*Ajánlott zene:
EXO – Miracles in December*
Egész este nem tudtam aludni, és csak
forgolódtam az ágyamban, megannyi gondolattal a fejemben. Mivel másnap a
szabadnapomat töltöttem, úgy terveztem, felkeresem Jongsukot és a segítségét
kérem. Bár szinte biztos voltam abban, hogy nemet fog mondani, igyekeztem minél
több érvet felsorakoztatni magamban, amivel talán meggyőzhetem.
- Én még mindig nem hiszem, hogy ez lenne
a legjobb ötlet… - szólalt meg mellettem Hyunseung, aki valószínűleg azért nem
tudott pihenni, mert zavartam az ébrenlétemmel.
- Tudom, hogy nem bízol Jongsukban, de
honnan szerezzünk most azonnal másik zombit? – Tettem fel a költői kérdést.
- Ha adsz egy kis időt, akkor megoldom
valahogyan.
- Épp ez az, ha adok egy kis időt… De
nincs időnk, Hyunseung. Ő az édesanyám, aki egyszer meghalt, és visszahoztak az
életbe. Ő egy zombi, aki kint mászkál a városban, aki embereket ölhet, és ha a
létére fény derül, akár felborulhat az egyensúly az emberek és a
természetfeletti világ között. Minden perc számít – sóhajtottam fel idegesen,
és felültem az ágyban.
- Nézd, megértem, hogy aggódsz érte, hogy
nehogy baja essen, de elő fog kerülni.
- Tudom, Hyunseung, tudom – vágtam a
szavába. – De aggasztó, hogy másfél hónapja nincs semmi hír róla. Nem mutatja
jelét annak, hogy létezne. Ez pedig két dolgot jelenthet.
- Kettőt? Mire gondolsz pontosan? Az
egyiket tudom, de ha nem halott… akkor mi a másik?
Az ablakon beszűrődő holdfény tisztán
megvilágította értetlen és kíváncsi arcát. Ránéztem és arra gondoltam, hogy
amikor megismertük egymást, szinte olvasott a gondolataimban, most pedig meg
tudtam lepni az eszmefuttatásaimmal. Hihetetlen, hogy mennyit képes fejlődni
egy ember csak azért, mert párkapcsolatban él.
- Furcsán és kegyetlenül fog hangzani, de
remélem, hogy nem élte túl az átváltozást, és meghalt. Mert ha életben van, és
nem ad magáról jelet, az azt jelenti, hogy talán valaki már rátalált, és fogva
tartja. Talán valaki fel is használhatja őt…
- Felhasználni…?
- Ne feledd, édesanyámnak is volt
képessége. Ő most visszajött a halálból. Jelenleg zombi, de mi van, ha
befejezik, amit Taemin elkezdett? Mi van, ha valakinek sikerül ismét teljesen
embert faragni belőle? Akkor lehet, hogy a képessége is visszatér. És ha
visszatér a képessége, akkor már nem csak én leszek az egyetlen, és ki tudja,
mihez fog ez vezetni…
Elhalkultam, és néma csend telepedett
közénk. Lázasan kattogott tovább az agyam, el se tudtam képzelni, mekkora
katasztrófa lehet abból, ha lesz még egy olyan képességű ember, mint én. Nem
tudtam, hogy ez mennyire megoldható, de fel kellett készülni minden
eshetőségre.
Bár egészen eddig reméltem, hogy nem csak
én küzdök ezzel a problémával, ahogy egyre több nap telt el, úgy egyre többször
gondoltam arra, hogy talán nem is olyan nagy baj, hogy csak nekem van képességem.
Elvégre is én azért születtem, hogy a világ egyensúlyát a helyén tartsam, és ha
valami megbillenne, nekem kell helyre állítanom. Lásd, a tavalyi harc, amikor
is a szüleimnek hitt vámpírok maguk akarták uralni a világot. Ha ők győznek, az
emberiség most rabszolga lenne, kegyetlen halált haltak volna több millióan, és
most már a vámpírok lennének többségben.
Ha valaki olyan képességgel rendelkezik,
mint én, és rossz célokra használja, akkor el se tudom képzelni, mekkora
katasztrófa jöhet a világra. Ha például az illető feléleszti a halottakat és
elengedi őket… Nem akarom, hogy ilyen és ehhez hasonló pusztulás megtörténjen.
Így tehát nem volt más választásunk,
mielőbb meg kellett találni édesanyámat és ismét megölni, mielőtt valaki
tudomást szerez róla, hacsak az eddig meg nem történt már.
- Rendben, legyen. Megengedem, hogy
Jongsukhoz menj, de Gyeowoolt vidd magaddal. Nem bízom benne – csóválta meg
fejét, és egy sóhajtással visszadőlt a párnák közé.
- Nem értem, miért nem bízol meg benne.
Értem én, hogy eltitkolta Woobint, de minden másban végig melletted volt és
segített. Engem is megmentett, nem egyszer, és ott volt, amikor szükség volt
rá. Ez csak számít valamit, nem?
Hyunseung nem válaszolt, csak egy újabb
nagy levegőt vett.
Nem firtattam tovább a dolgot. Tudom, hogy
csalódott, és hogy a több száz év alatt olyan erős a baráti kötelékük, amit el
se tudok képzelni, de akkor is kicsit túlzásnak éreztem ezt részéről.
Mindenesetre biztos voltam benne, hogy meg fog enyhülni, csak idő kell még
neki.
Végül én is visszafeküdtem, hozzábújtam
Hyunseunghoz és megpróbáltam elaludni, ami nagy sokára, de sikerült.
*
Másnap már kora reggel fent voltam, és
szinte elsőként hagytam el a lakást. A nagy reggeli készülődésben észre se
vették, hogy el is mentem otthonról, de örültem, hogy nem kellett meghallgatnom
a „Nagyon vigyázz magadra”, „Hívj, ha bármi van” és társai aggódó szavakat.
Csak Jongsukhoz mentem, nem értettem, miért kell mindezt felfújni.
Egy darabig busszal mentem, majd az utolsó
megállóban leszálltam. A leégett kis város, ahol élt, eléggé kívül esett
Szöultól; az égbe nyúló épületek szinte teljesen eltűntek a kora reggeli ködben
és mindent a fagyos csend vett körbe. Ott álltam egyedül, távol a
civilizációtól, a természet kellős közepén.
Vettem egy nagy levegőt és körbefordultam.
Egyetlen egyszer voltam Jongsuknál, akkor is csak autóval, így bizonytalanná
váltam, mégis merre kellene elindulnom. Végül megpillantottam egy szűk kis
ösvényt, amit vastagon hó fedett, és ami egészen az erdő mélyébe vezetett. Nem
volt más választásom, hát elindultam arra.
Ahogy sétáltam, halványan mintha derengeni
kezdett volna, hogy tényleg erre jöttünk, és ugyan a város már évtizedekkel
ezelőtt leégett, még most is érzékelni lehetett az égett faházak szagát. Na,
meg persze libabőrös lettem, ahogy az itt ragadt lelkek körém gyűltek és
követni kezdtek.
Ahogy egyre közelebb értem, úgy egyre
inkább izgultam és egyre erőteljesebben dobogott a szívem a mellkasomban. Hogy
megtörjem a természet néma és kísérteties csendjét, lóbálni kezdtem a kezemben
a zacskót, amit magammal hoztam, valamint hogy levezessem a feszültségemet,
félhangosan dúdolgattam. Kissé már bántam, hogy nem hoztam magammal társaságot,
ugyanakkor tudtam, hogy ide kizárólag csak egyedül jöhetek.
Már egészen közel jártam a célomhoz,
amikor valaki mellém szegődött, és vállával enyhén meglökött.
- Nem szép dolog engem csak úgy lerázni.
Egy
kisebb sikoly hagyta el ajkaimat, és majdnem sikerült felborulnom, de végül
stabilan helyt álltam. Meglepetten néztem az illetőre, aki reakciómat látva
hangos nevetésben tört ki.
