25. rész

*Ajánlott zene: BTS - Danger*

https://www.youtube.com/watch?v=bagj78IQ3l0

Amikor magamhoz tértem és kinyitottam szemeim, Hyunseung arcával találtam szemben magam. Láttam ajkait mozogni, azonban szavait nem hallottam. Visszacsuktam hosszú másodpercekre a szemem, majd nagyokat lélegeztem, és mikor ismét kinyitottam, minden kitisztult.

-    Jól vagy? – lengette meg a kezét Jongsuk előttem, mire csak lassan bólintottam egyet.

-    Mi az isten történt? – kérdeztem, miközben felsegítettek a földről. Még kicsit kába voltam, és szédültem, így jobbnak láttam, ha Hyunseungnak dőlve álldogálok még egy kicsit.

-    Mi is ezt szeretnénk tudni. Hirtelen megálltál, aztán… összeestél – mondta röviden Hyunseung.

-    Úristen – kaptam kezem elé számat, és körbetekintettem a tisztáson. – Ugye nem? Ugye nem szabadultak el? - néztem kétségbeesetten a fiúkra.

-    Kik?

-    A szüleim.

-    A szüleid? Akik meghaltak tavaly? – Hyunseung arcára volt írva, hogy neki sem tetszik, amit éppen hall.

-    Igen. Láttam őket. És amikor hozzámértek… minden elsötétült. Nem tudtam visszahívni magamba az energiámat. Lehet, hogy kiengedtem a lelküket.

-    Ajajj… az nem jelent jót – mondta Jongsuk és arcára kirajzolódott a rémület, noha csak halványan, de ott volt.

-    Nem ismerem a képességed, de nem hiszem, hogy csak egy érintéstől át tudnának jönni az élők világába. Szerintem… ahhoz meg kellene halnod, vagy valami komolyabbnak kellett volna történnie, de alig néhány percre ájultál csak el. Nekik hatalmas erejük van, illetve volt, nem hiszem, hogy megúsztad volna, ha visszajönnek. Ráadásul… szerintem a képességed önállósította magát, és magától visszament beléd, mert amikor elájultál, akkor láttam megint azt a golyót, ráadásul a szél is felerősödött egy pillanatra – fejtette ki véleményét Hyunseung.

Egy kicsit megnyugodtam, hogy mindezt látta, mert így volt esély arra, hogy nem szabadítottam a világra a gonoszt. Ha ő látta, akkor az nem lehet rossz. Ellenben én sem láttam a többi szellemet, de hogy azért-e, mert megszűnt a kapcsolat köztük és köztem vagy azért, mert az energiám elveszett, azt nem tudtam megmondani. Mindenesetre pocsékul éreztem magam és eszem ágában sem volt tovább maradni ezen a helyen. Ha ki is engedtem őket, nem tudok mit tenni, mert bizonyára jó messze járnak, hogy még véletlenül se tudjam visszaküldeni őket.

-    Menjünk innen – feleltem, és elindultam a tisztásról. Majd ha jobban leszek, egy temetőben kipróbálom a képességem, és ha működik, nincs vész, ha meg nem… majd ráérek akkor aggódni.

*

Órák óta csak feküdtem az ágyamban, és próbáltam összekaparni magam. Ismét a kollégiumban voltam, egyedül és bármennyire is szerettem volna aludni egyet, képtelen voltam. Ugyan már nem szédültem, de a gyomrom még most is kavargott egy kicsit és a fejem is alaposan lüktetett, és ezen az se segített, hogy megállás nélkül cikáztak a gondolataim.

Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy az álszüleim ott maradtak, ahol kell. Oké, persze, Hyunseung látta a képességem, de mi van, ha csak káprázott a szeme? Ha elengedtem őket, akkor az isten se tudja, mi fog történni ezek után. De mi van, ha... ők csaltak oda? Mi van, ha Taemin él és ez volt a célja, hogy visszahozza őket? Mondjuk ennek nem lett volna értelme… De ha mégis? Bár akkor sem működött volna ilyen egyszerűen, és ebben igaza volt Hyunseungnak. Nekik is nagy az erejük, ahogy nekem is, és ha vissza akarnának jönni, nem csak ennyinek kellett volna történnie.

Mi van, ha nem is Taemin volt? Mi van, ha Taemin tényleg meghalt és a szüleim hívtak magukhoz, hogy visszatérhessenek? Mi van, ha ők ölik meg azt a rengeteg fiatalt? Najó, ez se stimmel egészen, mert az ő lelkük a tisztáson ragadt, és onnan sehogy sem tudnak eljönni. Ráadásul minden képességük eltűnt a haláluk után… most már ők is csak emberek, ugyanolyan halottak, mint bárki más.

És mi van, ha se Taemin, se az álszüleim nem mesterkednek semmiben? Mi van, ha valaki teljesen más gyilkol? Ebben az esetben jobban örültem volna, ha valamelyikük a tettes, mert könnyebben le tudom állítani, mint így, hogy csak vakon tapogatózom a sötétben.

Annyi kérdésem volt, és ahogy teltek a percek, az órák, a napok, csak egyre több lett. Meg fogjuk valaha találni azt, akit keresünk? Véget vetünk ennek valaha, még azelőtt, hogy bekövetkezne a tragédia? Nem tudtam, mire megy ki ez az egész, de eszem ágában sem volt megtudni a végét. Jobb azelőtt lezárni, mielőtt még többen meghalnak.

De mégis hogyan?

Épp átfordultam a másik oldalamra, amikor nyílt a szobaajtó, és három ismerős alak lépett be: Namjoo, Eunji és Boksung.

„Csodás, már csak ez hiányzott.” – gondoltam.

-    Ne haragudj, felkeltettünk? – lépett Eunji az ágyam mellé, de csak mosolyogva megráztam a fejem.

-    Nem, dehogy, épp most feküdtem le.

-    Minden rendben van? – kérdezte Namjoo, miközben lepakolta a táskáját.

-    Persze, miért?

-    Csak mert elég nyúzott az arcod. Történt valami?

„Hogy történt-e? Ma kis híján kinyírattam magam és elképzelhető, hogy a túlvilágról visszahoztam a két legősibb vámpírt, miközben egy olyan személyt akartam megkeresni, aki lehet nem is él, és most ötletem sincs, mit kéne tennem. Röviden ennyi. Egyéb kérdés?” – futott végig az agyamon a válasz, de végül csak ennyit mondtam:

-    Nem, semmi nem történt, csak szimplán hosszú volt a napom és fáradt vagyok – elnyomtam egy ásítást, miközben keserű érzés fogott el: megint nem mondhattam igazat. Noha én nem akartam a szobatársaimat megismerni, de rájöttem, hogy ha akartam se tudtam volna barátságot kötni ennyi hazugsággal az életemben. Azt hiszem, soha nem lesznek ezentúl olyan barátaim, akiknek ne kéne hazudnom arról, mi is vagyok valójában.

Keserűen felsóhajtottam és visszadőltem a párnák közé.

-    Csak nem összevesztetek a barátoddal? – kérdezte Boksung felcsillanó szemekkel, de igyekezett boldogságát elrejteni, és szomorú arcot vágni, ami aligha ment neki.

-    Neked van barátod? – kérdezte lelkesen Eunji egy őszinte mosollyal az arcán – Mióta?

-    Már egy éve.

-    Hogy hívják?

-    Jang Hyunseung.

-    Hány éves?

„Hány éves? Körülbelül ezer körül lehet.”

-    Huszonöt.

-    És hogyan jöttetek össze? Mesélj!

„Hogy hogyan? Hmm, amikor a legjobb barátnőm meghalt egy vámpírtámadás következtében, ő vigasztalt és kísért haza, és búcsúzóul megcsókolt, remélve, hogy ettől jobb kedvem lesz. Azt hiszem, akkor jöttünk össze.”

-    Jajj, ne faggassátok, épp most veszekedtek, biztos nem lehet túl jó ilyenkor felidézni ezeket az emlékeket – szólt közbe Boksung, aminek kivételesen hálát adtam, mert semmi sem jutott az eszembe az ismerkedésünkkel kapcsolatban. Nem akartam az igazat elmondani, mert akkor elkezdenek arról faggatózni, mi történt Nayounggal és azt egyáltalán nem akartam. – Szakítasz vele?

Boksung kérdésére a homlokom közepéig szaladt a szemöldököm, és teljesen értetlenül néztem rá. Istenem, ekkora idiótát.

-    Nem, nem szakítok vele és nem is veszekedtünk. Hyunseunggal nincs miért ezt tennünk. Nagyon nem emlékszem, hogy lettek volna vitáink. Persze, egy-kettő előfordult, de nem tartott sosem sokáig. Hyunseunggal… különleges a kapcsolatunk – feleltem és a végén elmosolyodtam. Egy újabb titok, amit senki sem fog megérteni, csak mi ketten és a közeli barátaink.

-    Különleges kapcsolat, ja persze. Majd amikor megcsal, nem ezt fogod mondani – mondta lenézően Boksung, és elkezdett átöltözni pizsamába.

-    Nem, nem fog megcsalni – feleltem határozottan, magabiztosan.

-    Ebben ne legyél ennyire biztos.

-    De, az vagyok. Így van és kész. Megkérdezheted őt is, és… - szerettem volna azt mondani, hogy akkor jól ki fog nevetni, de nem mondtam. Inkább megtartottam magamnak azt a képet, ahogy Boksung megszeppenve áll, miközben Hyunseung teli torokból nevet rajta. – Hyunseung ugyanezt mondaná.

-    Hidd el nekem, amíg távol vagy, más lányokkal van. Én a helyedben hagynám őt.

Nem válaszoltam neki. Mi értelme lett volna? Hadd higgyen azt, amit akar. Nem voltam féltékeny és tudtam, hogy Hyunseung sosem tenne ilyet. Túlságosan is szerettük egymást ahhoz, hogy ilyen megtörténjen. Ráadásul… ez annyira gyerekes dolog. Ilyet a fiatalok csinálnak, hogy megcsalják a párjukat. Hyunseung érett felnőtt volt már jó régóta, túl sok szerette halt meg, nem hagyna valakit el ilyenek miatt. De persze ezt Boksung nem tudhatta és nem is kellett tudnia.

-    Na, de mesélj még erről a Hyunseungról. Jóképű? Hol lakik? Milyen pasi? – tette fel sorra a kérdéseit Namjoo és Eunji.

-    Ha nem baj, lányok, majd máskor válaszolok ezekre, de most tényleg fáradt vagyok és aludni szeretnék.

Semmi kedvem nem volt Hyunseungról beszélgetni. Senkire sem tartozik, milyen a kapcsolatunk vagy hogy milyen ő. Ráadásul… valóban azért kérdezősködnek, mert érdekli őket, vagy tudják, ki az és minél többet meg akarnak tudni róla? Mi van, ha a gyilkos felbérelte őket? És Boksung… miért ilyen ellenszenves? Miért akarja mindenáron, hogy szakítsunk? Valóban ennyire bejönne neki Hyunseung vagy neki is van valami hátsó szándéka?

Hirtelen elkezdtem rájuk gyanakodni. Lehet, mindez alaptalan volt, de jobbnak láttam ezt is figyelembe venni. Nem kockáztathattam semmit. Aranyosnak tűntek – leszámítva Boksungot, ő kissé félelmetes volt – de mint tudjuk, a látszat néha csal.

Eunji megint odajött az ágyamhoz, és kezét a homlokomra tette.

-    Hű, neked aztán forró a homlokod!  Szerintem lázas vagy. Adjak gyógyszert? – kérdezte aggódva.

-    Már vettem be, ezért is szeretnék aludni – fordultam a fal felé, Eunji pedig nyakig betakart.

-    Persze, megértjük. Aludj csak nyugodtan, mi is mindjárt lefekszünk – mondta Namjoo.

Sóhajtottam egyet és reméltem, hogy Jongsuk a közelben van, ha valami történne.

Aludj nyugodtan, mikor a szobatársaidban sem bízol.