*Ajánlott zene: Block
B – Don’t leave*
Igyekeztem minél többször meglátogatni
Sorát, és ő is örült, ha valaki el tudott hozzá menni, de hetente két-három
alkalomnál többet nem tudtam rá szánni. Részben azért, mert más dolgaim is
voltak, részben pedig mert nem is akartam ennyit vele lenni.
Természetesen nem azért, mert kerültem
volna őt, hanem mert úgy éreztem se neki, se nekem nem tenne jót, ha folyton
együtt lógnánk. Néha nem igazán tudtam eldönteni, hogyan viszonyul hozzám:
hibáztat engem bármiért is? Okol engem azért, mert meghaltak a szerettei, mert
kórházba került, mert belekevertem egy ilyen világba vagy, mert Taemin a
testvérem, és ezt tette vele?
Sora nem volt ostoba, és átlátta rendesen
a dolgokat fiatal kora ellenére, mégis, néha úgy éreztem, hogy neheztel rám. Tény,
hogy ő maga rángatott bele egyes helyzetekbe, de úgy vélem, nem háríthatok rá
minden felelősséget. Néha túl vakmerő volt, és túl akaratos, de azt hiszem,
mindketten tehetünk arról, hogy ott vagyunk, ahol. Áldozatot hoztunk akkor,
amikor nem hagytuk abba a nyomozást, és az áldozatok mi magunk voltunk. Még ha
le is állunk az elején, Taemin akkor is eléri a célját, így vagy úgy. Nayoung
akkor is meghalt volna, és mindenki más is, talán még Sora is.
Ettől függetlenül néha féltem vele
találkozni, de talán a saját bűntudatom volt az, ami megakadályozott abban,
hogy több időt töltsek vele. Egy részem magát okolta, amiért Sora ilyen
állapotba került. Határozottabban kellett volna fellépnem, amikor annyira
makacs volt, magabiztosabban kellett volna viselkednem és pontosan megmondanom,
hová menjen, mit csináljon, és akkor talán nem történt volna ez. Jobban kellett
volna vigyáznom rá, jobban kellett volna teljesítenem a Nayoungnak tett
ígéretemet, de persze az embernek utólag könnyű okosnak lenni, és a jelenlegi
önsanyargatásommal nem sokra mentem. Még ha nem is minden úgy alakult, ahogy
kellett volna, Sora életben volt, és csak ez számított.
Annak ellenére, hogy úgy éreztem, Sora se
szívesen tölt velem több időt ennél, és minden egyes találkozásunkkor eszembe
jutott, hogy mennyit hibáztam, Sora mégis ugyanúgy ragaszkodott hozzám, és
mindig ujjongva fogadott. Mindig érdeklődött felőlem, az életemről, a
napjaimról, ugyanúgy megosztott velem minden apróságot, minden lényeges és
lényegtelen dolgot, mintha mi sem történt volna. A barátságunk, a kapcsolatunk egy
picit ugyan megingott, de még mindig stabilan állt.
Bementem a kórházba, majd felgyalogoltam
az első emeletre. Végigsétáltam az ismerős folyóson, és megálltam a kórterem
ajtaja előtt. Bekukucskáltam az ablakon, és láttam, hogy Sora az ágyon ülve
éppen elmélyülten rajzol valamit. Elmosolyodtam, és egy halk kopogás után
beléptem az ajtón.
- Szia – köszöntem széles mosollyal az
arcomon, mire Sora kíváncsian fordult az ajtó irányába, és ahogy megpillantott,
azonnal felpattant és odafutott hozzám.
- Minseo! Úgy hiányoztál már! – Egyből a
nyakamba ugrott, és szorosan megölelt, én pedig viszonoztam.
- Hogy vagy? Mi jót rajzoltál? Ugye nem
zavartalak meg? – Kérdeztem kissé félve, miután elengedtük egymást és becsuktam
az ajtót.
