*Ajánlott zene: N.Flying – How R U today?*
Miután elkészült a késő délutáni ebéd, ami
lassan átcsapott vacsorába, neki is álltunk az evésnek. Elbeszélgettük az időt
és kellemesen szórakoztunk négyesben, amikor betoppant Eungyeol is.
- Bocsi, a késésért. Maradt még kaja? –
Ült le közénk, és a választ meg se várva már le is csapott Jonghyun üres
tányérjára, szedett magának egy kevés húst és rizst, majd szó szerint zabálni
kezdett.
- Sietsz valahová? – Felvont szemöldökkel
vizslattam a fiút, aki erre csak megrázta a fejét.
- Szerintem éhes a kicsike – röhögött fel
Hyunseung, mire Eungyeol felemelte középső ujját és morcosan nézett rá.
- Néha
olyan furcsa, hogy ti, vámpírok is megemésztitek a rendes kaját. Nem szokott szorulásotok
lenni? – Kérdezte teljes komolysággal Young, mire hangosan felnevettem
mellette, Eungyeol pedig félrenyelte a falatot és köhögni kezdett, de végül tovább
evett, mintha mi ott sem lettünk volna.
- Amit a könyvekben meg filmekben láttok a
vámpírokkal kapcsolatban, az teljesen elferdíti a valóságot. Meg tudjuk
emészteni a rendes ételeket is, és még jól is esik, de szükségünk van a vérre,
két okból is – kezdte el magyarázni Hyunseung, és mindketten érdeklődve
hallgattuk mondandóját. - Nekünk, vámpíroknak a vér olyan tápanyag, mint az
embereknek a víz. Ha nem lenne, kiszáradnánk, meghalnánk. Persze, mi is ihatunk
vizet, de a vér egy amolyan plusz fontos létfenntartó eszköz. A másik ok, és
ezzel visszatérve a kérdésedre, azért is kell a vér, mert azzal jobban
megemésztjük az ételeket. Úgyhogy, ha nem iszunk vért, akkor igen, előfordulhat,
hogy szorulásunk lesz.
- Érdekes. Még mindig olyan szokatlan,
hogy igazából nem sokban különböztök az emberektől – mondta elgondolkodva
Young, én meg csak aprót bólintottam.
Egy fél percig beállt a csend, majd most
én voltam az, aki kérdezett.
- És ha már itt tartunk, akkor van olyan,
hogy elrontjátok a gyomrotokat? Hogy mondjuk nem megfelelő vért isztok, és már
bocsánat a kifejezésért, de fostok tőle? – Ezúttal Young volt az, aki nevetésben
tört ki, Jonghyun meg csak halkan kuncogva, a fejét fogva megcsóválta a fejét.
- Ami azt illeti, képesek vagyunk rá, de
az az étel hibája. Ugyanúgy hat ránk, mint rátok és igen, ugyanúgy tudunk fosni
is, mint az emberek – Hyunseung úgy adta tovább nekünk a tudását, mintha egy
tanórán lettünk volna és ő lett volna a tanár. – Nekünk minden vértípus
egyforma. Nyilván, egy idősebb vére rosszabb ízű, és egy fiatalabbé sokkal
édesebb, de alapvetően nincs különbség. Olyan ez, mint mondjuk egy kimbap.
Ezerféleképpen elkészítheted, kicsit más lesz az íze, de lényegében ugyanaz
marad. És természetesen mi sem tudunk a végtelenségig vért inni, a mi gyomrunk
is megtelítődik, ahogy ti se bírtok meginni egy ültötökben egy vagy több liter
folyadékot.
- Akkor ezekszerint hányni is szoktatok? –
Kérdezte ismét Young.
- Igen, elég szép adagokat – vigyorodott
el végül Hyunseung.
- Komolyan már, pont akkor tudtok ilyen
undorító dolgokról beszélgetni, amikor én éppen eszek?! – Csattant fel hirtelen
Eungyeol, miközben hangosan lecsapta a kanalát a tányér mellé és szúrós
szemekkel nézett ránk. Mi csak hangosan felnevettünk reakcióján. Imádtuk,
amikor Eungyeol hisztizett.
- Bocsánat, de késve érkeztél, ez a
jutalmad – veregette vállon barátian Jonghyun.
- De mindig? Mindig akkor beszéltek
ilyesmikről, amikor csak én eszek, és ti nem? Aish, néha utállak titeket –
fújtatott egyet Eungyeol, majd vöröses tincsei közé túrt ujjaival, és
jóllakottan hátradőlt a széken. Legurított egy pohár vizet, megtörölte pulcsija
ujjába száját, és böfögött egy félhangosat.
- Egészségedre – mondtuk kórusban.
Egy órával később, Youngra és Jonghyunra
rátört a kaja kóma, így ledőltek a kanapéra filmezni egyet, Hyunseungnak pedig
sürgős dolga akadt valahol. Mivel unatkoztam, gondoltam megkeresem Eungyeolt,
hogy beszélgessünk. Mostanában úgyis ritkán találkoztunk, és hiányzott már a
bolondozása.
Körbejártam az egész lakást, mire
rájöttem, hogy valószínűleg a teraszon van. Belebújtam a kabátomba, és halkan kimentem
hozzá.
Igazam volt, ott ül a hintaágyon. Egyik
lábát felhúzta, és rajta pihentette kezét, melyben egy cigarettát tartott. Mélyen
beleszívott, majd lassan kiengedte a füstöt, miközben a távolba révedt.
Követtem pillantását, de bármit is nézett
ilyen erőteljesen, én már nem láthattam. Időközben besötétedett, nekem pedig
nem volt olyan képességem, hogy az éjszakában is jól tájékozódjak.
- A vámpírokra nincs hatással a dohányzás?
Titeket nem fenyeget a tüdőrák és ehhez hasonlók? – Kérdeztem viccelődve.
- Nem túlzottan – felelte rám se nézve.
- Akkor jó. Attól még nem kéne szívnod, el
fogod veszíteni azt a gyönyörű kisfiús hangodat – mosolyodtam el, de Eungyeol
nem igazán vette a lapot.
Összehúztam magamon a kabátomat,
odasétáltam, majd lassan leültem mellé.
- Jól van, értem én, nincs túl jó napod –
sóhajtottam fel, de egyáltalán nem haragudtam rá, amiért nem hozta a szokott
formáját. – Hogy van Sora?
- Jól, azt hiszem a körülményekhez képest
jól – bólintott egyet hosszas gondolkodás után, majd elnyomta a csikket, és egy
újabbat vett elő zsebéből. Figyeltem, ahogy az öngyújtót felpattintja, majd
ügyetlenkedve meggyújtja a cigit, és megszívja az első slukkot. – Sokat javult
az állapota.
- Azt hiszem, ez jó hír. Ne aggódj, rendbe
fog jönni. Még ha kicsit lassan is, de minden rendben lesz vele – bátorítóan
rámosolyogtam, de Eungyeol nem válaszolt.
Sora egyáltalán nem volt jól. Jelenleg egy
kórház pszichiátriáján kezelték, ugyanis teljesen összeroppant. Nem csak azért,
mert annyi embert elveszített és olyan dolgokat látott, amiket nem kellett
volna, hanem leginkább azért, mert Taemin irányítása alatt állt hosszú ideig,
és ez megbolygatta az elméjét. Nagyon nehéz napokat élt meg, hiszen nem voltunk
mindennap mellette, ő viszont minden egyes nap átélte ugyanazt a fájdalmat, és
ugyanazokat a borzalmakat. Olyan sok ismeretlen inger érte egyszerre, hogy képtelen
volt feldolgozni őket. Én és a többiek azért már valamennyire hozzászoktunk
ehhez, de még engem is kikészített lelkileg, el se tudtam képzelni, hogy akkor
Sora min mehetett most keresztül.
Azzal, hogy ő maga gyilkossá vált és
embereket ölt, nem volt tisztában. A srácok elködösítették kicsit az emlékeit,
hogy ne kelljen ennyit szenvednie és ne egyszerre kelljen mindennel
szembenéznie. Sőt, mondhatjuk azt is, hogy ezeket az emlékeit törölték, bár nem
voltam biztos abban, hogy véglegesen tudják-e törölni, vagy csak egy rövid
időre.
Sora rengeteg gyógyszert szedett, és
amikor bejártunk hozzá meglátogatni, mindig vidáman és jókedvűen fogadott. Akkor
mindig úgy tűnt, mintha minden rendben lenne vele, előttünk igyekezett
boldognak mutatni magát és azt láttatni, hogy gyógyulófélben van. De tudtuk,
hogy megjátssza magát, és azt is tudtuk, hogy hosszú idő, mire tényleg rendbe
jön. Már ha rendbe fog valaha jönni.
Rettenetesen sajnáltam, mert olyan fiatal
volt és olyan ártatlan, de már most annyit szenvedett, mint mások egész életük
során se.
- Történt ma valami, amitől kicsit bosszús
vagy? – Kérdeztem ismét, megtörve ezzel a csendet.
- Nem bosszús vagyok, inkább kicsit
ideges. Kicsit szomorú – sóhajtott fel halkan. – Nagyon hiányzik Sora, és
szeretném, ha végre kijönne abból a kórházból. Rossz őt így látni. Néha
elbizonytalanodom, hogy valóban fel fog-e épülni.
- Tudom, hogy nehéz neked is, de Eungyeol,
Sora csak egy hónapja van azon a helyen. Még ha neked ez rengeteg időnek is
tűnik, a kezelést tekintve ez elég rövid, már pedig az orvosok is azt mondták,
hogy javult. Tudom, hogy nagyon szereted, és nem vagytok olyan régóta együtt,
de hidd el nekem, rendben lesz. Nagyon erős és kitartó, és tudja, hogy várunk
rá, hogy te vársz rá. El se tudod képzelni, mennyi erőt adsz neki ezzel. Tarts
ki még egy kicsit, és meglátod, ez az egész hamar el fog múlni.
- Tudom, tudom, próbálok erre gondolni, és
tudom, hogy menni fog neki, de mi van, ha mégsem? Mi van, ha elveszítem őt? Mi
van, ha teljesen bekattan és nem fog rám emlékezni? – Nézett rám most először,
és ahogy tekintetünk találkozott, megijedtem.
Sose láttam még ilyen kétségbeesettnek,
sose láttam rajta ekkora fájdalmat és félelmet. Még ha a szerelmük csak most
éledezett, akkor is olyan mélyről jövő érzelmek ölelték körbe őket, hogy akár
egy életen át tarthatott is volna.
Ijesztő volt Eungyeolt ilyennek látni.
Mert még ha hittem is abban, hogy minden rendben lesz, attól még bennem is ott
volt egy enyhe félsz, hogy mi van, ha mégse. És a világért se akartam volna
hazudni Eungyeolnak, mert ha minden rosszul sül el, engem hibáztatott volna.
Mindezek ellenére mégis hazudtam neki, és magamnak is, mert mégis honnan a
fenéből vettem, hogy minden rendben lesz?
- Nem fog ilyen történni, nem fogod sose
elveszíteni. Nézd, nem hiszem, hogy ilyeneken kellene rágódnod, főleg ennyire
az elején. Tudom, hogy ezeket a negatív érzéseket nehéz kiiktatni magadból, de
ugyanakkor minél többször gondolsz erre, annál valóságosabbá fog válni. Koncentrálj
a jóra, oké? – Mosolyogtam rá újból.
Próbáltam úgy beszélni, mintha nyugodt
lennék, és könnyedén kezelném a helyzetet, holott legbelül én is görcsöltem. Szerettem
volna én is a pozitív dolgokat előtérbe helyezni és arra összpontosítani,
semmint állandóan a múlton merengeni, vagy egy olyan jövő miatt aggódni, ami
bármit hozhat számunkra.
Eungyeol nem válaszolt ezúttal se, csak a
távolba révedt és újabbat szívott a cigarettából. Egy ideig hunyorogva
méregettem az arcát, majd halkan felsóhajtottam és én is a sötétet kezdtem el
pásztázni.
- Nem is amiatt aggódsz, hogy Sora elég
erős lesz-e, hanem magad miatt, ugye?
- Ezt meg hogy érted? – Kapta rám egyből
tekintetét, értetlenkedve.
- Amiatt félsz, hogy te nem tudsz majd
mellette maradni. Hogy nem bírod elviselni a gyógyulását és félrelépsz – néztem
rá én is, és Eungyeol olyan arcot vágott, mint egy kisgyerek, akit épp
rajtakaptak, hogy megette a csokoládét, amit nem szabadott volna.
- Azt hiszem, valami ilyesmi is megfordult
a fejemben. Félek, hogy mivel nem vagyunk régóta együtt, nem alakult ki bennünk
olyan erős kötelék, és el fogom hagyni idővel. És ez a rövid idő is olyan sok
rosszal járt. Nem akarom sose elhagyni, de mi van, ha egyszer eljutok erre a
pontra? Nem akarok én lenni az, aki megadja neki a végső döfést.
Eungyeol letörten vett egy nagy levegőt,
majd kifújta azt. Jobb lábát letette a földre, és helyette a balt rakta fel a
hintára, valamint a cigit is átvette bal kezébe. Szájához emelte a bagót, és
ismét szívott belőle, majd miközben lassan kieresztette a füstöt, szabad karjával
beletúrt hajába, és kicsit összekócolta azt.
- Nézd, Eungyeol. Nem vagyok tisztában az
érzelmeiddel, ezeket csak te magad ismered. Külsőleg szerintem viszont pont,
hogy erős a kapcsolatotok, hisz rengeteg mindent éltetek már meg együtt.
Függetlenül attól, hogy nem vagytok hosszú ideje együtt és hogy az is sok
rosszal járt, én úgy gondolom, hogy ezt előnyödnek is tekintheted, hisz azt
mutatja, hogy akkor sem hagytad el. Megtehetted volna, sokan meg is tették
volna, hogy lelépnek, és a szarban hagyják, de te maradtál. Az pedig, hogy mi
lesz később, jelenleg nem számít. Miért aggódsz a jövőn? Azon ráérsz akkor,
amikor ott leszel. Ha úgy érzed majd, hogy nem akarsz vele lenni, hogy teher
neked és mással szeretnél lenni, akkor majd elmondod neki és megbeszélitek. Ha
rosszul is fog esni neki, meg fogja érteni és értékelni fogja az
őszinteségedet. De nem tartunk ott, úgyhogy ilyenekre ne gondolj, rendben?
- De akkor mégis mit tegyek? Mert úgy
érzem, nem vagyok elég ehhez…
- Engedd el a negatív gondolataidat, de ne
teljesen. Egy nagyon pici helyet hagyj nekik, de ne engedd elhatalmasodni
magadon és inkább próbálj meg szép emlékeket gyártani – tartottam egy kisebb
szünetet, majd folytattam. – Kezdetben elég az is, ha ezt szépen leteszed és
abbahagyod az önsanyargatást. Egyszer úgyis meghalsz, de ne gyorsítsd fel a folyamatot,
oké? – Vettem ki kezéből undorodva a cigit, majd ledobtam a földre, és
eltapostam azt.
- Ha ezt most látta volna Hyunseung,
feltakarítatta volna veled az egész lakást – eresztett meg egy vigyort, majd
gyorsan felvette a csikket és a hamutartóba dobta.
- Lehet, de nem látta és nem is fog tudni
róla, ugye? – Fenyegetően néztem Eungyeolra, mire ő csak becsukta a száját, és
két ujját elhúzta szája előtt, mintha épp becipzárazta volna, ezzel imitálva,
hogy ő csöndben marad. – Nagyszerű. A második lépés pedig az, hogy ezt a
vigyort, ami az arcodon van, és a humorodat ismét előszeded, mert mindenki ezt
hiányolja. A harmadik pedig, hogy valamelyik nap elmentek a Namsan-toronyhoz
sétálni, kettecskén. Sora mindig is el akart oda menni télen, szerintem értékelni
fogja – kacsintottam rá, mire Eungyeol végre szélesen elmosolyodott.
- Köszönöm a tanácsaidat, igyekszem
betartani őket. És köszönöm, hogy segítesz, nélküled nem tudom, mi lenne –
hirtelen magához ölelt, majd jó erősen megszorongatott, és bár majdnem megfulladtam,
örültem, hogy sikerült kicsit jobb kedvre derítenem.
- Ne viccelj, barátok vagyunk, ez a dolgom
– eresztettem meg egy mosolyt én is, miután elengedett.
- Tudom, de neked se egyszerű a helyzeted,
és…
- Senkinek nem az, de ez nem jelenti azt,
hogy ne tudnék segíteni. Mindenki nehéz helyzetben van, és ilyenkor egymást
kell támogatnunk.
- Az is igaz. Bölcsen szólottál – nevetett
fel hangosan, mire csak megforgatva a szemeimet halkan felkuncogtam.
- Én azt hiszem, bemegyek, kezdek fázni –
álltam fel, és fázósan megdörzsöltem karjaimat.
- Rendben, menj csak, lassan én is
bemegyek – bólintott egy aprót, és ismét a sötétségbe révedt tekintete.
A bejárati ajtóban még visszanéztem rá, és
egy fél percig elidőztem rajta. Mielőtt azonban végleg bementem volna, egy
utolsó kérdést még feltettem:
- Van még egy dolog, ami zavar, ugye? –
Eungyeol rám kapta a tekintetét, és másodszor nézett rám úgy, mintha tiltott
dolgon kaptam volna rajta. Mielőtt bármit is kérdezhetett volna, reagáltam is
rá. – Nem kell most elmondanod. Majd ha készen állsz rá, keress meg.
Rámosolyogtam, és
gyorsan beiszkoltam a meleg lakásba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése