9. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Evil*

https://www.youtube.com/watch?v=tZCkpTdKPww

- Gyeowool… - ízlelgettem a nevét és hosszan tanulmányoztam arcát.

Emlékeimben próbáltam felidézni, beszélt-e valaha arról Hyunseung, hogy van egy testvére, de nem sok információt találtam. Azt hiszem, épphogy csak megemlítette, de sose mutatott róla képet, vagy azt, hogy milyen viszonyban vannak egymással. Valószínűleg nem azért, mert rosszban lennének, hanem mert az ezer éve alatt annyi minden történt vele és annyi embert ismer, hogy időnként megfeledkezik róluk. Még a saját testvéréről is.

- Azt hiszem, nekem nem kell bemutatkoznom, ugye? – Eresztettem meg egy halovány mosolyt, és kifújtam az eddig bent tartott levegőt.

- Nem kell, te vagy a Rémálom, mindenki ismer téged – leeresztette kezét, amit én nem fogtam meg, de nem vette magára. Nekitámaszkodott hátával a fülke szélének, és úgy nézett rám.

- Ha lehet, inkább szólíts Minseonak. Nem szeretem ezt a rémálmot használni, olyan sötét és ijesztő – csóváltam meg a fejemet és hátrasimítottam hajamat.

- Én szeretem a sötét és ijesztő dolgokat – halkan felkuncogott, majd buborékot fújt rágójából. Miután kipukkant, tovább csámcsogott.

- Hogyan kerültél ide? Meg mertem volna esküdni, hogy senki nem jött fel az emeletre – néztem rá gyanakodva.

- Hátulról jöttem be, ahol a többi fülke van. Bemásztam a szellőzőn keresztül – jelentette ki olyan lazán, mintha ez teljesen természetes lenne.

- Minek jöttél a szellőzőn át? És nem aggódsz, hogy le fogsz bukni? A kamerák mindent felvesznek – pislogtam értetlenül.

- Jaj, hagyd azokat a kamerákat, némelyik nem is működik, amelyik meg igen, azt simán manipulálni tudom – nevetett fel halkan. – És azért ott jöttem, mert mielőtt kinyitott volna az üzlet, én már itt voltam. Felmértem a terepet, hogy valóban nem lesz-e baj, ha itt dolgozol.

- Kitalálom: Hyunseung kért meg rá – forgattam meg szemeimet.

- Igen, ismered őt, nem? – Elmosolyodott.

- Te kivel beszélgetsz? – Hallottam meg egy női hangot, és ahogy odakaptam a fejem, a kedves kolléganőt pillantottam meg.

Zavartan pislogtam rá, és már csak egy pukkanást hallottam magam mellől. Ahogy oldalra néztem, Gyeowoolnak nyoma sem volt.

Ismét visszanéztem a lányra, majd csak vállat rántottam.

- Beszéltem én valakivel? Valószínűleg csak magamban motyogtam – kínosan elmosolyodtam, majd legyintettem egyet.

Alig vártam, hogy vége legyen a napnak.

*

Hulla fáradtan értem haza, és kivételes alkalom volt, hogy én csatlakoztam utolsóként a társasághoz. Vacsora közben beszámoltam a napomról és a körülményekről a többieknek, akik azt mondták, várjak még pár napot, vagy hetet, és ha akkor se érzem jól magam, nyugodtan keressek másik munkahelyet.

Habár volt egy olyan megérzésem, hogy nem fogok jól kijönni a kollégáimmal, és nem is lesz hosszútávú ez a munka, mégis úgy döntöttem, megpróbálok minél több időt itt maradni, hátha másként alakul.

Az elkövetkezendő napokban igazából semmi sem változott, igyekeztem minél nyitottabb lenni, és beleszokni a munkakörbe, de nem ment túl könnyen. Folyton folyvást azt éreztem, hogy el akarok innen menni, és valami nagyobb dolgot véghezvinni. Valahogy mintha nem akartak volna elfogadni a kedves munkatársak, de lehet, hogy csak én beszéltem be ezt magamnak.

Igazság szerint, hiába töltötte ki a napokat a dolgozás, én ezek után is feleslegesnek éreztem, amit csinálok. Szerettem, nem erről volt szó, de nem igazán jelentett kihívást és nagyon monotonnak tűnt. Izgalomra vágytam, valamire, ami által új dolgokat fedezhetek fel önmagamban. Így, hogy már túl sok mindent láttam a való világból, nem elégedtem meg azzal, amivel az átlagemberek.

De mégis kitartottam a döntésem mellett. Ezt csináltam, mert volt egy olyan megérzésem, hogy itt kell maradnom.

*

Egy héttel azután, hogy Jaehyo megjelent nálunk és megkértem, hogy segítsen anyukám megtalálásában, ismét ellátogatott hozzánk. Amikor hazaértem, ő már nálunk volt, és a kanapén ücsörgött, Hyunseung társaságában.

- Üdv, Jaehyo – köszöntem mosolyogva, mire ő csak biccentett egyet. – Mi járatban errefelé?

Bár tudtam, mi miatt van itt, udvariasságból azért megkérdeztem, ő pedig egyből a lényegre tért.

- Visszahoztam a nyakláncodat – nyújtotta felém az említett ékszert, én pedig el is vettem tőle és szorosan ujjaim közé zártam. Leültem Hyunseung mellé, és úgy néztem Jaehyora.

