*Ajánlott zene: MBLAQ - Running and running*
https://www.youtube.com/watch?v=FUzIOpjcRdA
Több
mint egy hét telt el azóta, hogy Chanyeol és Doojoon meghaltak és szinte minden
visszatért az eredeti kerékvágásba. Mindössze hat nap telt el Geurim, az
öngyilkos lány és Chanyeol, az öngyilkos fiú halála között. A kollégium diákjai
látszólag nyugodtak voltak és bevették a mesét, miszerint mindketten önként
vetettek véget életüknek. Noha sokukon látszódott, hogy nem igazán akarják ezt
elhinni, mégsem tehettek mást. Doojoon haláláról nem tudtak, se arról a nővérről
a kórházban, így könnyebb volt elhinniük a hamis igazságot.
Nem
tudom, hogy örülnöm kellett volna-e ennek, avagy sem. Ha tudnak mind a négy
halálesetről, akkor kitörhet a pánik, ami nem jó, mert mindenki elkezdi a
másikat gyanúsítgatni, mindenki összezavarodik, a valódi gyilkos pedig
könnyebben szedheti az áldozatait. Viszont a pánikkal együtt sokan
elköltöznének, ami persze jó lenne, de félő, hogy a gyilkos akkor másik
kollégiumot választana és mire megtudnánk, hová ment, lehetséges, hogy újra
tovább állna. De így, hogy nem tudtak róla, még nagyobb veszélyben voltak és
semmit sem tehettem az ellen, hogy megvédhessem őket. Így vagy úgy, de
valakinek vagy valakiknek meg kellett még halnia, és ez dühvel és bűntudattal
töltött el.
Ezalatt
az egy hét alatt igyekeztem minél több időt tölteni Sorával, hogy helyre jöjjön
lelkileg. Sokat beszélgettem vele, néha sírt a vállamon, de az idő legnagyobb
részét nevetéssel töltöttük és többször mentünk el sétálni vagy moziba.
Igyekeztem jobb kedvre deríteni és arra összpontosítani, hogy ne gondoljon
folyton Chanyeolra. Bár látszólag jól volt, én tudtam, hogy éjszakánként álomba
sírja magát. Bármennyire is mutatta magát erősnek, belül még most is fájt a
szíve – ami rendben volt, mert senki nem tudja túltenni magát ilyen hamar egy
szerette halálán. Mindenesetre jó úton haladt és ez volt a fontos.
A
szobatársaimmal kapcsolatban még mindig gyanakodtam, ezért megkértem Jongsukot,
hogy mindenképp legyen a közelben éjszakánként. Bár nem sokat kommunikáltam
velük, semmit sem akartam a véletlenre bízni. Az igazság az, hogy senkiben sem
bízhattam meg, senkiről sem tudhattam, hogy áldozat vagy éppen a tettes, így
kénytelen voltam „testőrt” fogadni magam mellé.
Az
elméleteimet folyton-folyást újra és újra átgondoltam, végigpörgettem a
fejemben, de így sem jutottam előrébb. Csak ugyanazt tudtam mondani: lehet
Taemin, lehet a szüleim, de lehet, hogy valaki más. Noha a szüleimmel
kapcsolatos feltevésemet elvetettem, miután egy temetőben használtam a
képességem, ahol rendesen működött, de az volt az igazság, hogy már magamban is
kételkedni kezdtem. Szinte lehetetlen volt az, hogy csak így visszajöjjenek az
élők közé vagy éppen a lelkük kiszabaduljon, én ennek ellenére is feltettem
magamban a kérdést: mi van, ha mégis sikerült? Ha lassan már magamban és a
képességemben sem bízom… akkor mit tegyek?
A
napok csak teltek és semmi sem történt. A gyilkos nem jelentkezett. A kollégium
ismét elcsendesedett, mindenki elfelejtette a történteket és a saját
tanulmányaira, életére összpontosított. És ez így volt rendben.
Egyedül
nekem nem tetszett ez az egész. Hová tűnt? Miért nem tesz végre valamit? Talán
elment, miután kis híján lebukott és most másik kollégiumban szedi áldozatait?
Vagy ez afféle vihar előtti csend? Megvárja, míg lecsillapodnak a kedélyek és
utána hirtelen a semmiből ismét megjelenik és lecsap egy ártatlanra? Aggasztó
volt ez a túlzott nyugalom és minél inkább teltek a napok, annál idegesebb és
frusztráltabb lettem. A sok kérdéstől és ettől a mérhetetlen békességtől úgy
éreztem, lassan bekattanok. Rám fért volna már egy olyan nap, amikor nem erre
gondoltam, és hiába töltöttem a hétvégéket otthon, a többiekkel, a gondolataim
folyton ekörül forogtak.
*
Szerda
volt, amikor rosszullét tört rám. Hirtelen erős fájdalom nyílalt fejembe, és
éreztem, hogy nincs rendben valami a gyomrommal. Kikászálódtam az ágyamból, és
a telefonomat a kezembe véve, megnéztem az időt: hajnali kettő órát mutatott.
Körbevilágítottam a szobában, és belebújtam papucsomba, majd visszadobtam az
ágyra a telefont, és az ajtó felé indultam. Egyik kezemmel hasamat fogtam, míg
a másikkal a kilincset nyomtam le. Mikor visszafordultam, láttam, hogy
mindegyik szobatársam mélyen alszik.
Nagy
léptekkel siettem végig a folyosón, melyet félhomály borított; az egyetlen
fényforrás a folyosó végén lévő mennyezeti lámpa volt. Berohantam a mosdóba,
melynek ajtaja automatikusan becsukódott mögöttem. A legközelebbi wc fülkéhez
futottam, és a wc fölé görnyedve, hányni kezdtem. Nem tudtam, mitől lehet ez,
hisz semmi olyat nem ettem, ami ezt kiválthatta volna. Allergiás sem voltam, és
kivételesen nem a kollégiumi kosztot fogyasztottam. Tehát a gyomorrontás
kilőve. Betegnek sem mondhattam volna magam, nem éreztem úgy, hogy bujkálna
bennem valami. Arra pedig gondolni sem mertem, hogy egy új képesség bontakozik
ki bennem. Egy évvel ezelőtt is így kezdődött minden és kiderült, hogy
természetfeletti vagyok, hatalmas erővel rendelkezem és az összes vámpírt meg
tudnám ölni. Az egyetlen, ami szóba jöhetett, hogy a képességemmel nem stimmel
valami, de erre egyáltalán nem akartam gondolni. Lehet, hogy azon a napon,
amikor az álszüleimmel találkoztam, mégiscsak történt valami és most iszom meg
a levét?
Lehúztam
a wc-t, majd nekidőltem a hideg csempének és nagyokat lélegeztem. Izzadt az
egész testem, homlokom, arcom, nyakam teljesen verejtékben úszott. Még mindig
émelyegtem, és noha a gyomrom úgy tűnt, kezd csillapodni, a közérzetem továbbra
sem lett jobb.
Percekkel
később remegő végtagokkal álltam talpra, de annyira remegtek lábaim, hogy le
kellett ülnöm a wc tetejére. Lehunytam szemeim, és újabb percek teltek el, míg
előre hajolva lábaimra feküdtem és próbáltam összeszedni magam.
Néma
csend vett körbe - ami szinte már kísérteties volt -, csak az ereimben száguldó
vért hallottam és reszketeg lélegzetvételeimet. Fejem rettenetesen zsibbadt, de
lassacskán mégis elmúlt és kezdtem egyre jobban érezni magam.
Idővel
fázni kezdtem. Nem tudtam, mióta vagyok bent, de azt vettem észre, hogy
libabőrös mindkét karom. Felemeltem fejem, és kihúztam magam, de továbbra sem
álltam fel. Farkasszemet néztem az ajtóval, és arra lettem figyelmes, hogy a
hőmérséklet egyre csak zuhan és zuhan. Ahogy kifújtam a levegőt, fehér ködpára
hagyta el ajkaimat. Mintha bent a mosdóban beköszöntött volna a tél, bár
hópelyheket nem láttam.
A
wc ajtó alatt valami fehér, hideg anyag kezdett el felfelé kúszni. Olyan volt,
mint a köd: sűrű és szagtalan, csak éppen sokkal gyorsabban mozgott és kezdett
el körbevenni. Mintha valami élőlény, egy kígyó lett volna, aki épp bekebelezni
készül áldozatát.
Bepánikoltam,
és felhúztam lábaimat a wc tetejére. Eszembe sem jutott kirohanni, mert attól
féltem, valami olyat látok, amit nem kéne. Megfordult a fejemben, hogy mi van,
ha hallucinálok, de ahhoz túlságosan is valóságos volt a hideg. Ötletem sem
volt, mi lehet ez, hogy mi történik, ki szórakozik velem, ami számomra
egyáltalán nem volt vicces. Még a lélegzetem is visszatartottam, és füleltem,
hátha meghallok valami neszezést, de minden ugyanolyan csendes volt, mint
korábban. Csak én tartózkodtam bent.
Egyes
egyedül voltam.
Legalábbis
én ezt hittem, amíg a kilincs meg nem mozdult. Lassan nyomódott le, de mivel
belülről bezártam, bárki is állt a túloldalon, nem tudott bejönni. Kezemet
számra tapasztottam, hogy elnyomjam a kitörni készülő sikítás hangját. Néhány
másodpercig ismét csend volt, majd a kilincs újból megmozdult.
- Foglalt! – mondtam, bár hangomon érezni
lehetett a bizonytalanságot. Lehunytam szemeim, és reménykedtem, hogy az idegen
feladja a próbálkozást és békén hagy. De a fehér köd nem akart eltűnni, és
egyre csak sűrűsödött körülöttem. Pár percig megint minden némaságba
burkolódzott, de éreztem, hogy valaki még mindig itt van. Éreztem a jelenlétét,
a fagyosságát, ami körüllengte, és tudtam, hogy nem adja fel. Mégis azt
hajtogattam magamban, hogy mielőbb tűnjön el és igyekeztem ebben hinni; nem
akartam bevonzani a rosszat.
A
kilincs ismét megmozdult, ezúttal erőteljesebben.
- Ki az? – kérdeztem. Kezdtem ideges lenni,
ami a hangomon is érződött, de belül ennek ellenére is remegtem a félelemtől.
Újból
megrándult, kétszer-háromszor is. Valaki nagyon be akart jönni.
- Mondom, hogy foglalt! Keress másik wc-t! –
kiáltottam ki, és még apróbbra húztam össze magam.
A
kilincs eszeveszettül rángatózni kezdett, megállás nélkül tépték a túloldalon,
ezzel egy időben pedig a lámpa is villogni kezdett. Felemeltem fejem egy
pillanatra, és hallottam, ahogy félhangosan azt suttogom magam elé, hogy „csak
ezt ne, csak ezt ne!” Elfogott a rémület, és a szívem majd kiugrott a helyéről.
A
következő pillanatban az ajtó kivágódott, én pedig az előttem álló alakra
kaptam a tekintetem. Fekete, talpig érő kabátot viselt, és arcát egy fekete
kendő mögé rejtette. Fején egy szintén fekete színű csuklya volt, és mivel pont
a lámpának háttal állt, szemeit sem láthattam. Mintha magával a kaszással
álltam volna szemben.
Félúton
belém fagyott egy sikítás, és a szemeimben összegyűlt könnyeknek nem volt
idejük elindulni útjukon, mert az idegen hirtelen előrántott egy kést és egy
gyors és pontos mozdulattal szíven szúrt. Elkerekedtek szemeim, és ajkaim is
szétnyíltak. Kezemmel a vérző szívemhez kaptam, de tekintetem nem vettem le a gyilkosomról.
Újból szúrt, amit még egy és még több szúrás követett. Minden egyes alkalom
fájt, ahogy az éles tárgy felszántotta bőröm és behatolt testembe, megsértve
belső szerveimet. Egyre több vércsepp fröccsent a csempére és a falra. Éreztem,
ahogy az élet minden egyes vércseppel kevesebb lesz, elszáll, távozik belőlem,
és én közelebb kerülök a halálhoz.
Szemeim
hirtelen lecsukódtak, és leborultam a wc-ről. Hallottam, ahogy fejem koppan a
padlón, és éreztem, ahogy az idegen hátrébb lép egyet, majd újra vissza, testem
felé áll és ismét lesújt rám. Hallottam fekete köpenyét suhogni, hallottam,
ahogy a villanykörte egy pukkanást ad ki magából, és bár nem láttam, de tudtam,
hogy kiégett, hogy mindent a sötétség ural.
Egy
forró könnycseppet éreztem lecsorogni arcomon, és ezzel egyidejűleg egész
testemet átjárta az éles, meg nem szűnő, végtelen fájdalom. Végül, mintha
elvágtak volna a kín köteleitől, elnyelt mindent a sötétség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése