18. rész

*Ajánlott zene: B2ST - Intro*
https://www.youtube.com/watch?v=DIrb--wsoP4

A következő két napban nem sok érdemleges történt. Egész nap bent ücsörögtem a kollégiumban, és vártam, hogy történjen valami. Néha-néha tettem egy sétát a környéken, de sajnos hosszabb időre nem hagyhattam el az épületet. Igaz, kint már javában tombolt az ősz, már csak egy hónap volt vissza decemberig, és ilyenkor mindenki igyekszik a meleg lakásban meghúzódni, én mégis szívesebben dideregtem volna odakint. Nyomasztó volt bent lenni, úgy éreztem, mintha ez a hely meg akarna fojtani. Minél többet voltam egyedül, annál többször gondoltam a múltra, és idéződtek fel bennem azok a keserű emlékek. Csak ültem az ágyamon, és a csend, mely körbeölelt, szép lassan az őrületbe kergetett. Szinte éreztem karját testem köré fonódni és hangját, ahogy fülembe suttogja, hogy nem enged el. A magány egyre inkább a lelkembe ivódott, kaparta a mellkasomat, ezáltal könnyeket csalva a szemembe.

Szerettem volna hisztérikusan sírni, de könnyeim csak némán folytak le arcomon. Felhúzott térdekkel vártam, hogy teljen az idő, és végre elhagyhassam ezt a helyet. Mielőbb túl akartam lenni, lezárni az ügyet és visszatérni az átlagos hétköznapokba. Megterhelő volt számomra, hogy nem lehetek az, aki szeretnék lenni. Tudtam, hogy nem változtathatok a sorsomon és minden sokkal könnyebb lenne, ha elfogadnám, hogy ki vagyok, a képességemet és az ezzel járó következményeket, de rettentő nehéz volt. Miért pont nekem kell ezt a terhet cipelni? Miért pont én kaptam meg ezt a feladatot? Vajon ha lezárul ez az egész, élhetem azt az életet, amit szeretnék, vagy újabb embereket kell megmentenem? Ugyanakkor azt is tudtam, felesleges ilyeneken rágódni, mert ezekre sosem fogok választ kapni.

Pocsékul éreztem magam, mégsem kértem segítséget. Megígértem Youngnak, hogy felhívom, ha nem érzem jól magam, és hogy akkor ketten elmegyünk valamerre, de mindketten tudtuk, ezt nem tehetjük. Nem mehetek el innen, hisz mi van, ha pont akkor történik valami, amikor nem vagyok ott? Ha minden adandó alkalommal, mikor nem érzem jól magam, elmegyek, lehet, sosem jutunk ennek a végére. Bármennyire is szerettem volna elmenni, és bármennyire is volt bűntudatom, hogy nem hívom fel Youngot, tudtam, hogy így kell lennie. Magamtól kell megküzdenem az egyre növekvő kínzó és pusztító fájdalommal. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de már az sok erőt adott, hogy tudtam, várnak otthon és van kikért küzdenem.

*

Eljött a péntek, és már alig vártam, hogy végre hazamehessek. Eredeti terv szerint minden hétvégét bent töltöttem volna, de Young kiharcolta, hogy hétvégenként hazamehessek. Mivel ilyenkor a legtöbben hazautaznak, és alig marad bent pár ember, biztosak voltunk abban, hogy nem fog semmi történni. Bárki is volt a gyilkos, ha volt annyi esze, akkor ő sem ölt meg senkit. Noha könnyebb lett volna elkapni az áldozatokat, és végezni velük, nem lett volna olyan élvezetes és izgalmas az ölés – már ha a gyilkos szeméből nézzük a dolgokat. Mi értelme van ölni, ha nem fenyeget az a veszély, hogy elkapnak, és nem láthatod az emberek eltorzult arcát? Ha kedvtelésből ölt, akkor hétvégén nem lép semmit. Ha viszont célja volt vele… bárkit megölhetett volna az utcán is.

Reggel kilenc óra volt, mikor Boksung is elhagyta a szobát. Megkérdezte, hogy nincs-e kedvem kikísérni az állomásra, de nemet mondtam, mondván, hogy mindjárt itt lesznek értem. Az igazság persze az volt, hogy nem akartam a cuccait cipelni és nem is túlzottan kedveltem a társaságát. Meg különben is… negyed órára van gyalog az állomás… minek kísérjem ki? Odatalál egyedül is. Úgyhogy miután nemet mondtam, kissé sértődötten, de elhagyta a szobát. Egy vállrándítással letudtam a dolgot, és én is készülődni kezdtem.

Hyunseungnak dobtam egy SMS-t, hogy tíz felé jöhet értem, majd összepakoltam néhány holmimat, amit haza akartam vinni. Fél tíz felé már készen is voltam, így amíg várakoztam, nekiálltam felmosni a szobában, hogy teljen az idő.

Nem sokkal ezután hallottam egy hatalmas ordítást. Nem tűnt hangosnak, de a kezemből egyből kiesett a felmosórongy és lefagytam. Normál esetben azt gondoltam volna, hogy kintről jött, biztos valamelyik gyerek elesett és meghorzsolta a térdét, de ebben a kiáltásban volt valami… Olyan volt, mint amikor valaki háta mögé lopódzunk és hirtelen megfogjuk az illető vállát, aki ijedtében felkiált. Ez pont ilyen volt.

Lassan megfordultam, majd remegő kezekkel nyitottam ki az ajtót, végül pedig már csak azt vettem észre, hogy rohanok le a lépcsőn, átfutok az aulán és a fiúk folyosóján kötök ki. Mire odaértem, már pár srác és néhány lány is odatömörült az egyik ajtó elé. Láttam, ahogy a másik folyosó felől a nevelőtanárok rohannak felénk.

Valami történt. Valami biztosan történt. Erre gondoltam és tudtam, ha tudni akarom, azonnal cselekednem kell.

Igyekeztem átfúrni magam a tömegen, hogy bejussak a szobába. Nagy nehezen, de sikerült elérnem a célom. Három fiú a nyitott ablak előtt állt, és kifelé nézegetett, míg egy másik az ágyon ült, teljesen magába fordulva, és egy barátja próbálta kideríteni, mi történt. Biztos ő lehetett az áldozat szobatársa.

Áldozat… Ugye nem…? Ugye nem halt meg senki? Mégis mi történhetett?

Félrelöktem a három srácot, akik egyáltalán nem értették, mi bajom van, de nem törődtem velük. Kihajoltam az ablakon, de jobban tettem volna, ha nem teszem. Egy fiú feküdt lent a földön, kitekert végtagokkal egy hatalmas vértócsa kellős közepén.

Ekkor toppantak be a nevelőtanárok, akik pillanatok alatt mindenkit elhessegettek az ablaktól, és kizártak a szobából. Egyedül a két ágyon ülő srác maradt bent. 

- Tudja valaki, hogy ki volt az, aki… kizuhant az ablakból? – tettem fel feszülten a kérdést, de senki nem felelt. Az a néhány lány teljesen sokkot kapott, míg a fiúk csak elképedt arccal rázták meg a fejüket.

Nagyot sóhajtottam, és magam is meglepődtem, milyen nyugodt vagyok. Bár felkavarta a nyomrom, amit láttam, a tavalyi háború igen megedzett és most már nem akartam én is a mosdóba futni, hogy kiadjam a taccsot.

Tudtam, hogy már hívták a rendőröket és mentőket, akik néhány percen belül megérkeznek. Ha ki akartam deríteni, ki az, meg kellett néznem az áldozatot. Bár nem akartam közelebbről látni a testet, mégse tudtam mi mást tenni.

Megfordultam és lerohantam az emeletről, egészen ki az udvarra. Egy kisebb csoport – főként fiúk - összegyűlt a test körül, és szörnyülködve bámulták a halottat. Örültem, hogy nem szabadult el a Pokol és kezdett mindenki őrjöngésbe, sikítozásba. Talán a döbbenet és a sokk volt az, ami beléjük fojtotta a szót és csak az arcukra voltak írva valódi érzéseik.

Erőt vettem magamon, és közelebb léptem. Sűrű bocsánatkérések közepette átfurakodtam magam rajtuk, és megálltam a testtől mindössze egy lépésre. Senki nem mert közelebb menni, amit nem csodáltam. Körbenéztem a srácokon, hátha meglátom a gyilkost közöttük, de biztos voltam abban, hogy bárki is tette, nincs itt. Valahonnét távolról figyeli az eseményeket, miközben élvezettel mosolyog.

Ismét a holttestre néztem, majd bátorkodtam közelebb menni és leguggolni. Mindenki ledöbbenve figyelte reakcióm. A vértócsa egyre nagyobb lett, teljesen átáztatta a fiú ruháját, haját. Óvatosan, remegő kezekkel a nyakához érintettem kezem, hogy megnézzem a pulzusát, bár biztos voltam abban, hogy nem él. Ekkora zuhanást senki nem élne túl, mégis reménykedtem, hogy talán egy gyenge jelét érzem annak, hogy életben van.

Nem élt.

Elhúztam a kezem és csalódottan felsóhajtottam. El akartam tűrni a fiú haját az arcából, de amennyit láttam belőle, tudtam, hogy a felismerhetetlenségig zúzódott. Bár senkit nem ismertem a kollégiumban, mégis reméltem, hogy felismerem az arcát. Neveket nem tudtam, de az emberek arcát hamar megjegyeztem, és bíztam abban, hogy nem olyan halt meg, akit már láttam korábban.

- Tudja valaki, hogy ki volt? – tettem fel a kérdést, és felnéztem a fiúkra. Egyikőjük se tudott válaszolni.

A szirénák őrjítő sikoltozása törte meg a döbbent és keserű csendet. Jobbnak láttam lelépni; semmi kedvem sem volt hozzá, hogy a rendőrök engem is kihallgassanak.

Felálltam, körbenéztem a srácokon, majd ismét a holttestre néztem. Abban a pillanatban ledermedtem, és tudtam, nem kell faggatóznom, hogy megtudjam, ki az áldozat. A test mellett ugyanis ott guggolt a lelke.

- Chanyeol…