*Ajánlott zene: 2PM - Again and again*
https://www.youtube.com/watch?v=f4LwE1MRa8c
Kipattantak
szemeim, és hangosan zilálva ültem fel az ágyon. Egész testem verejtékben
úszott, még a hajam is nedves lett és apró tincsekbe tapadt össze. Mindkét
kezemmel torkomhoz kaptam, és igyekeztem minél halkabban venni a levegőt, hogy
ne ébresszem fel szobatársaimat. Szívem hevesen vert, és szinte éreztem a
torkomban a félbeszakadt kiáltást.
Remegő
kézzel fogtam meg a telefont, és nyomtam meg az egyik gombot, hogy némi fényt
adjon. Körbevilágítottam a szobában, és örültem, hogy szobatársaim még mindig
alszanak, és nem keltettem fel őket. Eloltottam a fényt, majd kezeimmel
hátrasimítottam hajam, és könyökeimet felhúzott térdeimre támasztottam.
Lehunytam szemeim, és nagy kortyokban nyeltem az oxigént. Lassan, de visszaállt
a normális lélegzetvételem, és sikerült megnyugodnom.
Legalábbis
kívülről. Belül még mindig reszkettem, és újra és újra lejátszódott az egész
rémálom. Örültem, hogy nem volt valóságos, ugyanakkor el is borzasztott. Nem
csak az, amit álmodtam, és hogy ismét átéltem minden másodpercét, hanem maga
az, hogy rémálmom volt. Amióta végeztem a szüleimmel, és megbosszultam a diákok
halálát, nyugodtan aludtam, csak hébe-hóba fordult elő egy-egy és most…
hirtelen megint feltűnt és egy olyan valós és rémisztő jelenetet bocsátott
fejembe, amitől teljesen kikészültem. Biztos voltam benne, hogy ez nem csak egy
egyszeri alkalom volt, és hogy valaminek a kezdetét jelenti.
Az
ajtó alatt beszűrődő halovány fény egy pillanatra eltűnt, majd ismét
visszatért. Mintha valaki elsétált volna az ajtó előtt. Mivel jócskán elmúlt
fél három is, biztos voltam benne, hogy nem valamelyik diáktársam az és az
ilyenkor kijelölt nevelőtanár sem szokott mászkálni.
Hiába
féltem, és minden porcikám tiltakozott, hogy megnézzem, ki az, az eszem
erősebbnek bizonyult. Felkaptam a telefonom, és kikeltem az ágyból, majd az
ajtóhoz lépve, kiléptem a folyosóra. Minden csendes volt, és nyugodt. Hiába füleltem,
és összpontosítottam, csak a folyosó végén égő lámpa kattogását hallottam. Az
előtérbe siettem, ahol a két folyosó között lévő nappaliszerűség volt, és az
aulát beborító sötétségbe meredtem. Ha volt is ott valaki, nem láthattam.
Nagyot
sóhajtottam, és megállapítottam, hogy az egész kollégium alszik. Visszasétáltam
a szobám ajtajáig, de mielőtt bementem volna, tárcsáztam Hyunseung számát. Bár
tudtam, hogy valahol a közelben van Jongsuk is, muszáj volt hallanom az ő
hangját, hogy megnyugodjak, és hogy megnyugtasson, nem őrültem meg. Teljesen
felzaklatott ez a rémálom, és addig nem akartam elaludni, amíg nem hallottam
őt.
A
második csengetés után vette fel.
- Minseo! – hangja friss volt, amin nem
lepődtem meg, hisz vámpír létére nem mindig szorul alvásra. – Baj van? –
szerettem, hogy még ekkora távolságból is megérezte, hogy valami nem oké. Bár
erre akárki rájöhetett, elvégre is hajnali három volt, ilyenkor pedig ritkán
van ébren az ember.
- Én csak… - elhalt hangom, és nyelnem
kellett egy nagyot, hogy folytatni tudjam. Lehunytam szemeim, és nekidőltem a
szobaajtóval szemközti falnak. – Csak rosszat álmodtam, és hallani akartalak.
- Óh – éreztem, hogy elmosolyodik, és abban
a pillanatban a feszültség lassan kezdett felszívódni. – Akkor csak gondolj
rám, és a szexi felsőtestemre, és minden rendben lesz – nem tudtam megállni,
hogy ne mosolyodjak el.
- Őrült vagy.
- Tudom – nevetett fel, majd komolyra
fordította a szót. – Mit álmodtál? Akarsz róla beszélni?
- Hát… röviden és tömören az volt, hogy egy
csuklyás ember megkéselt a mosdóban – foglaltam össze – Szerinted ez jelent
valamit?
- Nem tudom – válaszolt hosszas hallgatás
után – Régen volt már rémálmod, és a te esetedben sosem jelentenek jót az
ilyesfajta álmok. De egyelőre csak azt tudom mondani, hogy ne ess kétségbe,
mert lehet, hogy ezúttal is csak egy egyszerű rémálomról van szó. Ha a
következő napokban sem alszol jól, akkor viszont ki kell derítenünk, miért. De
nagyon remélem, hogy csak egy egyszeri alkalom volt.
- Hát azt én is – fújtam ki az eddig bent
tartott levegőt. Valahogy ez a tény sem nyugtatott meg teljesen. Rossz
előérzetem volt, de nem tudtam, hogy ez valódi vagy csak azért érzek így, mert
túlságosan is nyomasztóak voltak az utóbbi napok.
- Néztél mostanában bármi horrorfilmet vagy
láttál olyat, ami esetleg hatással lehetett rád?
- Öhm… - elgondolkoztam egy percre, majd
mint akit homlokon csaptak, felpattantak szemeim. – Tegnap este megnéztünk
szobatársaimmal egy horrorfilmet.
- Na, látod. Akkor itt a válasz.
- Lehet ez is közrejátszott, de… ne
felejtsük el, hogy miért is jöttem ide – vettem még jobban suttogóra a
hangerőmet – Elvégre is azért vagyok itt, hogy kiderítsük, miért történik az,
ami. Félek, hogy ezúttal nem véletlenül volt ez az álmom. Csak ha van is
jelentése, nem tudom, micsoda.
- Ez igaz, de nem feltétlenül kell minden
rémálmodat és mindent, ami veled történik összehozni a kollégiumban
történtekkel. Neked semmi közöd nincs hozzájuk. Ami tavaly történt az
iskolában… - egy pillanatra elhallgatott, mert eszébe jutott, mennyire nem
szeretek erről beszélni, de végül folytatta -, az ottani gyilkosságok és
minden, ami akkor történt, összehozható volt veled. Akkor minden nyíl rád
mutatott. De az akkor volt, és akkor mindent lezártál a múltaddal kapcsolatban.
Nem hinném, hogy most is közük lenne hozzád. Nem zárom ki, hogy nincs valami
jelentése ennek, mert természetesen lehet, de ne felejtsd, hogy az utóbbi
időben nem sokszor volt rémálmod, és ha volt, az is inkább a múltadnak
köszönhető. Lehet, most is a fel nem dolgozott események miatt történt, pluszba
ugye hozzávehetjük, hogy ott vagy, ahol gyűlölsz lenni és rengeteg megrázó
élményben volt részed, mindennap feszült vagy, ráadásul tegnap horrorfilmet is
néztél és ez épp elég ahhoz, hogy ilyen rémálmaid legyenek.
- Lehet, igazad van – sóhajtottam fel, és
igazat kellett adnom neki. Nem volt több olyan ember az életemben, aki rám
akart volna törni, én legalábbis nem ismertem ilyet. A szüleim voltak az
egyetlen ellenségeim, akiket megöltem, Taemin nem szállhatott velem szembe, és
hiába bántottak iskolás koromban, hiába volt sok utálóm, nem hiszem, hogy
akárki fordított volna rám annyi időt, hogy utánam jöjjön Koreába és
tönkretegyen. – Nem akarsz idejönni?
Vagy nem mehetnék én haza?
- Tudod, hogy nem lehet – mondta és éreztem,
hogy nem szívesen ejti ki ezeket a szavakat – De holnap meglátogatlak délután
és elmegyünk ketten valahová, rendben?
- Rendben – újból megeresztettem egy mosolyt
és csak akkor tűnt fel, hogy minden ijedelem elszállt belőlem. Már nem voltam
zaklatott az álmom miatt, és tényleg úgy tekintettem rá, mint egy rossz álomra.
– Most pedig menj aludni, és pihend ki magad, mert nem egy nyúzott képű, táskás
szemű Minseoval akarok találkozni.
Elnevettem
magam, de abban a pillanatban el is némítottam magam, kezeim a számra
tapasztva. A vonal végén Hyunseung is felkuncogott.
- Jóéjt! – köszönt el, majd letette a
telefont.
Megráztam
a fejem, és még néhány percig vigyorogva álltam a folyosón, majd végül
visszamentem a szobába és ismét álomra hajtottam a fejem, ahol ezúttal egy
gyönyörű tóparton sétáltam, Hyunseunggal az oldalamon.
*
Mikor
felébredtem, egyedül voltam bent a szobámban. Megnéztem a telefonomon az időt,
ami reggel tíz órát mutatott. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, majd miután
felöltöztem és összedobtam magamnak egy szendvicset, úgy döntöttem, felkeresem
Jongsukot. Bár nem voltam benne biztos, hogy még itt van, mert elméletileg csak
esténként játszott testőrösdit, azért tettem egy próbát és felmentem a
könyvtárba.
Nagy
szerencsémre ott volt és megint egy újságot olvasott. Egy pillanatra átfutott
bennem a kérdés, hogy nem veszélyes-e itt lennie, de ahogy jobban végigmértem,
teljesen úgy nézett ki, mint egy végzős gimnazista.
Meghajoltam
a könyvtáros néninek, majd én is a kezembe vettem egy könyvet és helyet
foglaltam mellette. Hosszú percekig csak ültünk egymás mellett, amikor meguntam
a csendet és ráköszöntem:
- Szia.
- Szia - Jongsuk vetett rám egy pillantást,
majd tovább lapozgatta az újságot.
- Hogyhogy itt vagy? – kérdeztem, de én sem
néztem felé.
- Hyunseung mesélte, hogy este rémálmod
volt, így megkért, hogy maradjak itt addig, amíg délután el nem jön érted.
Gondolta, szükséged lesz valaki ismerős társaságára.
- Ezt jól eltalálta – csuktam be a könyvet
és eresztettem ki egy nagy adag levegőt. Letettem az asztalra a könyvet, majd
hosszú perceken keresztül csak bámultam ki a fejemből.
- Ennyire borzalmas volt?
- Eléggé. Még most is érzem, ahogy az az
idegen belém szúrja a kést. Tudom, elképzelhető, hogy ez csak egy hülye
rémálom, de akkor sem hagy nyugodni és nem tudok szabadulni az érzéstől.
- Nem csodálom. Egy ilyentől még én is
kikészülnék. De ne aggódj, ha van jelentése, előbb-utóbb úgyis kiderül – mondta
úgy, hogy rám sem figyelt, ami kezdett idegesíteni. Az elején még vicces volt
így beszélgetni, most azonban úgy tűnt, mintha egyáltalán nem érdekelné, amit
mondok.
- Én azért remélem, hogy semmi sem fog
kiderülni – ismét megfogtam az asztalon lévő könyvet, majd találomra
kinyitottam valahol és újból Jongsukra pillantottam. – Kérdezhetek valamit?
- Persze – megint lapozott egyet.
- Hol voltál tegnap?
- Tessék? – a kérdés hallatán rám nézett, és
pont ez volt a célom.
- Hol voltál tegnap? Amikor rosszat álmodtam
és kijöttem a szobából, sehol sem voltál. Azt hittem, ott fogsz ülni a
nappaliban, de nem voltál ott. Csaknem negyed órát beszéltem Hyunseunggal, de
te még ekkor sem jelentél meg. Bárhol is voltál az épületben, hallanod kellett
volna már azt, hogy kinyitottam az ajtót. Ha valaki az éjjel megtámad, akkor
lehet, most nem lennék itt. Szóval… hol voltál tegnap?
Jongsuk
nem felelt. Szemeit végigfuttatta az egyik cikken, majd összehajtotta az
újságot, és letette az asztalra. Végigsimított öltönyén és előre dőlt.
- Itt voltam – válaszolta végül, és már épp
állt volna fel, de nem engedtem. Karjába kapaszkodtam és visszarántottam a
székre.
- Hol voltál tegnap? – kérdeztem
erőszakosabban. Még ezután sem nézett rám, ami kezdett nagyon furcsa lenni.
Valamit nem mondott el, valamit titkolt előlem. Tudtommal barátok vagyunk és
ilyen helyzetben, mint a mostani, a legjobb, ha mindenről beszámolunk – vagy
legalábbis nem viselkedünk gyanúsan. Jongsuk jó úton haladt afelé, hogy ne
bízzak meg benne. – Ha nem mondod el, hol voltál, kénytelen leszek szólni
Hyunseungnak. Ott kellett volna lenned a nappaliban, és nem voltál. És ne merj
hazudni nekem, mert az arcodra van írva, hogy nem vagy őszinte. Szóval utoljára
kérdezem: hol voltál az éjjel?
Jongsuk
rám emelte tekintetét, és akaratlanul is hátrébb húzódtam. Tekintete teljesen
elsötétült, és úgy nézett rám, mintha az ellensége lennék. Egyszerre ijedtem
meg tőle és sokkolt le a viselkedése.
- Itt voltam a kollégiumban – felelte
teljesen nyugodt hangon, majd erőteljesen kitépte karját a kezemből, felállt és
kisétált az ajtón.
Teljesen
ledöbbenve néztem utána, még levegőt is elfelejtettem venni. Mi ütött belé? Ez
a viselkedés nem vall Jongsukra. Ő nem ilyen. Valaminek történnie kellett.
Miért titkolna akármit is? Bár az igazság az, hogy a kezdetektől fogva volt
valami, ami nem stimmelt vele, már az első találkozásunkkor rájöttem, hogy van
valami, amit nem árul el. De mégis mi az?
- Jongsuk! – kiáltottam, mire a könyvtáros
néni egy csúnya nézéssel jutalmazott.
Meghajoltam
és bocsánatot kértem, és Jongsuk után eredtem, de mire kiértem, már nem láttam
sehol. Tehetetlenül túrtam bele hajamba és sóhajtottam fel.
Mégis mit
rejtegetsz, Jongsuk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése