam azon, amit
Hyunseung mondott. Nekem még sosem jutott eszembe így tekinteni a dolgokra.
Mindig azt hittem, hogy ez valami kiváltság, valami olyan, ami elsőbbséget
igényel, de igazából nem. Ahogy Hyunseung is mondta, ez csak egy plusz
adottság. Ettől még olyan életet élhetek, amilyet én akarok. Csak arra kell
figyelnem, hogy ne áruljam el senkinek, hogy természetfeletti vagyok, és ha úgy
adódik, akkor a kötelezettségemet teljesítenem kell.
- Neked nehéz volt vámpírrá válnod? Hogy
élted meg mindezt? – Pillantottam rá, és visszafeküdtem a párnák közé, ahogy
időközben ő is.
- Nem igazán emlékszem rá, tekintve, hogy
már ezer éve volt – nevette el magát. – De akkoriban nem volt egyszerű. Az én
időmben még csak elvétve volt egy-két ilyen képességgel rendelkező ember, akkor
még nem léteztek ilyen szavak, hogy vámpír meg vérfarkas. Ha volt is, ezek
kitalált mesék voltak, amikkel a gyerekeket rémisztgették.
Úgy tekintettem erre, mint egy örökletes
betegségre, hiszen a családom is vámpír volt. Sokat vándoroltunk emiatt, sokat
kellett bujkálnunk, és kerülni az embereket, kitapasztalni a dolgokat, hogy mi
milyen hatással van ránk, mit ehetünk, mit ihatunk, mi árt nekünk, mi nem.
Olyan volt ez, mint az őskorban az emberek: ők is elkezdték valahol, nekünk is
el kellett. Csak nálunk a fejlődés gyorsabban ment végbe, mint akkor. Nekem is
kellett néhány évtized, mire megbirkóztam a tudattal, hogy más vagyok, hogy
különleges vagyok, de végül beletörődtem. Nem volt könnyű, de látod, már hosszú
időt megéltem. De ne feledd, a vámpírok történelme, és talán a
természetfelettié is valamikor akkortájt kezdődött, amikor én is az lettem, de
neked már sokkal könnyebb dolgod van. Mi, természetfelettiek is fejlődtünk, és
az emberek is sokkal nyitottabbak más kultúrákra, sokkal befogadóbbak, így
mondhatni egyszerű velük élni.
- Értem. Szóval tényleg csak én látom
ennyire bonyolultan a dolgokat?
- Igen, nagyon is – ölelt szorosan magához
Hyunseung.
- Jó, de mégis mit csináljak? Ezt továbbra
se tudom.
- Szerintem, amit te keresel, az egy
munkahely. Miért nem mész abba a kávézóba, ahol Young dolgozik? Talán a legjobb
barátnőddel elkezdeni egy új életet könnyebb lenne, nem?
- Igaz, de valami újat akarok, valami
olyat, amiben ti nem vagytok benne, és ezt ne vedd sértésnek. Úgy akarok
döntést hozni és cselekedni, hogy ti nem befolyásoltok, mert attól félek, ha ti
ott lennétek a közelemben, akkor visszafognám magam, vagy arra várnék, hogy
közbe avatkozzatok. Olyat akarok, ahol magamra vagyok utalva. Nem mellesleg,
Young ki nem állhatja a főnökét, biztosan nem maradnék ott sokáig – Tettem
hozzá nevetve.
- Rendben, ezt teljesen megértem –
vigyorodott el Hyunseung – És valami olyan kellene, ahol emberek között
lehetsz. Mit szólsz az étteremhez?
- Áh, kizárt. Az megterhelő lenne
szerintem. Folyton túlórázni, fizikailag se bírnám, meg attól a meleg, párás,
ételszagos levegőtől is rosszul lennék – csóváltam meg fejemet.
- Valami irodai meló? Egyik jó barátom a
rendőrségnél dolgozik, tuti tudna neked valamit találni.
- Az az alakváltó rendőr? Nem akarok
ismerős által bekerülni sehová. Valami olyat szeretnék, ahol kicsit kreatív
tudok maradni, ahol vannak színek, mert imádom a színeket, elsősorban ezért
akartam lakberendezést tanulni.
- Akkor… ezt valami ruhaboltban keresd
szerintem.
- Ruhabolt… az végülis nem olyan rossz –
gondolkodtam hangosan.
- Szerintem se.
- Akkor legyen ez. Holnap körbenézek majd
a környéken – egy sóhajtás kíséretében elengedtem és lezártnak tekintettem ezt
a témát. A mai napon nem akartam többé erre gondolni.
- Csak nyugodtan. Megnyugodott már a lelki
világod? – Simított végig arcomon, majd lágyan megcsókolt.
- Meg, egy kicsit igen – mosolyodtam el.
- Annyira, hogy benne lennél egy
varázslatos esti kalandban? – Kezével éreztem, ahogy benyúl a pólóm alá, én
pedig csak halkan felnevettem, és magunkra húztam a takarót.
- Őrült vagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése