Reménykedtem benne, hogy Sora nem
vesz észre, és csendben felosonhatok a szobámba, de sajnos a szél elég
erőteljesen vágta be az ajtót, így egyből felénk kapta a fejét.
- Minseo! – felpattant és már előttem is termett – Mi történt? Hallottam, hogy
megint meghalt valaki! Ki volt az?
Kétségbeesetten néztem
Hyunseungra, hogy mégis mit tegyek, de én is tudtam, hogy nem menekülhetek el
ez elől. El kell mondanom Sorának, mi történt. Jobb, ha tőlem hallja, minthogy
a kollégiumban értesüljön erről.
Kézen ragadtam, és visszahúztam a
nappaliba, majd leültettem a kanapéra. Young csendben felállt és egy gyors
ölelés után magunkra hagyott Hyunseunggal együtt.
Töltöttem mindkettőnknek egy-egy
narancslevet, ami az asztalon volt, majd odaadtam Sorának. Ő nem ivott bele,
csak türelmesen várta, míg végre megszólalok, én viszont két pohárral is
magamba döntöttem, mire egyáltalán képes voltam barátnőmre nézni. Már nyúltam
volna a harmadik pohár üdítőért, amikor Sora megfogta a kezem.
- Mi történt?
Felsóhajtottam, és visszatettem a
poharat az asztalra. Az a pár másodperc, amíg összeszedtem minden erőmet,
végtelennek tűnő éveknek telt. A csend, mely körbeölelt minket, rettentő kínos
és fojtogató volt számomra. Vettem egy nagy levegőt, és Sorára emeltem
tekintetem.
- Sora… valamit el kell mondanom…
A feszültség szinte pillanatok
alatt mindkettőnket ellepett, és már csak arra várt, hogy felrobbanjon. Mondjam
ki egyszerűen, hogy meghalt vagy pedig csak öleljem meg és mondjam azt, hogy
sajnálom? Végül az első variáció mellett döntöttem.
- Chanyeol meghalt.
Pár másodperc hatásszünet
következett, amíg Sora értelmezte a szavaimat. Az arcára írt kíváncsiság egy
csapásra eltűnt, és a fájdalom, a keserűség jelent meg rajta. Hirtelen
felnőttnek és nagyon fáradtnak látszott.
- M-m-meghalt…? – csak ennyit kérdezett vissza, mert hangja egyből elhalt.
Szemeiben összegyűltek a könnycseppek, majd lassacskán végigfolytak arcán.
Kérdésére csak bólintottam egyet.
- Ő volt az, aki kizuhant az ablakból – úgy döntöttem, inkább beszámolok én a
történtekről, minthogy ő kezdjen el kérdezősködni. – Még nem tudjuk, hogy ki
tette, és hogy valóban megölték vagy csak szimplán baleset volt, de a fiúk még
a helyszínen vannak. Amint többet megtudnak, azonnal értesítünk téged is.
Sajnálom, Sora.
Magamhoz öleltem, pont akkor,
amikor kitört belőle a sírás. Amint felfogta, mi történt, hogy Chanyeol, a
srác, akit szeretett, nincs többé, keserves zokogásban tört ki. Hosszú perceken
keresztül a karjaimban fekve sírt, és képtelen volt megnyugodni. Nem is vártam,
hogy lecsillapodjon, az ő helyzetében ez lehetetlen volt. Először a nővére, és
most egy évvel később a szerelme is. Képes lesz vajon túltenni magát mindezen?
Ahogy öleltem, és magamhoz
szorítottam, miközben zokogása visszhangot vert a néma falak között, én is
megengedtem magamnak néhány könnycseppet. Valóban nem állt olyan közel hozzám
Chanyeol, mint Sorához, de ismertem és a tudat, hogy nem tudtam megmenteni,
rettentően elkeserített. Ráadásul… én voltam az, aki összehozta őket… Ha akkor
nem teszem, ha azon a napon az ebédlőben nem hívom oda Chanyeolt hozzánk, nem
ismerik meg egymást és most könnyebb lenne neki elviselnie a hiányát. De így…
miért kellett ezt tennem? Miért nem tudtam, hogy ez fog történni? Most az
egyszer miért nem álmodtam meg ezt?
- Te tehetsz mindenről! – kiáltott fel hirtelen Sora, és ezzel együtt el is
lökött magától. – Te tehetsz erről! Minek kellett őt bemutatnod nekem?! Ha?!
Miért kellett ezt tenned?!
- Sajnálom – próbáltam megfogni a karját, hogy lenyugodjon, de erőszakosan
kitépte a kezét kezemből.
- Gyűlöllek! – felpattant a kanapéról, majd az egyik párnát nekem vágta. -
Gyűlöllek, Minseo! Bár sose ismertelek volna meg, bár sose kerültél volna
kapcsolatba Nayounggal, és bár ne halt volna meg ő is miattad!
- Sora! – kiáltottam utána, de már nem hallotta. A bejárati ajtó hangos
csapódással bezárult utána.
Elkeseredetten ültem vissza a
kanapéra és fogtam meg a fejemet. Tudtam, hogy nem gondolta komolyan, amit
mondott, és hogy bocsánatot fog kérni, amint kicsit megnyugszik, de valamilyen
szinten bűntudatom volt és igaza volt. Nem tudtam, hogy ez lesz, és ha nem
teszem meg ezt a lépést, akkor lehet mindketten bántuk volna, de mégis…
- Minden rendben? – hallottam meg egy hangot mellőlem. Jongsuk volt az Jonghyunnal
és Eungyeollal.
- Sora kicsit kiborult… elmondtam, hogy Chanyeol meghalt.
- Oh… A srác a barátja volt? – kérdezte Eungyeol, mire csak bólintottam –
Beszélek vele – mondta, és választ se várva, már el is ment.
Néma csend vett körbe minket.
Jonghyun nem ismerte a teljes történetet, ezért nem tudta, mit kéne mondania,
Jongsuk pedig nem volt olyan típus, aki értett volna a vigasztaláshoz. Megkönnyítettem
a dolgukat, mert felálltam a kanapéról, és felmentem az emeletre Hyunseung
szobájába, hogy az ölelésében, mely már annyira hiányzott, kisírhassam magam.
*
Este volt már, mikor legközelebb
kiléptem a szobából. Délután aludtam pár órát Hyunseung ágyában, és ettől kissé
jobban éreztem magam. Annyira hiányzott, hogy hozzábújva aludhassak, miközben
édes illatok és érintések vesznek körbe. Egyből elfelejtettem az elmúlt egy hét
szörnyűségeit, és úgy éreztem, máris feltöltődtem.
A konyhában Young épp
megterített, aminek rettenetesen örültem, mert már nagyon éhes voltam.
Jonghyun, Hyunseung és Jongsuk már ott ültek az asztalnál. Amikor megláttak,
mindannyian mosolyogva fogadtak, de ugyanúgy láttam az arcukon az aggodalmukat.
Odaléptem Hyunseung mögé, majd
egy gyors puszit nyomva a feje tetejére, én is helyet foglaltam az asztalnál.
- Hogy érzed magad? – kérdezte Young, és leült mellém.
- Már sokkal jobban – mertem ki a tányéromba a rizst és továbbadtam a
többieknek. – Sora merre van?
- Eungyeol hazavitte. Amikor elmentek, Sora kicsit nyugodtabbnak tűnt. Holnap
is átjön, mert szeretne beszélni veled – felelte barátnőm.
- Sajnálom Chanyeolt – szólalt meg Jonghyun, miközben rám nézett – A többiek
mesélték, hogy ismerted. Nem lehet neked se könnyű.
- Megtudtatok valami újat? – tereltem el a témát, mert a torkomat igencsak
kaparta a sírás.
- Az égvilágon semmit. A holttesten nincs olyan nyom, ami arra utalna, hogy
erőszakkal próbálták meg kilökni. Bárki is volt az elkövető, határozottan tette
és bizonyára meglepte Chanyeolt a jelenléte.
- Akkor nem a szobatársa volt a tettes.
- Semmiképpen sem. Őt eléggé megviselte a dolog, teljesen sokkot kapott,
kórházban van és nem is lehet vele beszélni.
- Nekem kicsit furcsa ez az egész – vette át a szót Young – Ugyan én csak
tőletek tudok mindent, de… akár nyitva volt az az ablak, akár nem, Chanyeol
pont ott volt és valaki hirtelen betoppant a szobába és egy mozdulattal
kilökte. Na, mármost ha ez történt, akkor észre kellett volna vennie, hogy
valaki bejött, ha másért nem, mert a huzat biztos becsapta volna az ajtót.
Hacsak nem volt olyan gyors az illető, hogy mindez egy szempillantás alatt
játszódott le. Ugye?
- Mivel természetfeletti tette, elképzelhető ez a gyorsaság.
- Azt is mondtátok, hogy a kiáltás, amit Minseo hallott, Chanyeolé volt. Biztos,
hogy nem a szobatársáé, amikor meglátta?
- Nem, nem az övé volt. Ne kérdezd, miért, de egyszerűen csak tudom, és kész.
- Oké, tehát Chanyeolé volt. Ami nekem furcsa ebben az egészben, hogy a szobatárs
hol volt mindeközben? Ha nem volt bent, akkor mindenképp a közelben kellett
lennie, mert amikor Minseo beért, ő is bent volt és teljesen ki volt készülve.
Látnia kellett a holttestet, de még ez sem készíthette ki ennyire. Nem süllyedt
volna ennyire magába, hanem lerohant volna a földszintre. De nem rohant le.
- A többi diák, akik ott voltak, azt nyilatkozták, hogy a szobatárs bent volt,
amikor ők berohantak az ordítást követően – kapcsolódott be a beszélgetésbe
Eungyeol, aki ebben a pillanatban toppant be a konyhába.
- Szóval bent volt. Ha bent volt, akkor viszont látnia kellett volna azt, ahogy
Chanyeolt kilökik az ablakból. Ha pedig látta… akkor látta a tettest is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése