7. rész

*Ajánlott zene: VIXX – Scentist*
https://www.youtube.com/watch?v=MctZLEYlU4s

Másnap úgy döntöttem, hogy a nyakamba veszem a várost. Eungyeol segített még a délelőtt folyamán összeállítani egy frappáns önéletrajzot, kinyomtattam pár példányban, majd útra keltem. Egyelőre a netes keresgélést nem erőltettem, mert fogalmam sem volt, hogy Koreában milyen álláskereső honlapok léteznek. Bár egyszerűbb lett volna elküldözgetni különböző helyekre, de most amúgy is azon volt a hangsúly, hogy ne otthon legyek és hasznosan töltsem a napot. 

Bebuszoztam a belvárosba, majd egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogy leszálltam a járműről. Odakint ropogott a talpam alatt a megfagyott hó, és a járdák is síkosak voltak, de legalább nem esett, és egészen kellemesnek tűnt az időjárás is.

Ötletem se volt, merre induljak el, és hogy melyik boltokba adjam be az önéletrajzomat. Nem akartam igazán elit helyre menni, ahol ismerni kell a drágábbnál drágább ruhákat és márkaneveket, ugyanakkor egy olcsó, lepukkant, alig forgalmas üzletbe se szerettem volna dolgozni. Arra gondoltam, hogy ahhoz képest, hogy nincs végzettségem, és szinte semmiféle munkatapasztalatom, eléggé válogatós vagyok. Nagy elvárásaim nem voltak, jelenleg a fizetés nem érdekelt, bár nem örültem annak, hogy Hyunseungon élősködök. Egyszerűen csak olyan munkát szerettem volna, ahol emberek vesznek körbe, és ahol jól érzem magamat.

Végül elindultam az egyik irányba, zsebre dugott kezekkel és miközben az üzletsorok mellett haladtam el, figyeltem, melyik helyekre van kiírva, hogy eladókat keresnek. Eközben azon gondolkoztam, hogy elég kevés esélyem lesz, hogy felvegyenek bárhová is, hiszen nemcsak az önéletrajzomon, de a külsőmön is látszik, hogy nem vagyok koreai. És mint tudjuk, a koreaiak nem igazán szeretnek olyanokat alkalmazni, akik más nemzetiségűek, ugyanis a mentalitásuk szerint az ilyenek elveszik a sajátjaiktól a munkalehetőséget. Egyfelől mindezt megértettem, másfelől reménykedtem abban, hogy vannak kivételek.

Néhány óra elteltével mindössze pár boltban hagytam ott az önéletrajzomat, de az is nagy erőfeszítésembe telt. Hiába láttam a kiírást az ajtókon, perceken keresztül ott toporogtam és kóvályogtam, mire erőt vettem magamon és hajlandó voltam bemenni. Hatalmas gombóc keletkezett a gyomromban az izgalom hatására, amitől úgy éreztem, hogy hányni fogok. Egyrészt jó érzéssel töltött el, mert ez valaminek a kezdetét jelentette és úgy tekintettem rá, mint kihívásra, másrészt viszont borzasztó volt, ugyanis felidézte bennem azt az emléket, amikor anno abba a bizonyos iskolába beiratkoztam. Akkor is így éreztem magam és ennyire féltem az első napjaimon, akkor is reménykedtem, hogy minden jó lesz és mi lett a vége…

Nem sokkal kettő óra után úgy határoztam, hogy mára elég stressznek tettem ki magamat, így jutalomként beültem egy teázóba, és vettem magamnak egy buborékos teát. Nagyot sóhajtva foglaltam helyet az emeleten, az egyik sarokban, és amint ittam egy kortyot a meleg folyadékból, csak akkor éreztem, hogy egy kicsit megkönnyebbülök.

Teljesen hülyének és szánalmasnak éreztem magam, amiért egy ilyen apró dolog ennyire felkavart és ennyire nehezen tettem meg, ugyanakkor büszke voltam magamra, hiszen magam részéről ez hatalmas lépést jelentett. Nem tudtam, mi fog kisülni ebből a próbálkozásból, de máris úgy éreztem, hogy cselekedtem valamit.

Egy ideig még ücsörögtem magamban, majd miután megittam a teát, hazafelé vettem az irányt. Útközben éreztem, hogy elkezd fájni a fejem, enyhén hasogatott, de nem törődtem különösebben vele. Valószínűleg az éhség és a stressz miatt volt, és amint bevettem egy fájdalomcsillapítót, már nem is volt bajom.

*

Lassan sötétedni kezdett, én pedig még mindig egyedül voltam otthon, és sorozatot néztem a szobámban. Kivételesen jó érzéssel töltött el, hogy kikapcsolódhattam, és nem tekintettem úgy rá, mintha ez olyan nagy bűn lenne. Talán ha ezentúl hasznosan töltöm az időmet, és nem folyton otthon vagyok, akkor minden ilyen apró dolog nem fog bűntudatot ébreszteni bennem. Tényleg ennyire kikészíti az embert a semmittevés? Úgy éreztem, hogyha mást nem is, de többször ki kellene mozdulnom a lakásból, még ha csak sétálok is egyet.

Épp egy izgalmas jelenet következett az aktuális részben, amikor kopogtak az ajtómon. Leállítottam a tévét, és hangosan kiszóltam. Hyunseung lépett be a szobámba.

- Szia. Hogyhogy ma ilyen korán hazajöttél? – Kérdeztem meglepetten, majd kipattantam az ágyból, odamentem hozzá és szorosan megöleltem.

- Ma egyszerűen hamarabb végeztem – Lágyan megcsókolt, és átölelte derekamat. – Milyen napod volt? Jól haladtál?

- Igen, sikerült leadnom pár önéletrajzot, és egy fokkal jobban is érzem magam.

- Nagyszerű, ez remek – szélesen elmosolyodott, majd kicsit komorabbá vált tekintete. – Van egy jó hírem számodra, vagyis remélem, hogy jó hír.

- Mi az? És mi ez a nézés? – Kérdeztem kissé meglepődve.

- Inkább fogalmazzunk úgy, hogy ki az. Az illető lent vár a nappaliban.

- Engem? Mégis kicsoda?

Ledöbbenve hagytam, hogy Hyunseung megfogja a kezemet és levezessen a földszintre. Ötletem se volt, ki akar velem találkozni, és hogy nekem ez miért jó hír. Régen nem látott ismerős lenne, vagy valaki, aki hallott rólam és a képességemről, vagy egészen másról lenne szó? Bármelyik is volt az, kíváncsivá tett.

Amint leértünk, elsőként Jonghyunt pillantottam meg, aki a könyvespolc szélének dőlt, karba tett kezekkel. Úgy állt ott, mint valami testőr, készen arra, hogy támadjon, ha valami történne. Ez egy kicsit megrémisztett, de próbáltam higgadtnak mutatni magamat.

Biccentett felém egyet, mire én is így tettem, majd a tekintetem a kanapén ülő fiúra tévedt. Háttal volt nekem, így csak sötétbarna haját láthattam, valamint azt, hogy egy fekete kapucnis pulóver van rajta.

Érkezésünkre felénk fordult, mi pedig megkerülve a kanapét közelebb mentünk, így végre szemtől szemben állhattam vele. Arca fiatalos volt, bőre napbarnított és markáns, sötétbarna hajtincsei pedig arcát keretezték. Első ránézésre nagyjából tizenévesnek mondtam volna, de megszoktam már, hogy a koreaiak, főként a természetfeletti lények egy tíz évet simán letagadhatnak, így maximum harminc lehetett. Azonban tekintetében, az egész megjelenésén, kisugárzásán volt valami, ami arról árulkodott, hogy ő ennél már sokkal több időt megélt.

Felegyenesedett, én pedig szó szerint felnéztem rá, olyan magas volt.

- Szóval te lennél a Rémálom, akiről mindenki beszél – állapította meg, majd alaposan végigmért. Vártam, hogy hozzátegye, ő ennél sokkal többre számított, és nem tűnök fenyegetőnek, de ha volt is ilyen gondolata, inkább magában tartotta.

- Nos, én lennék, de hívj csak Minseonak – hangom bizonytalan volt, miközben helyeslően bólintottam egyet, majd kételkedve Hyunseungra néztem. A kanapéra mutatott, hogy üljek le, így helyet foglaltam. Mellém ült, és csak ezután ült vissza az illető is.

- Hadd mutassam be neked Jaehyot. Ő a legnagyobb vérfarkas klán vezetője, és emellett az egyik legidősebb is.

Hyunseung tartott egy kis hatásszünetet, hogy megemésszem a hallottakat, az én arcomra pedig eléggé kiülhetett a döbbenet, ugyanis a fiatalember egyből át is vette a szót:

- Ezek szerint még sosem találkoztál vérfarkassal.

- Nem, még soha. Másként képzeltem el egy vérfarkast.

Jaehyo felnevetett, de nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert aranyosnak találta a kijelentésemet, vagy inkább naivnak. Mindenesetre a nevetése hallatán kissé felengedtem, kevésbé éreztem magamnak feszültnek.

- Ezt én is elmondhatom rólad. Másmilyennek gondoltalak, sokkal…

- Félelmetesebbnek? – Fejeztem be kérdését, mire bólintott. – Nos, nincs is jobb álca annál, minthogy átlagosan nézel ki, nem igaz?

- De, nagyon is.

Újabbat bólintott, majd egy pillanatra beállt a csend. Kicsit össze voltam zavarodva, mert nem igazán tudtam, hogyan kellene viselkednem vele. Bár magas rangja volt, áradt belőle a tekintély és a többiek viselkedéséből úgy tűnt, veszélyt jelenthet, mégis, a ruházata, a kinézete és a nevetése arra engedett következtetni, hogy laza is tud lenni. Mégsem tudtam, hogyan kéne megadnom felé a tiszteletet, hiszen valószínűleg jóval tapasztaltabb és idősebb volt nálam.

Szimpatikusnak tűnt első ránézésre, ugyanakkor én se tudtam teljesen megnyugodni. Egyrészt, mert nem tudtam, milyen kapcsolatban állnak a farkasok és a vámpírok, és még annyira se tudtam, hogy Hyunseung és Jaehyo milyen viszonyban vannak, másrészt pedig… mégis mit akar tőlem egy falkavezér?

Jaehyo végül Hyunseungra pillantott, aki átvette a szót:

- A vérfarkasok, csakúgy, mint a vámpírok klánokban, falkákban élnek, csak éppen nem évezredekig. Egy átlagos vérfarkas körülbelül százötven évet képes megélni, a vezetők nagyjából kétszázat.

- És te mennyi idős vagy? – Kérdeztem érdeklődve.

- Kétszázhuszonhárom – felelte Jaehyo egyszerűen, én pedig, ha lehetséges, még inkább lesokkolódtam. Szóval ő egy igen különleges farkas.

- És… miben lehetünk a segítségedre?

- Ezt inkább én szeretném kérdezni: miért is lettem iderángatva?

Számon kérően ismét Hyunseungra nézett. Tekintetéből egyértelműen levettem, hogy nem kedvelik egymást.

Én is Hyunseung felé fordultam, mert kezdtem még jobban összezavarodni. Most akkor miért is van itt ez alak? Miattam jött ide, vagy nem? Mert kérdéséből ítélve nem önszántából érkezett.

- Minseo, emlékszel, hogy nemrég arról beszélgettünk, hogyan haladok anyukád nyomozásával kapcsolatban, és szó szerint azt kérdezted, van-e valaki, aki ki tudja szimatolni a nyomokat? Nos, Jaehyo ilyen – bökött fejével az illetőre.

Néhány másodperc erejéig elgondolkodtam, amíg felidéztem a beszélgetésünket, majd teljesen elképedve tettem fel kérdésemet:

- Te most azt akarod mondani, hogy a szimat szó annyira megihletett, hogy emiatt komolyan idehoztál egy kiskutyát?

- Hékás, nem vagyok kiskutya! Farkas vagyok! Vérfarkas! – Szólt közbe erőteljesen Jaehyo, akit láthatóan felháborított a kijelentésem. Észre se vettem, hogy a jelenlétében mit mondtam róla, annyira meglepett a helyzet.

 - Ne haragudj, nem akartalak megsérteni, de olyan édes kis fejed van, és olyan hatalmas barna szemeid, hogy a kutyus jelző sokkal jobban illik rád – kértem tőle sűrűn elnézést, mire a Jaehyonak nevezett fickó csak szemet forgatva felsóhajtott. Valószínűleg már nem először tekintettek rá úgy, mint egy szeretgetni való háziállatra.

Örültem, hogy nem lett ebből probléma, de azért jobban meg kéne válogatnom a szavaimat, nem akartam már most magamra haragítani egy ismeretlent.

Hyunseung és Jonghyun furcsa hangot adtak ki magukból, ahogy elfojtottak egy hangos nevetést, végül erőt vettek magukon és semleges arckifejezéssel néztek ránk.

- Jaehyo azért jött, hogy segítsen neked, Minseo. Ő egy farkas, neki van a legjobb szaglása a világon, vagy legalábbis ebben az országban biztosan, így ha valaki, akkor ő tud segíteni. Mondd el neki nyugodtan, mit szeretnél, én sajnos nem kérhetem meg rá, mert nem vagyunk túl jó viszonyban. A lakásom mögött elterülő erdő az ő tulajdona – mondta Hyunseung.

Ekkor értettem meg, hogy miért nincsenek olyan jóban: tavaly azon a területen folyt a csata, valószínűleg az engedélye nélkül és emiatt egy időre el kellett hagyniuk a helyet. Ha eddig nem is utálták egymást a vámpírok és a vérfarkasok, ezután mindenképpen.

Valószínűleg az egyetlen oka, hogy nem estek egymásnak, én voltam. Hyunseung barátnője voltam, és én voltam a Rémálom. Simán megölhettem volna Jaehyot és a klánját is, ha úgy tartja kedvem. Nyilván nem tudott arról, hogy jelenleg nincs képességem, de biztosan híre ment a természetfelettiek körében, hogy mit műveltem a csatamezőn és mekkora energia van a birtokomban.

Végül Jaehyo felé fordultam, megköszörültem a torkomat és egyből a lényegre tértem:

- Van valaki, akit keresek, de sehol nem találjuk már lassan másfél hónapja. Tudom, hogy ez elég kevés idő, de senki nem látta őt, senki nem tud róla semmit. Mintha soha nem is létezett volna.

- Aha – Jaehyo alaposan átgondolta, amit mondtam, és csak azután szólalt meg. Ezúttal sokkal komolyabbnak és hivatalosabbnak tűnt, szinte már nyoma sem volt a felszabadultabb énjének. – Van valami ruhadarabod tőle, amiről szagmintát vehetek?

- Nincs.

- Bármilyen tárgy, ami az övé volt?

- Egy nyakláncom van, bár évek óta az én tulajdonomban van. És nem tudom, hogy segít-e neked, de rokoni kapcsolatban állok vele.

Kimérten bólintott egyet, majd a tenyerét nyújtotta felém.

- Ideadod?

Félve pillantottam Hyunseungra, ő pedig alig észrevehetően biccentett egy aprót. Levettem a nyakamból a rózsa alakú medált, közelebb hajoltam hozzá, és a kezébe adtam.

Összezárta ujjait körülötte, majd az orrához emelte, és megszaglászta.

- Ezt egy rövid időre megtartom – nézett rám.

- Oké, de nagyon vigyázz rá. Ez az egyetlen emlékem tőle. Ha elveszíted, esküszöm, hogy befonom a bundádat – néztem rá fenyegetőn.

- Értettem, nyugi – emelte fel maga elé védekezően kezeit, miközben morcosan nézett rám. Most ő volt az, aki a fenyegetésem után visszatartotta nevetését; valószínűleg nem voltam túl meggyőző.  - Majd jelentkezem, ha van valami – mondta, majd felállt, és kezében forgatva a nyakláncot, kisétált a bejárati ajtón.

Senki nem udvariaskodott elköszönni tőle és kikísérni. Én se mentem utána, pedig lett volna még kérdésem hozzá.

Egy ideig csendben ücsörögtem a kanapén, és az előbb lezajlott beszélgetésen kattogott az agyam. Nem ismertem Jaehyot, de láthatóan tartott tőlem - még ha igyekezett is elrejteni előlem - így szinte biztos voltam benne, hogy nem mer átverni.

De mégis ott motoszkált a fejemben Sora kijelentése, miszerint ne bízzak meg benne. Lehet, hogy rá gondolt? Hiszen mindössze egy nappal az eset után toppant be az életembe, és ráadásul odaadtam neki a legfontosabb dolgot: anyukám nyakláncát.

Vakon megbíztam benne, de nem volt más választásom: ő volt az egyetlen reményem arra, hogy megtaláljam édesanyámat.