8. rész

*Ajánlott zene: SHINee – Nightmare*

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

Kínzó lassúsággal teltek el a következő napok, és ugyanott tartottam, mint ezelőtt is. Kikészített a tehetetlenség, a mozdulatlanság, a várakozás. Nem hívtak vissza egyik üzletből sem, és ez valamelyest rosszul esett, pedig számítottam rá. Hasznavehetetlennek éreztem magam, újra beterített a depresszió és a sötét gondolataim.

Hiába biztattak a többiek, hogy ne adjam fel, mindig is ilyen nehéz volt a munkakeresés, én akkor se tudtam megnyugodni. Kudarcként éltem meg, és még többet rontott az eddigi lelki állapotomon is.

Mindeközben természetesen az is aggasztott, hogy Jaehyo továbbra sem jelentkezett, és a képességem se adott életjelet magáról. Ellenben egyre többet fájt a fejem a folytonos erőlködéstől, az aggódástól, a stressztől, a nyugtalanságtól.

Arra vágytam korábban, hogy a dolgok lecsillapodjanak körülöttem, és egy percre tudjak levegőt venni, de most, hogy minden lelassult és élvezhettem volna a pihenést, kezdett ez az egész az agyamra menni. Valahogy nem találtam azt a bizonyos arany középutat.

De mégis mit tehettem volna? Nem olyan egyszerű ismerkedni, mint a filmekben. Ha beülsz egy kávézóba, senki nem fog odaülni melléd és érdeklődni, miért jöttem Koreába. Ha elmegyek bulizni, senki nem egy új barátot akar magának szerezni, hanem egy egyszeri kalandot, amit másnapra elfelejt. Ha elmegyek valamilyen kulturális programra, ott szintén nem az ismerkedés a lényeg, hanem a tudás, amit magukba szívhatnak.

Hirtelenjében annyira idegennek éreztem Koreát, az egész országot, a kultúrát, mindent. Úgy éreztem, nem fogom tudni megállni a helyemet, bármennyire is próbálkozom. Nem csak itt, hanem sehol máshol, és ez főként annak volt köszönhető, hogy tudtam a természetfeletti lényekről. Annyira másként láttam a világot, és ez teljesen összezavart. Nem tudtam, hogy akarok-e és képes leszek-e így élni, ilyen körülmények között.

Végül, mikor minden reményem odaveszett, mégiscsak megcsörrent a telefonom, és behívtak állásinterjúra.

*

Magán az állásinterjún semmi érdekes nem történt, főként inkább arról érdeklődtek, hogyan kerültem Koreába és milyen tapasztalataim vannak eddig. Az igazat nem mondhattam, így kitaláltam egy sztorit, miszerint csak pár évig maradok, hogy jobban megismerjem az itteni kultúrát, és a nyelvet, hogy aztán majd, ha visszamegyek, a saját országomban mesélhessek erről a csodálatos Dél-Koreáról. Szerencsére bevették a mesét, végül is nekik az csak jó, ha még több turistát küldök ide, és sokkal barátságosabban álltak is hozzám, amint azt mondtam, hogy nem itt tervezem leélni az életemet.

Úgyhogy a felvétel jól ment, másnap pedig már mehettem is dolgozni.

Az üzlet a belváros középpontjában helyezkedett el, hatalmasnak tűnt a maga két szintjével, mégis lerítt róla, hogy inkább a középosztály rétege vásárol itt, semmint a gazdag emberek. Valahogy teljesen beleolvadt a környező épületek, kisebb és nagyobb boltok közé.

Nyitás után pár perccel érkeztem, ahol az üzletvezető kedvesen fogadott. Alacsony nő volt, dauerolt, festett vörös hajjal, vékonyka testalkattal, első ránézésre a negyvenes évei elején járhatott. Bármennyire is tűnt aranyosnak, a hangja egyenesen irritáló volt. Úgy beszélt, mint azok a tizenéves lányok, akik megpróbálják a lehető legcukibb oldalukat mutatni. Az a nyávogás olyan ragadós volt, mintha mézbe mártogattam volna a vattacukrot. A kislányoknak még jól is állt és el is tudtam nézni nekik, de ő egy felnőtt, komoly, érett nő volt… Ne már.

- Szia. A nevem Ahri. Gyere, körbevezetlek a boltban.

Bólintottam egyet, majd követtem. Szabályosan fájt a fülem a hangjától, de megpróbáltam odafigyelni a mondandójára.

Gyorsan elmutogatta, hogy az üzlet alsó szintjén van a női ruházat, a felsőn pedig a férfi. A dolgom most az elején nem sok lesz, csupán ellenőriznem kell a fülkéket, és a bent hagyott ruhákat visszatenni a helyére, valamint le kell számolnom, ki hány ruhadarabot szeretne bevinni. Természetesen a vevő a legfontosabb, és minden esetben oda kell menni hozzájuk, és megkérdezni, hogy segíthetek-e valamiben. Később, mikor már megismerem a járást, más feladatköröket is kitanulok.

Az üzlet felépítése nem tűnt bonyolultnak, a ruhák fajták és színek szerint is csoportosítva voltak, szóval biztosan könnyen fogok boldogulni. Egész szimpatikus volt a bolt első ránézésre, habár legbelül rettenetesen izgultam és alig vártam, hogy vége legyen az első napnak.

Ezután odaléptünk az egyik ajtóhoz, amire ki volt írva, hogy személyzeti terület. Ahri elmondta a belépő kódot, amit igyekeztem a fejembe vésni, majd végül bementünk, ahol szürke betonlépcsők vezettek le az alagsorba. Egy pillanatra megfagyott bennem a vér, és úrrá lett rajtam a félelem, de vettem egy nagy levegőt, és követtem Ahrit.

Eszembe jutott az iskola, ahol szintén ilyesmi lépcsőkön kellett lemenni abba a szűk kis térbe, ahol megkínzott az iskola igazgatója. Kirázott a hideg, de próbáltam nem erre gondolni. Furcsának találtam, hogy egy rendezett, felújított, mindennel felszerelt üzletnek vajon miért ilyen elhanyagolt és lepusztult ez a része, de nem tettem semmiféle megjegyzést.

Ahogy leértünk a lépcső aljába, megálltunk egy pillanatra. Három irányba lehetett tovább menni.

- Ha balra indulsz el, akkor a hátsó kijárathoz érsz majd, ha pedig egyenesen mész tovább, akkor arrafelé lesz a raktár részleg. Mi most jobbra megyünk, amerre a mosdók és a konyha van.

Ismét bólintottam, és követtem. Egy még szűkebb folyosón mentünk végig, elfordultunk jobbra, majd végül balra, és csak ezután értünk be az említett helyiségbe.

Nem repestem az örömtől, meg kell, hogy mondjam. Tudtam, hogy nagyjából az üzlettér alatt vagyunk, de az a kosz és az a káosz, ami itt uralkodott… Nem voltak lefestve a falak, mindenhol ugyanaz a komor szürkeség uralkodott. A plafonon végig különböző csövek és vezetékek húzódtak, hallani lehetett a búgásukat, miközben ahol csak lehetett, minden pókhálóval volt beborítva.

A talaj nem volt csempékkel kirakva, hogy legalább az jól mutasson. Azt is csak a beton borította, jó nagy adag porral megszórva. Mázlim volt, hogy fekete cipőbe mentem.

Az is tovább rontott a helyzeten, hogy mindezek mellett alig volt fény; az a kevéske lámpa elég gyér volt és éppen csak arra volt elegendő, hogy ne menjek neki valamelyik falnak.

Egy szó, mint száz, semmi emberi nem volt benne. Fojtogató volt és rémisztő. Ahogy végigjöttünk a folyósokon, végig attól féltem, mikor omlik össze az épület. Mert ha ez megtörténik, akkor isten biz, hogy innen sehogyan sem jutunk ki.

A konyha egy fokkal jobban nézett ki. Volt egy kis asztalka, néhány szék, egy aprócska hűtő, és pár szekrény, amibe rámolhattunk. A mellékhelyiség legalább tiszta volt, bár, amikor megmostam ott gyorsan a kezemet, csak a hideg víz jött belőle.

Próbáltam túltenni magam ezen a sokkon, és nem erre összpontosítani. Elvégre is mit vártam egy olyan üzlettől, ami Szöul belvárosában van és viszonylag megfizethető áron lehet kapni ruhákat? Engem is felvettek, mindenféle képzettség nélkül, számíthattam volna rá, hogy nem luxusban lesz részem.

Még néhány hasznos tanáccsal ellátott az üzletvezető, majd még beszéltünk egy keveset hétköznapi dolgokról, amitől egy kicsit sikerült felengednem. Miután lepakoltam a táskámat, visszamentünk a boltba, és már be is állhattam dolgozni.

Fent az emeleten kellett lennem, ahol már egy másik lány is tartózkodott. Kellemetlenül éreztem magam, ugyanis mindegyik kolléganőm elég feltűnően bámult meg, és valamiért olyan barátságtalan volt az arckifejezésük. Próbáltam ezt is figyelmen kívül hagyni, hiszen lehet, csak a félelem és az izgalom miatt éreztem így. Igyekeztem jóra gondolni, kedves lenni velük, kérdezni, ha valamit nem tudok, és arra gondolni, hogy igen, végre elkezdhetem az új életemet.

Hogy őszinte legyek, a felét nem jegyeztem meg annak, amit Ahri mondott, egyrészt mert annyira izgultam és olyan sok információval árasztott el, hogy képtelen voltam mindent fejben tartani, másrészt meg tényleg olyan zavaró volt a hangszíne, hogy inkább eltereltem a gondolataimat, csakhogy ne hallhassam a hangját.

Az első nap kissé nehézkesen ment, és alig mertem a többiekkel is beszélgetni. Összevissza hadováltam a feltett kérdéseikre, halk volt a hangom és rövid tőmondatokban válaszolgattam, azokat is dadogva, néha teljes sületlenségeket magyarázva. Biztosan furának tűnhettem külső szemmel, de az igazság az volt, fogalmam sem volt, hogyan kell rendesen kommunikálni. Olyan egyszerűnek tűnt elsőre a másokkal való beszélgetés, de ott, élesben, vad idegen emberekkel, annyi hazugsággal az életemben igen nehéz volt. Mégis mit kérdezzek a „Mi a neved, hány éves vagy, itt laksz a közelben és a mióta dolgozol itt?” kérdéseken kívül? Milyen témát hozzak fel, amiről könnyen lehet beszélgetni, sokat, nem unalmas, és hamar el lehet terelni másfelé is? Semmi nem jutott az eszembe, és olyan kényelmetlenül éreztem magam.

Szerencsére csak az egyik lánnyal voltam fent az emeleten, a többiekkel csak ebédszünetben futottam össze, de akkor is a kínos csend ölelt körbe minket. A lépcsővel szemben voltak a próbafülkék, ami előtt egy kissé rozoga asztal szolgált nekünk pultként – ott ácsorogtunk mindketten.

Az üzletteret igen jól be lehetett innét látni, és bár jelenleg egy vásárló sem volt idefent, feleslegesnek tartottam, hogy mindketten itt legyünk. Legalább tennénk úgy, mintha dolgoznánk és szeretnénk, amit csinálunk. De csak álltunk egymás mellett, én nézelődtem körbe, ő meg a körmét csodálta, piszkálta és néha-néha hümmögött. Halkan sóhajtottam, majd indultam volna, hogy tegyek egy kört, mire hirtelen felpattant és rám nézett.

- Elmegyek mosdóba.

Bólintottam, ő pedig már réges-rég a lépcsőkön futott le. Egészen addig bámultam utána, amíg el nem tűnt a látóteremből, majd ismételten vettem egy nagy levegőt.

- Csodás.

Az idő kínzó lassúsággal telt, és nagyon reméltem, hogy csak az első napok lesznek ilyen nehezek. Vásárló alig akadt, hébe-hóba jött fel valaki, a kedves kollegina pedig hosszú percekre eltűnt, és nem igazán volt segítőkész, így nem tudtam, hogy mit csináljak.

- Hé, ne haragudj! Tudnál segíteni egy kicsit? – Hallottam meg hirtelen egy női hangot az egyik fülkéből, és akkor vettem észre, hogy az egyiknél be van húzva a függöny. Vajon mikor ment oda be valaki? Az elmúlt fél órában ugyanis senki nem jött fel az emeletre.

- Én? – Kérdeztem kissé remegő hangon, miközben gyanúsan sétáltam közelebb.

- Igen, te. Fel tudnád húzni a cipzárt? – Résnyire elhúzta a függönyt a bent lévő nő, én pedig szó nélkül teljesítettem kérését. – Mit gondolsz, hogy áll? Illik hozzám?

- Szerintem igen – válaszoltam szűkszavúan, majd visszaálltam a kis asztalka mögé.

- Nem is tudom… valahogy nem az igazi – nézegette magát a tükörben, miközben félhangosan magában morfondírozott. Végül hosszas percek után visszaöltözött saját ruhájába, és visszaadta nekem a rózsaszín koktélruhát, amit lentről hozhatott fel. – Mégse kérem, valahogy ez nem az én színem.

Elvettem tőle a ruhát, és visszaakasztottam a mögöttem lévő állványra. Majd visszaviszem, ha a kollegina visszajön, legalább lesz ürügyem sétálni egyet az üzletben.

Azt hittem, mire visszafordulok, a lány már nem lesz ott, de ehelyett ott ült az asztalon, keresztbe tett lábakkal, és engem méregetett.

- Oda nem ülhetsz fel – néztem rá egyszerre értetlenül, és meglepve.

- Nyugi, senki nem figyel minket – mosolyodott el szórakozottan.

- De a kamerák… - kezdtem volna, de a szavamba vágott.

- Nem látnak minket a kamerában.

Végigmértem a lányt. Fekete nadrágot és hozzá illő sötét pólót viselt, bordó bőrdzsekivel. Hosszú szőke haja két copfban lógott vállára, és egyik ujjával ezt a hajzuhatagot tekergette. Arca kislányos volt és hatalmas nagy barna szemeit feketére festve próbált magára kemény külsőt ölteni. Furcsa hatást keltett a sötét ruháival és a babaarcával, ettől egyszerre tűnt határozottnak és gyerekesnek is.

- Attól még nem ülhetsz a pultra, ez dolgozói terület. Megkérhetlek, hogy szállj le róla?

Próbáltam udvarias lenni, de az igazság az volt, hogy nem tudtam, hogyan kezeljem az ilyen furcsa helyzeteket. Úgy alapjáraton nem tudtam, mit kéne hirtelenjében kezdenem, annyira pánikba estem. Mi van, ha Ahri meglátja, és leszid? Ha már az első napomon egy vásárlót nem tudok féken tartani, akkor nem sokáig fogok itt dolgozni.

- Jó, legyen, de csak, mert te kérted és nem akarom magát a Rémálmot magamra haragítani – játékosan felpattant, majd az egyik fülkében lévő székre ült le.

- Honnan tudod, hogy ki vagyok?

Hangszínem néhány oktávval feljebb ugrott, és ingerülten néztem rá. Egyszerre voltam meglepett és rémült; mégis ki képes ilyen nyíltan letámadni, mindezt ráadásul emberek között?

 - Ki a fene vagy te? – Közelebb léptem hozzá, és a hangomat is egészen halkra vettem. Körbenéztem, vajon nem figyelnek-e minket, de úgy tűnt, senkit nem érdekel, mi történik velem.

Megijedtem tőle, és nem csak azért, mert tudtam, hogy nincs képességem, és ha valami történne, nekem annyi lenne, hanem mert féltem, hogy lebukok a főnököm és a kollégáim előtt. Nem elég, hogy egy vad idegent dolgozói területre engedek, de le is buktatom magam a kilétemet illetően. Szép lett volna, ha néhány óra munka után kirúgatom, vagy rosszabb, megöletem magam. Bár, ha meghalok, akkor már édes mindegy, nem? Azért tök jó, hogy már az első munkanapomon is a halálra gondolok…

- Nyugi! – Szakította meg gondolatmenetem az előttem ülő szőke lány, és láthatóan jól szórakozott viselkedésemen. – Nem áll szándékomban bántani.

- Akkor meg honnan tudod, ki vagyok? – Továbbra is szúrós szemekkel, gyanúsan néztem rá, és az aggodalmam kicsit sem lankadt.

- Ó… Hyunseung nem említett engem? Jellemző – forgatta meg szemeit, majd kinyújtóztatta lábait. – Hyunseung arra kért, látogassalak meg, és legyek veled az első napjaidon. Aggódik érted és tudja, hogy ideges vagy, így megkért, hogy legyek a közeledben.

- Honnan ismered Hyunseungot. Ki vagy te?

- Sosem említett engem az az idióta? Kicsinál ez az ember… - csóválta meg fejét, majd felállt és elém sétált. Kezét nyújtotta felém és elmosolyodott. – Gyeowool vagyok. Hyunseung nővére.