21. rész

*Ajánlott zene: MBLAQ – It’s war*
https://www.youtube.com/watch?v=jhUT4BUsVjA

Egy emberként néztünk Youngra, majd tekintetünk egymás között cikázott. Az a pár másodperces döbbenet elég volt ahhoz, hogy a következő pillanatban felugorjunk és a bejárati ajtó felé induljunk. 

- Én vezetek! – jelentette ki Eungyeol és előrefurakodott, hogy övé legyen a vezetőülés.

Mindannyian beültünk az autóba, és mikor az autópályán száguldottunk a kórház felé, csak akkor vettem észre, hogy mind a hatan itt vagyunk. A nagy izgalomban teljesen elfelejtettük, hogy felesleges mindenkinek jönni, de azt hiszem, mindenkit hajtott a kíváncsiság.

Röpke húsz perc után egy hangos fékcsikorgás jelezte, hogy megérkeztünk a kórházhoz. Igyekeztünk kulturáltan kiszállni az autóból és nem egymást lökdösve bemenni az épületbe. Nem akartunk gyanúsan viselkedni, így míg Hyunseung előre szaladt a recepcióshoz, addig mi szép lassan besétáltunk. 

- Harmadik emelet, 328-as szoba – karolt belém Hyunseung, amint utolértük, és már mentünk is a lift irányába.

Hirtelen valami furcsa érzés kerített hatalmába. Egy pillanatra megszédültem, és erősen belekapaszkodtam Hyunseungba, hogy el ne essek. 

- Jól vagy? – kérdezte aggódva, miközben karjával átölelte derekamat.

- Persze, csak nem szeretek liftezni – eresztettem meg egy mosolyt, noha jól tudtam, a liftezéstől sosem volt bajom. Ez valami más volt. Valami, amit akkor szoktam érezni, ha történni fog valami. De mégis mi történhetne egy kórházban? Igyekeztem magamban elnyomni ezt az érzést, hátha csak amiatt volt, mert túlságosan is izgalomba jöttem.

Minden egyes másodperc ezer év hosszúságúnak tűnt, míg felértünk a harmadikra és megállt a lift. Egymás után, kettesével szaladtunk végig a folyosón, miközben igyekeztünk nem fellökni a nővéreket és az orvosokat. Végül csak megtaláltuk a szobát, amit kerestünk. Ám az üresen állt.

- Hol van? – kérdeztem türelmetlenül, és kissé ijedten.

Zavartan bámultunk egymásra, majd Hyunseung kirohant és egy arra járó ápolót megállított. 

- Doojoont keresik? Az úr alig tíz perce hagyta el a kórházat. A barátnője jött érte és kísérte haza – mondta, majd meghajolt és sietősen távozott egy másik beteghez.

- Ajh, ezt lekéstük – sóhajtott fel csalódottan Jonghyun.

- Miért nem megyünk el a lakásukhoz? – kérdezte Jongsuk.

- Szerinted mennyire lenne jó őt ilyen állapotban ezzel zaklatni? Főleg otthon? – kérdeztem vissza kissé lekezelően.

- Miért, szerinted mennyire lett volna jó ötlet ilyen állapotban zaklatni egy kórházban? – erre csak megforgattam a szemem.

Igaza volt, hülye ötlet volt idejönni ilyenkor. Alig fél nap telt el az baleset óta és mi idecsődültünk mind a hatan, hogy kifaggassuk, mit látott pontosan. Túlságosan is elkapott minket a hév, és az, hogy elkapjuk a gyilkost. Valószínűleg ha tudunk is Doojoonnal beszélni – mint megtudtuk a nővértől, így hívták Chanyeol szobatársát – akkor se lett volna jogunk őt a kérdéseinkkel traktálni. Hagyni kell megnyugodni, különben értelmetlen az egész.

- Menjünk haza, srácok, majd holnap felkeressük otthon! – tanácsolta Eungyeol és elindult vissza a lift irányába.

- Mit keres itt Sora? – tette fel a kérdést Young, mire mindannyian ránéztünk, de ő már egyből a lány után eredt. Míg a fiúk értetlenül összenéztek, addig én Young után indultam.

- Sora, várj! – hallottam Young hangját, és amikor befordultam a folyosó végén, kis híján fellöktem őket. – Ne haragudj, összekevertelek valakivel – engedte el a lány kezét, majd meghajolt, a lány pedig csak elmosolyodott és tovább sétált. – Ezt nagyon benéztem, bocsi.

- Nem gond, hátulról tényleg hasonlít Sorára – néztem a távolodó lány alakját, majd ahogy eltűnt az egyik kórteremben, belekaroltam Youngba és visszaindultunk a srácokhoz, akik pont szembejöttek velünk.

- Bocsi, téves riasztás – húzta el a száját barátnőm, majd ásított egy nagyot – Menjünk haza, fáradt vagyok.

Ahogy végignéztem mindenki nyúzott arcán, megállapítottam, hogy ránk férne egy alapos alvás. Annak ellenére, hogy aludtam délután, az én szemeimre is ólomsúlyként nehezedett a fáradtság, és állva el tudtam volna aludni.

Elindultunk visszafelé, és amikor elhaladtunk az üres szoba mellett, valami megállásra késztetett. Megtorpantam az ajtóban, és jobbra fordítottam a fejem. Minden ugyanolyan üres és csendes volt, az ágyneműk tiszták és frissen mosottak. Az ablak nyitva volt, a kinti szellő lágyan lengette a fehér függönyt.

- Mi az, Minseo? – kérdezte Jongsuk, aki mögöttem jött. A kérdés hallatán a többiek is megálltak, és visszafordultak.

- Miért van nyitva az ablak, ha senki sincs bent? – összeráncoltam a szemöldököm, és lassan besétáltam a szobába. Elhúztam a függönyt, és kinéztem rajta. Korom sötét volt odakint, csak az égen tündöklő Hold fénye adott némi világítást. A kórház mögötti területen hatalmas fenyőfák tornyosultak, melyek a sötétség árnyékában rémisztő szörnyeknek tűntek.

„Valószínűleg csak véletlenül nyitva hagyták” – futott át agyamon a gondolat, és ahogy csuktam volna be az ablakot, egy pillanatra az utcára szegeztem a tekintetem, ami épp elég volt ahhoz, hogy észrevegyem, amit észre kellett vennem. A szám elé kapva a kezemet fojtottam vissza a kitörni készülő halk sikolyt, majd hátraléptem az ablaktól.

- Doojoon…

Csak ennyit bírtam mondani. Hyunseung egyből mellém lépett és ő is lenézett. Az utcai lámpák elég fényt adtak ahhoz, hogy megpillanthassuk Doojoon holttestét a parkolóban. Egyértelműen őt is kilökték az ablakból.

Hyunseung karon ragadott, és azonnal kirángatott a szobából, a többiek pedig utánunk eredtek. Nem szóltunk egymáshoz, amíg a liftbe nem léptünk. 

- Eungyeol, te vidd haza a lányokat, a többiekkel addig szétnézünk a környéken! – adta ki a parancsot.

- Miért? Ugye… nem halt meg Doojoon? Hívni kéne az orvosokat! – kezdett el aggódni Young, és láttam, ahogy teljesen elsápad.

- Semmiképp sem. Ha riasztjuk őket, akkor itt mindenki pánikolni fog – jelentette ki Hyunseung.

- Jó, de akkor mit akarsz vele csinálni?  

Erre már nem válaszolt. Egyrészt, mert ő maga sem tudta, mi lenne a helyes, másrészt azért, mert leértünk a földszintre. Sietnünk kellett, ha el akartunk tüntetni a testet, mert ha valaki előbb találja meg, mint mi, akkor itt kitör a pánik, és mint tudjuk, a pánikban egy gyilkosnak egyszerűbb ölnie... vagy meglógnia előlünk.

Eungyeol és Young elindultak az autó felé, de én a többiekkel a kórház mögé tartottam. Noha nem akartam közelebbről látni a holttestet, mivel biztos voltam benne, hogy három emeltnyi zuhanás után nem maradt ép csontja sem, mégis ott akartam lenni. Ha valóban az lökte ki az ablakból, aki az eddigi két áldozatot is megölte, akkor nekem meg kellett éreznem azt a bizonyos hidegséget.

Azonban mikor a kórház mögé értünk a holttest már nem volt ott. Értetlenül néztünk körbe, vajon hová mehetett? A hatalmas vértócsa arról árulkodott, hogy bizony volt ott valaki, és nem csak képzelődtünk. De senki nem élhette túl a zuhanást, hisz a betonra esett, vagy ha életben is maradt, akkor sem tudott volna ilyen gyorsan felszívódni. Vajon a tettes vitte el magával? De ugyan miért tenne ilyet?

- Hová az istenbe lett? – törte meg a feszült csendet Jonghyun. 

- Itt kell lennie a közelben! Biztos, nem tűnt csak úgy el! – indult el az egyik irányba Jongsuk, de megragadtam a karját.

- Higgadj már le! – szóltam rá, majd elengedtem a karját. – Nem kéne semerre sem egyedül menni. A gyilkos még itt lehet.

- Ebben igaza van Minseonak. Szóródjunk szét és nézzük át a környéket – helyeselt Hyunseung.

- Biztos nincs itt a gyilkos. Ha valakit meg akar ölni, azt a kollégiumban teszi. Miért változtatott volna helyet? 

- Mert Doojoon a szobatársa volt Chanyeolnak és úgy néz ki, látta a tettest. Utána jött, hogy ezt a kis félrelépését eltűntesse. Meg kellett ölnie a szemtanút, ha folytatni akarja azt, amit eddig.

- Jó, ezt értem, de mit van úgy oda, hogy látta őt? Még ha Doojoon tudott is volna pontos leírást adni, akkor se tudjuk megtalálni, hisz természetfeletti. 

- Nem kockáztathatott, ennyi az egész. Bármiben is mesterkedik, nem engedheti meg magának, hogy lebukjon.

- Vagy ismeri Minseot – szólalt meg Jonghyun.

- Mégis honnan ismerne? – kérdeztem értetlenül.

- Te vagy a Rémálom. Elméletiekben elég híres vagy a természetfeletti lények között. Talán hallott rólad valahonnét. Vagy azt is elképzelhetőnek tartom, hogy ott volt a tavalyi háborúban, bár… nem hinném, hogy a tettes vámpír lenne.

- Ebben igaza lehet Jonghyunnak – mondta Hyunseung.

- De ha ismer, akkor tudja, mire vagyok képes. Akkor nem kéne félnie és távol tartania magát tőlem? Ha ismer, akkor… nem kellett volna elhúznia a kollégiumból, amint beköltöztem oda?

- Lehet, hogy… lehet, hogy ismer, de nem tudja, ki vagy. Talán csak úgy ismer, mint rémálom, és nem úgy, mint Minseo. Talán sosem látott még téged, csak tudja, hogy van valaki, akinek nagy a hatalma. 

- Ha így van, akkor biztonságban van még Minseo. De ha látta már őt, akkor nem – felelte Jongsuk.

- Akkor viszont Minseo, jobb lesz, ha te most mész. Ha itt van a tettes, és meglát, nem lenne túl jó, ha rájönne, hogyan nézel ki – Hyunseung végigsimított a karomon, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

- Értettem, megyek. Vigyázzatok magatokra, mert a vértócsa felől hidegséget érzek, ami pedig tudjuk, mit jelent – mondtam, majd hátat fordítottam nekik, és visszasiettem a kocsihoz.