28. rész

*Ajánlott zene: G-Dragon - Coup D'etat*

https://www.youtube.com/watch?v=C8T6771Sdj8

Jongsuk viselkedése lekötötte a figyelmemet a nap további részében. Bár gyanúsan viselkedett, úgy döntöttem, nem mondom el egyelőre Hyunseungnak. Talán nem kellett volna így letámadnom, ezért úgy döntöttem, adok neki még egy esélyt, hogy tisztázza magát. Ha megint összefutunk, szépen elbeszélgetek vele. Bármi is volt az, ami miatt nem volt ott azon az éjszakán, tudnom kellett róla, mert miatta veszélyben voltam, és ha valami történt volna, az az ő felelőssége lett volna.

Az ágyamon feküdtem és zenehallgatással próbáltam elütni azt a másfél órát, ami még vissza volt a Hyunseunggal való találkozásomig. Megbeszéltük, hogy délután kettőkor elmegyünk egyet sétálni a városba, majd beülünk egyet mozizni. Rettenetesen vártam, ugyanis amióta bejöttem a kollégiumba, nem sokat láttuk egymást, ráadásul még közös programjaink se nagyon voltak.

Rajtam kívül az egyik szobatársam volt csak bent, aki az asztalnál ülve tanult, amikor is kopogtak. Szinte egyszerre kaptuk oda a fejünket a nyíló ajtóhoz. Egy magas, kissé testes férfi lépett be, egyenruhában.

- Hölgyeim, megkérhetném önöket, hogy hagyják el a szobájukat? – kérdezte illedelmesen.

Összenéztünk Eunjivel, majd ismét a rendőrre, miközben felkeltünk a helyünkről.

- Mi történt? – kérdeztem, miközben gyorsan felvettem a cipőmet és egy pulcsit, és zsebre vágtam a telefonom.

- Erről nem beszélhetek. Kérem, siessenek. Néhány óra múlva visszajöhetnek a szobába – mondta közömbös hangon. Kiléptünk a szobából, ő pedig becsukta azt mögöttünk és tovább haladt a folyósón.

Egy másik kollégája jött oda hozzánk és a többi kollégistával együtt lezavartak minket a földszintre, majd ki a hátsó udvarra. Értetlenül néztünk össze, és csak egyetlen kérdés vert visszhangzott: mi történt? De senki nem mondott semmi konkrétat. Az egyik lánycsapat valami olyasmiről beszélgetett, hogy valaki öngyilkos lett, megint másoktól azt hallottam, hogy hatalmas csótányok és bogarak lepték el az épületet, de a gázszivárgás esete és az ételmérgezés is felmerült. Ahányan voltunk, annyiféle variáció terjengett a levegőben; a legtöbbje lehetetlennek bizonyult, de volt olyan állítás is, amit azért el tudtam hinni.

Mielőtt leértünk volna az aulába, tárcsáztam Hyunseung számát, aki szinte azonnal fel is vette.

- Merre vagy? – tettem fel egyből a kérdést, és be kellett fognom másik fülem, hogy rendesen halljak. Akkora volt a zsivaj, hogy alig értettem, mit mond.

- Most nem érek rá, nagyon elfoglalt vagyok – válaszolta. És ez volt az, amivel elárulta magát. Megálltam, és hátrafordultam, és szemeimmel őt kezdtem keresni a tömegben.

- Itt vagy a koleszban, ugye?

- Mi? Nem, épp egy kisebb verekedést próbálok megállítani. Később visszahívlak.

Azzal letette. Kétszer még beleszóltam, de a telefon csak üresen búgott. Magamban káromkodtam egy sort, majd megindultam vissza az árral szemben. Igyekeztem kikerülni a rendőröket, és erőteljesen löktem félre a többi diákot, hogy még véletlenül se sodródjak velük kifelé az udvarra. Tudtam, hogy itt van Hyunseung, még a jelenlétét is éreztem. Perceken belül meg is pillantottam szőke haját és hófehér bőrét. Épp a lépcsőre lépett fel, így utána siettem, és amikor a lépcső közepén tartott, megfogtam karját.

- Érdekes ez a verekedés, nem? – kérdeztem, ő pedig ijedten pillantott rám.

- Minseo? Te mit keresel itt?

- Tudod, itt „lakom” – feleltem egyszerűen – Elárulnád, hogy mi folyik itt?

Felértünk a lépcsőn, majd Hyunseung arrébb húzott, hogy a tömeg ne sodorjon el minket és a rendőröknek se legyünk túl gyanúsak.

- Minseo, most nem jöhetsz velem. Menj le szépen te is az udvarra, oké?  - komolyan beszélt, és láttam rajta, hogy komoly dologról is van szó.

- Mi történt? – összevont szemöldökkel néztem rá, ő pedig felsóhajtott és már nyitotta volna a száját, hogy folytassa, de nem hagytam. – Hyunseung, tudnom kell! Ha valaki meghalt, arról tudnom kell.

Újból felsóhajtott, majd elnézett a folyosók irányába és ismét rám.

- Jól van. Valakit megöltek tegnap és ezúttal semmi esélye, hogy öngyilkosság történt – megragadta a kezem és a lépcső irányába fordított – De most már menj le. Nem kell látnod a holttestet. A te érdekedben mondom. És ne felejtsd: te csak megfigyelsz, a többi az én dolgom.

Hyunseung elengedett, majd megfordult, és a tetthely felé indult. A folyosót, ahol a szobám is volt, lezárták egy sárga szalaggal, és rengeteg rendőr és fehér köpenyes ember tömörült össze… a mosdó körül. Ekkor beugrott a tegnapi rémálmom, és a rémület pillanatok alatt végigfutott rajtam.

Ugye nem?

Hyunseung után siettem, és mielőtt átlépett volna a sárga szalagon, megfogtam kezét és visszarántottam.

- Látnom kell a holttestet! – mondtam keményen, a szemeibe meredve. Egy pillanatra nem tudta, mit feleljen, végül rájött, hiába tiltakozna, előbb-utóbb bejutnék oda a segítsége nélkül is.

- Jól van – sóhajtott fel – Megengedem, hogy megnézd, de ne merd összehányni a helyszínt, és ha nekem utána rosszul leszel, és nem fogod tudni kitörölni a képeket a tetemről, nem fogok segíteni megnyugodni! – tudtam, hogy ezt csak visszavágásból mondja, és ha erre kerülne a sor, ő lenne az első, aki mellettem teremne.

Válaszul bólintottam, majd megfordult és a szalaghoz lépett, ahol egy rendőr állt utunkba.

- Jang Hyunseung vagyok, a szöuli rendőrség főkapitánya, ő pedig az egyik halottkémünk – mutatott rám. A rendőr bólintott és beengedett minket.

- Szöuli rendőrség főkapitánya és halottkém? Ha rájönnek, hogy hazudtál, akkor bajba kerülhetsz – néztem rá furcsán, de magamban jót mosolyogtam: neki sem kéne itt lennie.

- Mire észreveszik, már itt sem leszek. Egyébként meg a főkapitánnyal jóban vagyok, több ügyükben is segédkeztem, úgyhogy probléma megoldva – eresztett meg egy vigyort felém, majd visszavette a semleges arckifejezésének álarcát.

- A főkapitánnyal? Hogy lehetnél jóban vele, ha ember és te meg vámpír vagy?

- Édes, gondolkozz egy kicsit.

- A főkapitány nem ember – esett le szinte azonnal a tantusz, Hyunseung pedig vetett rám egy megvető pillantást, jelezvén, kissé halkabban beszéljek az ilyen dolgokról. – De ő nem lehet vámpír, mert túl feltűnő lenne, hogy sosem öregszik és… - nem fejeztem be, mert Hyunseung közbevágott.

- Nem mondtam, hogy vámpír – értetlen arcom láttán hozzátette – Alakváltó.

Nekem ennyi elég is volt. Alakváltó. Hát persze. Így több száz éven át is ott dolgozhat, csak minden alkalomkor el kell játszania, hogy meghalt és kész. Cseles.

Időközben odaértünk a folyosó közepére, ahol a mosdó volt. Az ajtó előtt is egy sárga szalag virított, és két rendőr állt mellette. Hyunseung itt is bemutatkozott, majd már bent is voltunk a mosdóban.

Rossz érzés fogott el, és már egyáltalán nem voltam biztos, hogy látni akarom a holttestet. Nagyon reménykedtem, hogy semmi köze az álmomhoz és hogy nem az a látvány fog fogadni, amire számítottam.

- Minseo mit keres itt? – lépett mellénk Eungyeol, és láttam rajta, hogy szíve szerint megölelne, de a jelen helyzetben ez elég furán vette volna ki magát.

- Ő a halottkém – szidta meg Hyunseung. Eungyeol majdnem felnevetett, de mivel visszatartotta, csak egy röfögés-féle csúszott ki száján. - Egyébként csak látni akarta a holttestet.

- Érdekes perverziód van – jegyezte meg.

- Mi történt? – kérdezte Hyunseung, miközben megközelítettük a wc fülkéket. Gyomrom egyre jobban kezdett egy gombóccá zsugorodni, és amikor megláttam a legbelső fülke ajtaja alól kicsorgó kisebb vértócsát, émelyegni kezdtem. Vettem egy nagy levegőt és a két srácra összpontosítottam.

- Úgy egy fél órával ezelőtt értesítettek minket az esetről. Egy fiatal lány, név szerint Yoonheet halálra késeltek. A szobatársa látta meg a vérfoltot és nyitotta ki az ajtót. Ő azonosította a holttestet is.

- Mégis hány késszúrás volt az? – tettem fel azonnal a kérdést, mire mindketten értetlenül pillantottak rám.

- Számít ez? – kérdezte Eungyeol.

- Hány késszúrás volt? – ismételtem meg magam.

- Nem tudom. Harminc-negyven körül tippelem. Még nem néztem meg alaposabban a holttestet. De nem hiszem, hogy neked azt… - kezdett volna bele, de én csak odaléptem az ajtóhoz és kinyitottam - …látnod kéne.

A vér szaga egyből arcomba csapódott, és meg is tántorodtam tőle. Körbefuttattam tekintetem a helyiségben, amit rengeteg vércsepp borított, és ahogy egyre lejjebb tévedt tekintettem, úgy egyre sűrűbben színezték be a hófehér falat. Majd megpillantottam az áldozatot. Ott feküdt a földön a körülbelül velem egy idős lány. Szemei csukva voltak, végtagjai erőtlenül feküdtek mellette, és egykor világoskék pizsamája most vörös színben úszott a rengeteg vértől. A szúrások helyén a szövetek elszakadtak és ezáltal meg lehetett számolni, mégis hányszor szúrták meg. Igaza volt Eungyeolnak, volt ez harminc-negyven is. Talán több is.

A rosszullét kerülgetett és szívem szerint elhánytam volna magam, de tartanom kellett magam. Tudni akartam mindent arról, mi történt.

- Tudni, ki tehette ezt? – Hyunseung hangja tört utat az eddig beállt csendben és hallottam hangján, őt is megdöbbentette, amit látott. Ugyan rengeteg halált látott ő is, és a tavalyi csata is eléggé brutális volt, mégis, a tudat, hogy valaki ilyen csúnyán végzett vele, ki tudja miért, ugyanolyan borzalmas volt.

- Nem. Bárki is volt a tettes, nem először csinált ilyet és minden nyomot eltüntetett – válaszolta Eungyeol – A lány másik két szobatársát és ismerőseit, családját a rendőrségen kihallgatják, Jonghyun már ott van. Egyszer már hívott, azt mondta, eddig nem úgy néz ki, hogy lettek volna a lánynak ellenségei és valószínűleg semmi sem kapcsolja őt össze a másik két halottal.

- Miért?

- Az előző két haláleset akár lehetett volna öngyilkosság is, és most hirtelen ilyen brutális módon végzett egy újabb áldozattal. Van ennek értelme?

- És mi van azzal a szobatársával, aki rátalált?

- Kórházba került, mert sokkot kapott. Jongsuk ott van, hogy ne történjen meg az, ami a múltkor.

Újabb csend állt be közénk. Leguggoltam a test mellé, és igyekeztem nem belelépni egyik vértócsába sem. Kellemetlen volt ilyen állapotban látni és nem tudtam eldönteni, sírjak vagy undorodjak a látványtól. Ujjaimmal lassan a lány teste felé kezdtem el közelíteni, és megérintettem a nyakát.

- Jég hideg – suttogtam inkább magamnak, mint a két fiúnak – A teste jéghideg – fordultam feléjük, majd felegyenesedtem és hátrébb léptem egy lépést, de a tekintetem nem vettem le a testről.

- Igen, ez az egyik probléma – szólalt meg ismét Eungyeol – A teste olyan hideg, mintha napok óta fagyasztóban tárolták volna, mégis, a vére nem ezt mutatja – értetlenül pillantottam rá – Vámpír vagyok, vérrel táplálkozom, és bizton állíthatom, hogy tegnap még igenis élt és virult ez a lány.

- Azt mondod, nem tudod, hogy mégis mikor halt meg pontosan? – ezúttal Hyunseung kérdezett, a vöröses hajú fiú pedig csak fejet rázott.

- Hajnali kettő – feleltem, és utáltam, hogy ezt kell mondanom – Emlékszel, mit meséltem tegnap, amikor felhívtalak? – kérdeztem Hyunseungtól, de nem vártam meg, míg válaszol – Ezt álmodtam. Az egyetlen különbség, hogy az álmomban nem őt láttam, hanem saját magamat és hogy nem a legbelső, hanem a bejárati ajtóhoz legközelebbi wc-ben voltam.

- Azt akarod mondani, hogy megálmodtad, ami történt? – Eungyeol arcára igencsak kiült a döbbenet, Hyunseung pedig komoran nézett maga elé, és láttam, ahogy azonnal elveti azt a gondolatot – amit tegnap mondott - hogy semmi közöm nincs a halálesethez.

- Azt – bólintottam – A teste azért hideg, mert… mert mielőtt rátámadtak volna, furcsa, fehér köd töltötte meg a helyiséget, ami rettenetesen hideg volt. A lámpa kiégett, és a támadó addig rángatta az ajtót, amíg ki nem szakította.

- Ez igaz. A lámpa tényleg kiégett, reggel cserélték ki, mert jelentette az egyik kollégista. Az ajtót pedig tényleg kitépték, meg van sérülve a fa része.

- De miért csak most találtak rá? Délután fél három van, eddig hogy-hogy nem vette észre senki a vértócsát, és hogy a lány eltűnt? – kérdezte Hyunseung.

- A fagyás miatt a vér lassabban folyt, ezért csak nemrégiben folyt ki az ajtó alól. Ráadásul rengeteg diák iskolában volt akkor, délelőtt nem járkáltak erre.  A lány a szobatársaik szerint korán leléphetett, mert amikor felkeltek, nem volt ott, az ágya pedig be volt vetve, és a cipője és a kabátja sincs a helyén, a táskáját pedig a szekrényben találták meg.

- Azt akarod mondani, hogy a gyilkos bement a szobába és elvitte a lány cuccait, hogy úgy tűnjön, mintha elment volna? Mégis miért tette volna ezt? – kérdeztem.

- Nem tudom, talán mert időt akart nyerni. Egy gyilkosnál nehéz kitalálni, mit miért tesz – rántott vállat Eungyeol – Összegezve a történteket Minseo megálmodta rémálom formájában, ami itt történt. Hajnali kettőkor többszörösen megkéselték ezt a lányt, és a támadó semmit nem hagyott maga mögött, csak a kést és a „hidegségét”. Miért érzem úgy, hogy… ezt nem egy ember tette?

- Mert talán nem is – mondta halálosan komoly arccal Hyunseung.

A levegő egy pillanatra megfagyott közöttünk és csak néztünk egymásra. Végül én törtem meg a csöndet:

- Kés? A támadó itt hagyta a kést? – néztem ismét a testre, ahol valóban ott volt a kés – Az álmomban nem hagyta itt a kést. A lány, vagyis álmomban én szinte azonnal belehaltam a sérülésekbe.

- A valóságban ez egy kicsit másként történt – húzta el a száját Eungyeol, és szinte biztos voltam benne, hogy nem fog tetszeni, amit mondani fog – A lány nagyon is élt, miközben a támadója megállás nélkül lesújtott a késsel. Akkor is élt, amikor amaz eldobta a gyilkos fegyvert, és magára hagyta a lányt. Talán hallotta is, ahogy támadója lassan elsétál.

Arcomból kiszökött a vér, és teljesen elsápadtam. A lány élt… élt, és nem halt meg. Mindent érzett, minden egyes szúrást érzett… Lehetne ennél szörnyűbb? Hallotta elmenni a tettest. Élt, de semmi ereje sem maradt. Sírni sem volt képes, nemhogy segítségért kiabáljon. Haldoklott, talán órák hosszat, ahelyett, hogy pillanatok alatt meghalt volna. Örültem, hogy nekem ezt álmomban nem kellett átélnem.

- Ez valóban szomorú – Hyunseung együttérző hangja tört utat a csendben, ami megint körbeölelt minket. Talán ugyanezt a csendet hallotta ő is. Senki nem volt mellette, mikor meghalt.

- De van itt még valami – mondta Eungyeol és közelebb lépett hozzánk, majd halkabbra vette a hangerőt – Az még hagyján, hogy haldoklott, de még volt ahhoz ereje, hogy bezárja maga után az ajtót és…

- Bezárta maga után az ajtót? – szakítottam félbe. – Megkéselték, és még volt ereje ahhoz, hogy bezárja az ajtót, amit kitéptek? Azt hogyan? Honnan veszed?

- Onnan, hogy ezt ő csinálta – mutatott az ajtóra.

Először nem értettem, mire céloz, de aztán csak rájöttem. Az ajtó alsó részén sokkal több volt a vér, és teljesen ki volt kaparva a fa. Közelebb léptem, és megint leguggoltam, hogy jobban szemügyre vegyem a kaparászást. Hunyorítottam, és minél tovább bámultam, annál jobban kirajzolódott előttem valami.

- Három betűt vésett bele az ujjaival, egy M-et, egy I-t és egy N-t. Bármit is akart írni vagy üzenni ezzel, vagy egy rövidítést akart jelenteni, amit csak ő és néhány közeli ismerőse ismerhetett vagy pedig nem tudta befejezni, amit akart, mert elragadta a halál. Bármelyik is volt, ezt csak egy módon tehette: az ajtót be kellett zárnia, hogy ne nyíljon ki. De ami talán ennél is érdekesebb, hogy az ujjai tiszták, nincs rajta sérülés.

- Azt akarod mondani, hogy… Ő volt, de mégsem ő? Bezárta az ajtót, és odakapart valamit a saját ujjaival, de mégsem ő tette? – kérdezte Hyunseung, Eungyeol pedig bólintott – Ez így… eléggé zavaros.

- Az. Ezért gondolom, hogy a tettes nem ember volt, és hogy aki ezt az ajtóba kaparta, az sem ember volt.

- Két természetfeletti lény? Egy jó és egy rossz?

- Pontosan.

- Én… azt hiszem, tudom, mit akar jelenteni ez a három betű – most én voltam az, aki hosszas hallgatás után először szóhoz jutott. Nem álltam fel, csak a fejem fordítottam a fiúk felé, akik értetlenül néztek rám – A nevemet.