- Nem, dehogyis. Épp az egyik kedvenc
énekesemet próbáltam lerajzolni, de kicsit nagy lett az orra, és az álla, és a
szemei is elég bandzsák – nevetett fel halkan, majd megmutatta a képet.
- Ó, hát ez tényleg nem tökéletes, de
szerintem egyáltalán nem tűnik rossznak. Én még ilyet se tudnék, mint te –
mosolyodtam el, majd leültem mellé az ágy szélére.
- Csak gyakorlás kérdése – tenyerébe
söpörte a radírdarabkákat a lepedőről, majd kidobta őket a kukába. – És te hogy
vagy? Minden oké a külvilágban? Mi van a képességeddel? Visszatért már?
- Én meglehetősen jól vagyok, és sajnos
még mindig nem. Kicsit frusztrált vagyok miatta, úgy érzem, mintha nem lennék
teljes. És természetesen aggaszt az is, hogy nem tudom, mi van a túlvilágon.
Hiányzik Heeyeon és Nayoung is – sóhajtottam fel, bár egy pillanatra megfagyott
bennem a vér, ahogy eszembe jutott, hogy talán nem kellett volna szóba hoznom
Nayoungot, de Sorát mintha ez nem is zavarta volna.
- Elhiszem, a helyedben én is így éreznék.
De ne aggódj, idővel biztosan minden a régi lesz. Lehet, hogy még nem pihentél
eleget, a szervezeted és a lelki egyensúlyod még nem az igazi, és talán ezért
nincs még meg a képességed – mondta elgondolkodva Sora, mire csak helyeslően
bólogattam.
Sorával még jó darabig erről és ehhez hasonló
dolgokról beszélgettünk, sőt, még kint a kórházhoz tartozó parkban is sétáltunk
egyet. Mint megtudtam, ő is kicsit aggódik amiatt, hogy Eungyeollal a
kapcsolata nem fogja kibírni ezt a megpróbáltatást, és hogy úgy érzi, nem fair,
amit vele tesz. Szerinte Eungyeol jobbat érdemel nála, és élveznie kellene az
életét, semmint vele törődnie, de megnyugtattam, hogy Eungyeol vámpír, és
ideje, mint a tenger, így biztosan nem fogja elhagyni és nem érzi ezt akkora
tehernek. Nem akartam elmondani neki az igazat, mit beszéltem Eungyeollal, hogy
ő is kételkedik, hiszen érthető volt mindkettejük részéről, de biztos voltam
abban, hogy ha a pozitív oldalát látják a kapcsolatuknak, akkor minden rendben
lesz.
Szóba jött a kollégium és a kollégiumi
élet is, amit Sora hiányolt, bár sose tudtam megérteni, mit szeret benne.
Sajnos sokat nem tudtam róla mesélni, mert amióta másfél hónappal ezelőtt otthagytam,
azóta a közelébe se jártam. Őszintén reméltem, hogy bezárják azt a helyet, vagy
ha nem is, legalább a színvonala javulni fog. Borzasztó ilyen körülmények
között élni és az embert annyira meg tudja bélyegezni, hogy később rengeteg
lelki és egyéb problémája alakulhat ki ebből.
Igyekeztem ezt a témát kerülni, még az is
fájdalmas volt, ha ezt a szót meghallottam. El akartam felejteni, egyszer s mindenkorra.
- Ó, te jó ég… - nyögött fel halkan Sora,
mire kissé aggodalmasan néztem rá.
- Mi történt? Fáj valamid? – Kérdeztem,
miközben egy padon ücsörögtünk odakint a hóesésben.
- Nem fáj semmi, csak megint láttam a cuki
doktorbácsit. Ő az egyik orvosom, de esküszöm, olyan jól néz ki, hogy mindjárt
lepetézek – mondta Sora elvörösödött arccal, én pedig próbáltam szemeimmel
megkeresni, kire is gondol, de távolról nem sokat láttam az illetőből.
Kijelentésén azonban hangos nevetésben törtem ki.
- Istenem, te hülye vagy. Egyébként meg
neked nem Eungyeol a pasid? – Csóváltam meg fejemet, miközben jót mulattam Sora
arcán.
- De, persze, hogy ő, de attól még van
szemem és megnézhetek más srácokat is, nem? Mindent a szemnek, de semmit a
kéznek – nevetett fel ő is. – Látod már, kiről beszélek?
- Nem, vagyis… lehet, hogy pont ő jön
felénk? – Morfondíroztam magamban, miközben hunyorogva próbáltam megállapítani,
hogy tényleg ennyire jóképű-e ez a srác.
- Mi? Tényleg? Ne szívass már! –
Kerekedtek ki szemei és rémülten nézett rám. – Úristen! Mit tegyek? Mit tegyek?
Menjünk innen, most! Gyere! – Ragadta meg karomat, majd felpattant, de már késő
volt.
- Jó napot, hölgyeim. Kijöttek levegőzni
kicsit? – Kérdezte kedvesen a fehér köpenyes orvos, mire Sora teljesen
elsápadt, végül néhány másodperc múlva egy mosolyt erőltetve az arcára ránézett
az illetőre.
- Igen, valami olyasmi. Kicsit zavart már
a gnóm szag… Akarom mondani a klór szag – magyarázott zavartan összevissza
Sora. - De épp indultunk is befelé, ugye, Minseo? – Pillantott rám barátnőm,
mire nagyot nyelve csak bólintottam egyet.
- Rendben. Ne maradjatok sokáig, hideg van
kint – mosolyogva intett egyet, majd tovább sétált a másik épület felé.
Egy ideig kissé megilletődve álltam Sora
mellett, majd kiengedtem a bent tartott levegőt. Aztán elgondolkodtam azon,
hogy én mégis mikor kerültem álló helyzetbe, és mégis milyen beszélgetés
zajlott le az előbb? Igaza volt Sorának, ez a pasi rettentő jóképű volt, sőt!
Leírhatatlanul sármos.
- A-tya-ég – böktem ki nagy nehezen, majd
Sorára sandítottam. – Ez a pali nagggyon jól nézett ki. Miért nem mondtad, hogy
itt ilyen emberek dolgoznak?
- Na, mi van? Csak nem elcsábultál te is?
Jól látom azt a kis pírt az arcodon? – Vigyorodott el Sora arckifejezésem
láttán.
- Áh, dehogy, csak kimarta a hideg a bőrömet,
nem tudom, miről beszélsz – kacarászva legyezgetni kezdtem arcomat, mire Sora
csak felnevetett. – Nem is akarsz te meggyógyulni, ugye? A doki miatt tetteted,
hogy nem vagy jól, mi?
- Ami azt illeti, néha igen. Ha ő vizsgál
meg, néha rájátszok a bajaimra – vallotta be nevetve bűnét, mire csak megráztam
a fejemet.
- Azok a szemek, te jó ég… meg az a
mosoly. Hát jesszusom, mintha valami sorozat főhőse lenne – áradoztam
elképedve, egy kicsit rájátszva a dologra. Valójában számomra nem volt olyan
jóképű, de Sora nevetése érdekében mindent bevetettem.
- Ugye? Megérted most már az érzéseimet? –
Karolt belém Sora, miközben visszafelé tartottunk a kis parkból. – De el kell,
hogy keserítselek, mert már nős ember, és van két tündéri kisfia.
- Ejj, annyira tudtam, hogy az ilyen pasik
már régen foglaltak – bokszoltam bele a levegőbe csalódottan. – Te nem érzed
rosszul magad, amikor más pasikra nézel?
- Én nem. Miért, te igen?
- Nem, nem igazán, de őszintén, nem is
szoktam másokat nézni. Mármint se srácokat, se senkit. Nem figyelem az
embereket.
- Tényleg? Pedig izgalmas dolog –
mosolyodott el halványan, majd hosszasan kifejtette véleményét. - Mostanában
sok szabadidőm van, de régebben is szerettem őket nézni és megfigyelni. Csak
ülni az utcán egy padon, vagy most jelenesetben a folyosón, esetleg az ablakban.
Olyan érdekesek tudnak lenni, annyi minden az arcukra van írva, ha hosszadalmasan
tanulmányozod az arcvonásaikat. Pedig első ránézésre mindenkinek ugyanolyan az
arckifejezése, ugyanolyan semleges és semmitmondó. De aztán ahogy nézed, és
elmélyedsz, rájössz, hogy minden érzésük, az egész életük ott van az arcukon, a
szemükben, és még csak nem is takargatják. Furcsa, nem?
- Így elmondva annak hangzik, és gondolom
egy idő után jó emberismerővé is válhatsz. De nem tudom, nekem valahogy sose
volt időm arra, hogy leüljek, és csak úgy megnézzem őket. Sose foglalkoztattak
mások, hogyan s miként élnek, milyenek lehetnek. Mindig csak én voltam meg a
fájdalom, és csak arra tudtam gondolni, hogyan éljek túl. Az elmúlt másfél
évben pedig teljesen felgyorsultak körülöttem a dolgok és minden megváltozott.
- Ezt megértem, és sajnálom is. Nehéz életed
volt, és most talán még nehezebb. De neked nem is kell tanulmányoznod őket,
hiszen te mindig tisztán látod az érzelmeiket, a fájdalmukat, a halálukat. Még
ha ők nem is tudnak róla. Elvégre is, a képességed által sokakat megmentettél
már.
- Ebben is van valami. Egyrészt ennek
örülök, másfelől meg rossz, hiszen ők nem is tudnak a létezésemről. Az életükbe
avatkoztam, megmentettem őket, mégsem ismernek. Tudod, régen sose akartam mások
életébe beleszólni, segíteni, vagy bármi hasonló. Úgy gondoltam, nekem megvan a
magam baja, ahogy nekik is, minek cipeljem az ő terhüket is, minek hallgassam
meg őket, ha segíteni úgysem tudok? Arról nem beszélve, hogy mások se
segítettek nekem, pedig rajtam látni lehetett, hogy anno a drágalátos szüleim
mit tettek velem, hogy bántalmaztak. Mégsem kérdezte meg senki, hogy mi baj
van, így elhatároztam, hogy sose fognak engem se érdekelni mások. Nem akartam
tudni a fájdalmukról, hagytam, hadd szenvedjenek. Erre itt a képességem, és rá
vagyok kényszerülve arra, hogy segítsek. És ezért még köszönetet sem kaphatok.
Ironikus, nem?
- Igen, ez nem egyszerű. Az élet jól
megszívatott téged – sóhajtott fel mellettem halkan Sora. – Bánod amúgy, hogy
van képességed? Áldás vagy inkább átok számodra?
- Őszintén? Magam sem tudom. Tekinthetek
rá áldásként, hiszen sok embert menthetek meg, és tudod, egy kicsit minden
téren erőssé tesz. Fizikailag is, és lelkileg is. Ha nem lett volna a
képességem, azt hiszem, már rég véget vetettem volna az életemnek. Mindig
bennem volt, a születésem óta, még ha egészen tizennyolc éves koromig nem is
mutatkozott, és tudomásom sem volt róla. De ő ott volt, és tudat alatt
szerintem mindig is segített nekem. Úgyhogy igen, jó dolog, mert jót
cselekedhetek vele, láthatok olyan dolgokat is, amiket mások csak a filmekben –
tartottam egy kisebb levegővételnyi szünetet, hogy Sora megeméssze és
feldolgozza azt a mennyiséget, amit éppen ledaráltam neki, majd folytattam.
- Viszont ha azt nézzük, hogy a képességem
miatt kerültem bele ebbe a természetfeletti világba… akkor már inkább átok. Túl
sok rosszat láttam, túl sok halált és túl sok vér tapad a kezemhez.
Megtapasztaltam az igazságtalanságot, a bűnt, a dolgok negatív és mocskos
oldalát. Ha nem lenne a képességem, talán sose raboltak volna el, nem így
nőttem volna fel. Persze, jöhetnék azzal, hogy akkor valószínűleg titeket se
ismernélek, és hiába imádlak titeket, úgymond nem hiányoznátok, hisz nem
lennétek az életem része. Normális életem lenne, más barátokkal, más fiúval az
oldalamon. Talán velem lennének a szüleim és a testvérem is. Talán nem. Minden
nézőpont kérdése.
- Szóval összességében inkább a rosszat
látod benne? Van jó oldala is, de inkább a negatív része az, amit tapasztalsz –
szűrte le a lényeget, mire csak helyeslően bólintottam. – Furcsa, sokan, akik
nem tudnak erről a világról, természetfeletti képességről álmodnak.
- Igen, mert nem gondolnak a fájdalomra.
Azt hiszik, ha van szuper-képességed, legyőzhetetlen leszel, és mások felett
állsz, mások élete felett dönthetsz. Csak arra nem gondolnak, hogy ez
következményekkel jár, és hogy az érzéseid nem tűnnek el. Természetfelettiként
minden negatív érzés erősebb lesz, és a boldog pillanatok eltörpülnek.
- És keresed az okokat, miért te kaptad meg
ezt?
- Nem. Régen kerestem, és gondoltam rá, de
feladtam. Lehetett volna más is a helyemben. Az egész véletlenszerűen történik.
Nem volt választásom. Ezt kaptam, ezt kell szeretni, ezzel kell megbirkóznom. Mi
értelme lenne küzdeni ellene?
- Azt hiszem, megértelek. Régen én is
akartam ilyen természetfeletti képességet, de azok után, amit tapasztaltam, úgy
gondolom, hogy ez nem nekem való. A boldog tudatlanságban jobb lett volna
maradni – ismét mélyet sóhajtott, majd amint beléptünk a kórház melegségébe,
egymásra néztünk, és a beszélgetést lezártnak tekintettük.
Ezután visszamentünk Sora szobájába és
megpróbáltunk vidámabb témákról beszélgetni. Néha szerettem Sorával ilyen
tartalmas dolgokról társalogni, habár mondhatni ez volt az első komolyabb
beszélgetésünk. Sora rengeteget
fejlődött és érettebb lett, mint pár hónappal ezelőtt.
Aggódtam miatta, mert úgy gondoltam,
tizenévesen az lenne a dolga, hogy az iskolával és a fiúkkal foglalkozzon,
ehelyett fel kellett nőnie és meg kellett komolyodnia. Ha ránéztem, már nem azt
a kislányt láttam, aki folyton-folyvást pörgött ezerrel, nem azt szeleburdi,
cserfes tinédzsert, akinek mindenhez volt egy-egy szava, hanem egy komoly,
érett, megfontolt felnőttet. A vidámsága már közel sem volt a régi; ő már régen
nem a rózsaszín ködöt látta, ahol a szivárványok között unikornisok és nyuszik
ugrándoztak, hanem a szürke hamufelhők között lapuló halott és kibelezett
állattetemeket.
Megismerte a való életet.
És ezzel együtt a gyermeteg lelke, a
naivitása, a tisztasága, minden odalett.
Miután már kora délután is elmúlt, és
mivel négy órakor már sötétedett, így visszavonulót fújtam. Hosszas búcsúzkodás
után elköszöntem Sorától, és szorosan megöleltem.
Mielőtt azonban elengedtem volna, a
fülembe suttogott:
- Ne
bízz benne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése