31. rész

*Ajánlott zene: B2ST - Adrenaline*

https://www.youtube.com/watch?v=TvTf30PZ1tE

A másnap délelőtt rettenetesen unalmasan telt el. Se a szobatársaim, se Sora nem volt ott, hogy legyen kivel beszélgetnem. Hogy is lettek volna, mikor iskolába jártak? Kicsit irigyeltem őket, hogy ők mindezt megtehetik, nekem pedig egyelőre még várnom kell. Szerettem volna én is ilyen hétköznapi dolgokkal foglalkozni és olyan átlagos problémákkal megküzdeni, minthogy nem tudok valamit elsőre megtanulni. Mit meg nem adtam volna ezekért! Bármit, csak ne kelljen még több halottat látnom.

Felmentem a könyvtárba is, de Jongsukot nem találtam. Igazából ő még tartozott nekem egy magyarázattal, de egy ideje már nem láttam sehol. Persze abban biztos voltam, hogy éjjelenként ugyanúgy őrködik itt, hisz ez volt a feladata, de hogy napközben hová tűnt… arról fogalmam sem volt.

Egész nap róttam a köröket a kollégiumban, még az aulában is leültem az egyik székre és könyvet olvastam, miközben az arra járó embereket szemügyre vettem. Jó alaposan végigmértem őket, és valami jelet kerestem, amiből megállapíthatom, hogy lehet-e ő a gyilkos vagy sem. Pechemre sajnos semmit nem találtam. Hogy is találhattam volna, mikor lehet, hogy alakváltó? Vagy láthatatlan? De az is lehet, hogy nem is itteni diák, hanem csak egy természetfeletti lény, aki néhanapján belóg ide és áldozatokat szed. Ha pedig így van… nos, akkor semmi értelme naphosszat ücsörögni.

Mindenesetre ezzel hamar eltelt a délelőttöm, és azon kaptam magam, hogy az ebédlőben vagyok. Már rettenetesen korgott a gyomrom és örültem, hogy végre valami ehetőt adnak. Leültem egy asztalhoz, és miután dobtam egy SMS-t Sorának, hogy nem várom meg az ebéddel, falatozni kezdtem.

Néhány perccel később valaki leült velem szembe, amin meglepődtem.

-      Szia! Milyen napod volt? – kérdezte Boksung hatalmas vigyorral az arcán, és mielőtt válaszolhattam volna, folytatta – Képzeld, ma írtunk dolgozatot, és olyan nehéz volt. Vagyis ezt mondták a többiek, de én ellógtam az órát. Így legalább utólag jobban meg fogom tudni írni – hadarta el egy szuszra, majd ő is enni kezdett.

-      Hát ez nagyon jó – erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd újabb üzenetet írtam Sorának, hogy iparkodjon vissza a suliból és jöjjön már ebédelni.

-      És te amúgy mit tanulsz? – Boksung vetett rám egy pillantást, miközben megállás nélkül kanalazta be levesét.

Erre a kérdésre nem számítottam. Igazából nem gondoltam bele, hogy valaha erről beszélnem kell majd, és a nagy zűrzavarban el is felejtettem, hogy erre is ki kellett volna találnom valami kifogást. A kanál megállt a kezemben, de az agyam nem blokkolt le és szinte rögtön dobta is a választ:

-      Lakberendezést.

-      Tényleg? Az nagyszerű! Majd ha végeztél a szakmával, jöhetsz hozzám és kidekorálhatod a szobámat – újabb széles vigyort küldött felém, amit viszonoztam és bólintottam egyet. Közben már a harmadik SMS-t írtam az asztal alatt Sorának, hogy ha nem jön ide perceken belül, a mai ebédnek lőttek.

-      És Hyunseunggal minden oké? Ott hagyod? – Boksung szemei felcsillantak és reménykedve várta, hogy igen lesz a válaszom, de én csak higgadtan letettem az evőeszközt, összekulcsoltam ujjaim az asztal felett, ránéztem és kimondtam, amivel biztos voltam benne, hogy összetöröm a szívét:

-      Nem. Nem hagyom el. Sőt… tavasszal házasodunk – tettem hozzám, ami persze nem volt igaz, de… ez csak úgy jött. Reméltem, hogy ezzel végre leakad rólunk és nem fog nyüstölni, hogy szakítsak vele, amihez persze semmi köze sem volt, de úgy látszik, ő ezt másképpen gondolta.

-      H-házasodni? – hangján és arcán egyaránt látszódott döbbenete, de hogy ezt leplezze, nekikezdett a másodiknak is. Miután lenyelte az első falatot, ismét rám nézett. – Ej, pedig te jobbat érdemelsz nála.

-      Hát… lehet, jobbat érdemelnék, de nála nincs jobb ember.

-      Látszik, hogy te még fiatal vagy és szerelmes. Majd utólag rájössz, hogy nem kellett volna beleegyezned a házasságba.

-      Nem hiszem, hogy bánni fogom. Tudod, van, mikor az ember tudja valamiről, hogy amit tesz, az úgy helyes és az élete végén is így fogja gondolni. Hyunseung pont ilyen nekem. Majd ha te is szerelmes leszel és megtalálod az igazit, akkor érteni fogod, miről beszélek – mondtam, majd ezzel egyidejűleg le is zártam a témát közöttünk és folytattam az ebédet.

Szerencsére Sora is pont ekkor toppant be, és ült le mellénk. Kicsit bunkónak tűnhetett, hogy kirekesztettük a beszélgetésből, de őszintén… Boksungot senki nem hívta oda. Ő csak leült, meg se kérdezte, hogy szabad-e a hely, úgyhogy vessen magára.

Sora viszonylag gyorsan megebédelt, előbb be is fejezte, mint én. Boksung már régen végzett, de továbbra is ott ült, és hallgatta a beszélgetésünket, amibe néha-néha beleszólt ugyan, de mi igyekeztünk nem tudomást venni róla.

-      Te nem eszed meg a másodikat? – kérdezte Boksung, mire csak megráztam a fejem. – Akkor add nekem! – mondta, és már el is vette a tányéromat. Hogy ez a lány mennyit tud enni…

-      Nem szereted a lekváros derelyét? – kérdezte Sora csodálkozva.

-      De, szeretem, csak… nagyon furcsa az íze.

-      Furcsa? Szerintem finom volt.

-      Hát nem tudom, nekem nem ízlett és igencsak megfájdult tőle a gyomrom.

-      Lehet allergiás vagy a szilvalekvárra.

-      Előfordulhat. Vagy csak szimplán nem esett most jól.

Miután Boksung megette a kajámat, kivittük a tálcákat, majd visszamentünk a szobába. Sora bejött hozzánk, és elkezdtünk nézni egy filmet, már csak azért is, hogy Boksungot lerázzuk. Boksung szerencsére közölte, hogy találkozója van, úgyhogy le is lépett, így nyugodtan tudtunk beszélgetni.

Délután négykor Sora is elment a tanulószobára, de megbeszéltük, hogy amint végez, visszajön és lemegyünk vacsorázni.

Ezután ki se keltem az ágyból. Baromira hányingerem volt, izzadtam és tiszta meleg volt az egész testem. Mintha belázasodtam volna. Ezzel csak az volt a gond, hogy nem éreztem magam betegnek, hanem inkább olyannak, mint aki… elrontotta a gyomrát.

Hirtelen rossz előérzetem támadt. Délben sem ízlett a derelye és most rettenetesen rosszul voltam tőle. Mi van, ha a gyilkos tett bele valamit az ételembe, hogy megöljön? Mi van, ha… Boksung a gyilkos? Elvégre is… vele ebédeltem. Igaz, előbb hoztam el az ebédemet, mint ő, de attól még tehetett bele valamit. De… ő ette meg az ebédemet, szóval neki is baja kell, hogy legyen, ráadásul, ha ő volt, nem ette volna meg az enyémet.

Hacsak nem tudja, hogy természetfeletti vagyok, és hogy tudja, mivel tud végezni velem.

Felültem az ágyban, és a telefonom után nyúltam, hogy tárcsázzam Hyunseung számát, de ez a mozdulat is olyan megterhelő volt, hogy kiesett a kezemből. Nagy csattanással esett a padlóra, és tudtam, ha utána kell nyúlnom, én isten biz kiesek az ágyból és fel nem kelek onnan.

Mégis, nagy nehezen lábra tornáztam magam, és a gyomromat fogva az ajtó felé indultam. Émelyegtem, homályosan láttam, a hasam pedig úgy égett, mintha belül kigyulladt volna. Egész testem remegett, lépteim ingatagok voltak. Ki akartam jutni a mosdóba, hogy meghánytassam magam, hátha jobban leszek.

Mielőtt elértem volna az ajtót, valaki feltépte azt és a nevemet kiáltotta:

-      Minseo! Baj van! – Jongsuk állt velem szemben, alig egy méterre és még sosem örültem ennyire annak, hogy itt találom.

-      Igen, tudom. Azt hiszem, engem is megmérgeztek – feleltem, és abban a pillanatban összecsuklottam. Még éreztem, ahogy Jongsuk esés közben elkap, de utána mindent elnyelt a sötétség.

Elájultam.