- És? Mit találtál? – Kérdeztem izgatottan.

- Az ég-világon semmit - jelentette ki egyszerűen, nekem pedig elkerekedtek a szemeim. Mi az, hogy nem talált semmit? Ha ő nem bukkant nyomra, akkor mégis ki fog?

- Ezt hogy érted? – Tettem fel a kérdést, habár nem igazán lehetett ezt másként érteni.

- Pont úgy. Akárkit kerestek, nincs ezen a földön, vagy legalábbis már nincs itt Szöulban. Talán Dél-Koreában se.

- Az nem lehet. Anyu nem juthatott el messzire – motyogtam magam elé. – Biztos vagy abban, hogy nem találtál semmit?

- Teljesen biztos – bólintott határozottan. – De… ha már itt tartunk, elárulnátok, hogy mit is kerestek?

- Egy zombit – feleltem egyszerűen.

- Bolondok – csóválta meg a fejét kissé degradálóan Jaehyo. – Mondhattátok volna ezt előbb is, még szép, hogy nem találtam meg az illetőt. A zombiknak nincs illata, vagyis jellegzetes szaguk. Jó, persze, némelyik büdös, ha rothad, de akkor is nehéz megtalálni. Olyanok, mint a levegő.

- Akkor mégis mit tegyünk? Csak meg lehet találni egy zombit is valahogyan.

- Keressetek egy élőhalottat. Egy zombit csak egy zombi találhat meg.

Ahogy ezt kimondta, egyből be is ugrott Woobin arca, és szinte biztos voltam abban, hogy Hyunseungnak is eszébe jutott. Fejben már el is kezdtem tervezni, hogyan jutok el Jongsukékhoz, és hogyan fogom mindezt tálalni nekik.

Mire felocsúdtam gondolataimból, Jaehyo már a bejáratni ajtón távozott is.

- Várj! – Kiáltottam utána, majd felpattantam, és utána rohantam.

A kert végében értem utol. Még mindig meglepő volt számomra, hogy egyes természetfeletti lények milyen gyorsan tudnak közlekedni.

- Jaehyo! – Szólítottam meg még egyszer, mire végre megállt.

- Mi az? – Türelmetlenül fordult meg, és nézett le rám.

- Csak meg szerettem volna köszönni a segítségedet. Nagyon fontos ez nekem, és hála neked, előrébb jutottam valamennyire – mondtam őszintén, két lihegés között. Vele ellentétben, nem vagyok hozzászokva a gyors sprintekhez.

- Igazán nincs mit – biccentett, majd már indult is volna, de ismét utána szóltam.

- Várj! Lenne még itt valami…

- Egy újabb szívesség? Nem kérsz egy kicsit sok mindent tőlem?

- De, meglehet. Viszont nincs más segítségem, neked pedig nincs más választásod, mint meghallgatnod és segítened.

- Már miért ne lenne? – Fonta össze kezeit mellkasa előtt, és felvont szemöldökkel nézett rám.

- Mert én vagyok a Rémálom, és ha akarom, ok nélkül megölhetlek téged és az egész falkádat is – feleltem egyszerűen. – Meg persze, így jövök neked eggyel, és ha bármiben segítség kellene, én se utasíthatom vissza.

Úgy álltunk egymással szemben, mintha éppen szövetséget kötnénk. Nem ismertük a másikat, mégis az volt az érzésem, hogy segíteni fogjuk egymást, ha kell. Jaehyo nem tűnt félelmetes alaknak, sokkal inkább titokzatosnak és rejtélyesnek.

Egyre szaporábban kezdett esni körülöttünk a hó. Jaehyo ruhája már szinte teljesen hófehérré változott. Kapucnija eltakarta fél arcát, de még így is láttam, hogy engem néz, és közben magában morfondírozik. Arra gondolhatott, vajon mennyire lehetek veszélyes és mennyire gondolhattam komolyan a kijelentésemet?  

- Jogos – válaszolta végül. – Mi lenne az a szívesség?

- Szeretném, ha még egy személynek utána néznél. Lehet, hogy hallottál már róla régebben, még a tavalyi háború idején. Ő egy vámpír, és Taeminnek hívják.

- Hmm… Nem rémlik a neve, de előfordulhat. Ha adsz valamit, megpróbálom megkeresni és ide is hozom neked.

- Azt nem kell. Elég, ha csak kideríted, hol van, és mivel foglalatoskodik éppen.

- Rendben.

- Viszont van egy gondom. Nincs tőle semmim, amit odaadhatnék neked. Annyit tudok mondani, hogy ő a testvérem, és egy rövid ideig anyukám nyaklánca nála volt. Ha segít, akkor visszaadom… - nyújtottam felé, mire elvette a medált, és zsebre dugta.

- Érdekes családod van – jegyezte meg összeráncolt homlokkal.

- Nekem mondod?

Jaehyo hátat fordított. Egy hirtelen jött fuvallat felkavarta előttem a havat, amitől semmit nem láttam és el kellett fordítanom fejemet, hogy ne menjen a szemembe a sok apró kis hópehely. Mire elült, Jaehyo már sehol sem volt és a hó sem esett többé.

Halkan sóhajtva visszamentem a lakásba.