Gyeowool volt az.
- Te mit keresel itt? Honnan tudtad, merre
vagyok? – Zavartan néztem a szőkeségre.
Hosszú haja most két kis kontyban volt a
feje tetejére rögzítve, és egy nyalókát szopogatott. A szokásos fekete
bőrnadrágot és vörös bőrdzsekit ezúttal se hagyta otthon a szekrényében, ám egy
fekete vastag sállal feldobta megszokott öltözékét. Még mindig nem tudtam
megszokni a kislányos arcát ezzel a kemény szereléssel.
- Követtelek. Valahogy várható volt, hogy
egyedül akarsz jönni, így már kora reggel átmentem hozzátok – felelte, majd
zsebre dugta kezeit, és elindult. – Arra kell menni, ugye?
- Ott voltál reggel? Nem láttalak… -
motyogtam magam elé, majd miután észrevettem, hogy már bőven előttem járt,
utána eredtem. – Várj! Nem kéne velem jönnöd.
- Miért ne? Ez a feladatom.
- Értem én, hogy Hyunseung aggódik, de nem
vagyok védtelen. Van képességem.
- Képességed, ami jelenleg cserbenhagyott,
ugye? – Kérdezte úgy, hogy ki sem vette a nyalókát a szájából.
- Ez is igaz, de… akkor is. Nem jöhetsz be
velem Jongsukhoz. Senki nem tudja, hogy hol lakik, és ha most egy vad idegent
is odarángatok, nem fog örülni.
- Ismer engem, nem lesz baj, nyugi.
- De nem érted. Jongsuk direkt rejtőzött
el, nem akarta, hogy bárki is tudja, merre él. Az, hogy lebukott, teljesen
véletlen volt. Elég, ha csak mi tudunk róla Hyunseunggal. A közelben
maradhatsz, de nem jöhetsz be abba a faluba. Egyezzünk meg abban, hogyha két
óra múlva nem jövök vissza, akkor megkereshetsz, oké?
Gyeowool elgondolkodott egy pillanatra,
majd vállat vont, és egy kidőlt fa törzsére telepedett. Órájára pillantott,
majd végül rám.
- Mire vársz? Már csak egy órád és 59
perced maradt.
Megforgattam szemeimet, és tovább mentem.
Gyorsítottam lépteimen, és még jó negyed
óra sétálás után már meg is láttam az első kormos épületeket. Tovább haladtam,
egészen addig, amíg meg nem találtam az egyetlen ép épületet: a piszkosfehér
falakat a sötét tetővel.
Kinyitottam a kaput, majd az ajtóig
sétáltam és bekopogtam.
Eltelt pár perc, mire Jongsuk ajtót
nyitott. Meglepődöttségébe megkönnyebbülés is vegyült.
- Minseo, hát te? Mi járatban errefelé? –
Kérdezte, de nem állt félre az ajtóból, hogy beengedjen.
- Szeretnék beszélni veled, mert a
segítségedre van szükségem.
- Ó, vagy úgy. Nos… vissza tudsz jönni
máskor? Nem a legalkalmasabb most – húzta el a száját, és akkor vettem észre,
hogy még mindig az ajtó takarásában áll.
- Épp szexeltetek? – Vontam fel
szemöldökömet, mire Jongsuk teljesen elvörösödött, és megrázta a fejét.
- Nem, nem erről van szó. Woobin épp
eszik, és…
- Akkor csak fogtok szexelni?
- Tervben volt, igen, de így már nem fog
menni, ha itt vagy.
- Sajnálom, visszajönnék később, de ez
tényleg fontos. Nem tudnátok ti később csinálni? – Néztem rá furán. Tudtam,
hogy egy férfitól ilyet kérni felér egy érvágással, de nem tehettem mást.
Egy ideig farkasszemet nézünk egymással,
végül Jongsuk megadóan felsóhajtott.
- Legyen. Egy pillanat és visszajövök,
csak rendet teszek a lakásban – azzal becsukta az ajtót.
Bólintottam egyet a csukott ajtónak, majd
tétlenül néztem körbe a kis udvaron. Bár mindent a hó fedett, ettől még inkább
olyan élettelennek és üresnek tűnt a ház előtti kis kert. Ez olyan szomorú
volt, és mivel megígértem magamnak, hogy egyszer majd széppé varázsolom, úgy döntöttem,
itt az ideje nekikezdeni most.
Kerestem egy kézi lapátot, majd
félrekotortam a havat, és ástam egy kis gödröt. Ajándékba hoztam egy kamélia
cserjét, amit most ki is vettem a cserépből, és az előírásnak megfelelően a
földbe ültettem. Állítólag ez a fajtája télen virágzik, és akár másfél
méteresre is megnőhet, így reméltem, hogy tényleg így lesz és lassacskán, de
élettel tölti meg majd ez a kis házat.
Épp visszatettem a lapátot oda, ahol
találtam, amikor Jongsuk kinyitotta az ajtót.
- Most már bejöhetsz… Az ott mi? – Bökött
a virágra meglepődve.
- Az? Az egy kis ajándék – mosolyodtam el.
– Amikor először itt jártam, megfogadtam, hogyha lezárul a kollégiumban az a
szörnyűség, majd segítek neked rendbe hozni az udvart. Tekintsd hálám jeléül
azért, amit értem tettél akkoriban.
Jongsuk hálásan elmosolyodott, majd
hosszasan megölelt. Meglepődtem, de viszonoztam az ölelését.
- Hozok egy bögre teát, addig mosd meg
nyugodtan a kezedet.
Bementünk a lakásba, és amíg levetkőztem
és megmostam a földes kezemet, addigra Jongsuk el is készítette az ígért teát.
Bementünk a nappaliba, majd leültünk a kanapéra.
- Woobin merre van? – Kérdeztem, majd
belekortyoltam a teába.
Semmit nem változott a kis lakás. Még most
is ugyanolyan barátságos és szeretetteljes volt, mint eddig. Nem úgy nézett ki,
mint egy férfi kócerája, hanem sokkal inkább, mint egy kisgyermekes édesapa
lakása.
- Alszik – felelte végül, majd rám emelte
tekintetét. Most már nem volt zavart, és nem mutatta jelét annak, hogy mérges
lenne rám, sokkal inkább nyugodtnak és kíváncsinak tűnt. – Mi az a nagyon
fontos dolog, amiről beszélni szeretnél?
- Nos… - krákogtam egyet, és letettem a
teát az üvegasztalra, majd ránéztem. – Tisztában vagy vele, hogy édesanyám még
mindig nem került elő, és hogy minél előbb meg kell találnunk, akár él még,
akár nem.
Jongsuk bólintott egyet és minden
figyelmét nekem szentelte.
- Lehet, hogy nem fogsz segíteni és fel
foglak ezzel dühíteni, de… Szükségem van Woobinra a megtalálásához – nyögtem ki
végül nagy nehezen, és félve Jongsuk reakciójától, az ujjaimat kezdtem
tördelni.
- Mármint… milyen értelemben? És mégis
miért pont rá?
- Anyukám jelenleg egy átváltozás kellős
közepén van, ha minden igaz, azaz ő egy zombi. Egy zombit pedig csak egy zombi
képes megtalálni. Nem ismerek más élőhalottat, és tudod, hogy minden perc
számít.
Jongsuk elgondolkodott egy percre, és nem
tudtam, hogy ez jót vagy rosszat jelent. Bár azt hittem, ki fog akadni, ha
szóba hozom Woobint, valahogy mégis mintha fontolóra vette volna. Talán azért,
mert én voltam az egyetlen, aki megértette őt, és nem ítélte el a tetteiért.
Sokkal tartoztam Jongsuknak, így nem vártam el, hogy segítsen, és
pofátlanságnak éreztem, hogy újabb szívességet kérjek tőle, de reméltem, hogy
vagyunk annyira jóban, hogy nem utasít vissza.
- Mit kellene pontosan tennie Woobinnak?
- Igazából nem sok mindent, csak egy
bizonyos illatot követnie. Ehhez azonban ki kell innen engednünk.
- Te most arra kérsz, hogy Woobint, aki
egy zombi, aki gyakorlatilag egy öt éves kisgyerek szintjén áll, és aki teljesen
kezelhetetlenné válhat bármikor, vigyem emberek közé? Mindezt úgy, hogyha bajt
csinál, és más természetfelettiek rájönnek a létezésére, ott helyben megölik?
Minseo, tudod, hogy ő életem szerelme? Nem kérheted tőlem, hogy ilyen veszélybe
sodorjam… - Nézett rám meredtem, a tétlenség szélén állva. Nem tudtam
eldönteni, hogy csalódottnak vagy sértődöttnek tűnik, mindenesetre nem esett
jól neki, hogy Woobinra úgy tekintettem, mint egy kereső kutyára.
- Tisztában vagyok vele, Jongsuk. Tudom,
hogy Woobin ugyanolyan természetfeletti lény, mint bárki más, és hogy pontosan
ugyanannyit ér, mint te, én vagy bárki más. Azt is tudom, hogy számodra
mennyire fontos, és azt is tudom, hogy ezzel az életét kockáztatom –
összekulcsoltam ujjaimat az ölemben, és előre dőltem a kanapén, ezzel közelebb
hajolva hozzá. Halkabban kezdtem beszélni, mintha attól félnék, hogy bárki
meghallhatja a beszélgetésünket. – Ugyanakkor azt is tudom, és te is pontosan
tudod, hogy nem kérnélek erre, ha nem tudnám őt megvédeni. Nem csak azért
fordultam hozzád, mert Woobin az egyetlen zombi. Ha ezzel kockára tenném az
életét, nem kérnélek erre. De megbízom benned és Woobinban is, és tudom, hogy
meg tudlak titeket védeni.
- De Minseo, jelenleg a képességed
befuccsolt…
- Lehet, hogy nem működik jelenleg, de
attól még meg foglak védeni. Jongsuk, megígértem neked, hogy meg fogom menteni
Woobint és valahogyan megakadályozom, hogy elvegyék őt tőled. Be fogom tartani
ezt az ígéretemet. Ha Woobinnak meg kell halnia, vagy meg kell szakadnia a
kapcsolatotoknak, az nem most lesz.
- Úgy beszélsz, mintha lenne valami terved
már – jegyezte meg, de nem válaszoltam neki. Mélyen egymás szemébe néztünk, és
kerestünk a másikban valamit. Valami kapaszkodót, valami kézzel foghatót,
valamit, amiről tudjuk, hogy a másik igazat mond, és sosem hagy cserben. Valamit,
ami valóságos, valamit, amitől nem érezzük magunkat mérhetetlenül magányosnak,
kívülállónak.
Végül megtaláltuk ezt a valamit.
A barátságunkat. A bizalmat egymás iránt.
- Rendben, legyen. Benne vagyok. De csak
egyetlen egy éjszakáról lehet szó. Többről nem.
- Köszönöm, Jongsuk, annyira köszönöm.
Úgy megörültem ennek, hogy hirtelen felpattantam,
és az asztalon átmászva, Jongsuk nyakába ugrottam. Azt hittem, el fog kergetni,
ha felhozom neki mindezt, de végül csak igent mondott. Még ha csak egy éjszaka
erejéig, már ez is sokkal több volt, mint azt képzeltem.
Nem sokáig időztem nála. Megittam a teámat
és váltottunk pár szót, majd távoztam. Megbeszéltük, hogy a pontos időpont
miatt még egyeztetünk, és felhívom a további teendők végett is.
Gyeowool ott várt rám, ahol hagytam.
Órájára pillantott, majd bólintott párat.
- Épp időben. Már teljesen idefagytam.
- Sajnálom. Veszek neked egy forró italt,
oké?
Azzal elindultunk visszafelé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése