*Ajánlott zene: 100% - Beat*
- Én… azt hiszem, tudom, mit akar jelenteni
ez a három betű – most én voltam az, aki hosszas hallgatás után először szóhoz
jutott. Nem álltam fel, csak a fejem fordítottam a fiúk felé, akik értetlenül
néztek rám. – A nevemet.
- A nevedet? – kérdezett vissza Eungyeol, de
válaszolni már nem tudtam.
- Mennünk kell – ragadott karon Hyunseung,
és maga után rángatva megindultunk kifelé. – Megérkezett az igazi főkapitány,
le kell lépnünk!
Eungyeol
utánunk eredt, és rohamléptekkel hagytuk el a helyszínt. Lerohantunk a lépcső
egyik oldalán, és még láttam, ahogy a másik oldalon felmegy az említett
személy.
Egészen
a bejárati ajtóig mentünk, ahol tömve volt az út rendőrautókkal és
mentőautókkal. Hyunseung belém karolt, és mint aki mit sem csinált, elhaladt
mellettük. Csak akkor szólaltunk meg, amikor az autójához értünk.
- Eungyeol, menj Jonghyunhoz, segíts neki,
este pedig otthon találkozunk! – utasította, az említett pedig csak bólintott.
Mielőtt
beszállt volna saját kocsijába, odajött hozzám, és megölelt.
- Örülök, hogy találkoztunk. Aztán vigyázz nekem
magadra! – elengedett, majd összekócolta hajam, és nevetve bepattant autójába,
és elhajtott vele. Megeresztettem egy mosolyt, és Hyunseung felé fordultam.
- Hová megyünk?
- Ígértem neked valamit, nem? – kinyitotta
az ajtót, én pedig behuppantam. Megkerülte a kocsit, majd ő is beszállt és
elindultunk.
- Ezek után te tényleg sétálni és mozizni
akarsz? – kérdeztem teljesen megilletődve. Jól hangzott és nem akartam
elhalasztani ezt a lehetőséget, de amit láttam és a tudat, hogy valami
rettenetesen nincs rendben az iskola falain belül, nem hagyott nyugodni.
- Igen. Miért, te már nem akarod?
- Nem erről van szó, de… amíg mi
szórakozunk, és jól érezzük magunkat, addig senki nincs biztonságban. Mi van,
ha újra lecsap a gyilkos, amíg mi távol vagyunk? Mi van, ha most is ott van a
kollégiumban?
- Vissza akarsz menni oda?
- Isten ments! – emeltem magam elé kezeimet,
amin ő csak jót mosolygott – Én csak azt mondom…
- Igen, tudom, megértelek, hogy aggódsz. De
mégis mit tehetnénk? Nem igazán van nyom, amin elindulhatnánk. És különben is,
hemzsegnek ott a zsaruk, nem lesz újabb áldozat.
- Honnan veszed, hogy nem ez volt a célja?
Így sokkal könnyebb megölni valakit.
- Emlékszel, mit mondott Eungyeol? Elvitte a
lány cuccait, és úgy állította be, mintha elment volna. Időt akart nyerni.
Direkt akarta azt, hogy ne reggel találjunk rá, hanem órákkal később. Csaknem
egy fél nap telt el a halál és a test megtalálása között. Bárhol lehet,
bármilyen messze. Ha újra ölni akarna ma, nem vesződött volna ennyit. Ráadásul
a másik két haláleset között is hetek teltek el. Ha ugyanaz a gyilkos, akkor
most is fog addig várni. Ha nem ugyanaz, akkor sincs még mindig semmink, amin
elindulhatnánk.
Rám
nézett, én pedig csak megadóan felsóhajtottam és megforgattam szemeim.
- Jonghyun még a kihallgatáson van. Este
találkozom velük, megbeszéljük, mit hallott, és ha van valami használható,
felhívlak és értesítelek róla. Addig pedig nem tehetünk semmit, mint
megpróbálunk lazítani és kicsit szórakozni. Benne vagy?
- Benne – válaszoltam pár másodperc szünet
után. Igaza volt. Jelen pillanatban nem tudtunk volna mit tenni, és ha a
gyilkos ott is volt a kollégiumban, nem fog újra támadni ennyi rendőr között.
Nekem pedig le kell nyugodnom és nem szabad hagynom, hogy bármiféle érzelem
kiüljön az arcomra.
*
A
délután hamar eltelt, amit igazán bántam, és bár rengeteg szörnyűség történt,
örültem, hogy a héten nem kell visszamennem többet a kollégiumba. Igazság
szerint már vártam volna, hogy bezárják a helyet, de a közelében sem jártunk
ennek. Meghalt Geurim, aki öngyilkos
lett, meghalt Chanyeol, aki véletlenül
kizuhant az ablakból, meghalt Yoonhee, aki halálos
beteg volt és meghalt Doojoon, akiről azt hitték, elköltözött. Mind a négy
halálesethez – vagyis háromról tudtak csak – kitaláltak egy háttértörténetet. Mindegyiket
eltusolták, de miért? Ki akartam deríteni az okát, de Hyunseung azt mondta,
hogy túl sok pénzt hoz a koli, túl sokan laknak ott, és ezért nem lehet
bezárni. Ráadásul mindenki bedőlt ennek a kifogásnak, így akik el is hagyták
maguktól a kollégiumot, mások átvették a helyüket. Én mindezt nem figyeltem jó
szemmel, de abban egyetértettem, hogyha ez bezár, akkor máshol folytatódik.
Jobb itt pontot tenni a dolgok végére, ahol ez az egész elkezdődött. Bele
kellett ebbe törődnöm, bármennyire is volt nehéz. Csak egyet tehettem: előre
kellett nézem és kideríteni az igazságot, utána pedig ráérek megemészteni és
feldolgozni az eseményeket.
Jonghyun
és Eungyeol sem jártak sikerrel. Hiába hallgatták ki Yoonhee ismerőseit,
barátait, nem találtak semmi gyanúsat, ami összekapcsolhatta volna az előző
áldozatokkal. Sőt, igazából semmi sem kötötte őket össze. Yoonhee átlagos lány
volt, csendes és visszahúzódó, a középiskola utolsó évét végezte, tervezgette
életét. Geurim a harmadik osztályba járt, ahogy Chanyeol is, ám míg ő kitűnő
tanuló volt, és volt egy barátja is, addig Chanyeolnak a tanulmányi átlaga épphogy
elérte közepest és fiúkhoz illően néha ő is tudott tapló lenni. Olyanok voltak,
mint az átlagos tinédzserek, akkor miért ők haltak meg? Talán csak rosszkor
voltak rossz helyen vagy a gyilkos kiválasztotta őket? És ha kiválasztotta…
akkor mi alapján? Az áldozatokat semmi nem kötötte össze… talán a gyilkos
ismerte őket? De a gyilkos természetfeletti, mégis mi köze lenne ezekhez a
gyerekekhez? Hisz nem ismerték egymást, még csak ugyanabba az iskolába sem
jártak, és ha volt közös ismerősük is, akkor az csakis a kollégiumon belül
volt. Miért pont ők? Tényleg csak véletlen lenne?
Este
volt már, mikor ezek a kérdések megfordultak a fejemben. Az ágyamban feküdtem,
és a plafont bámultam, hulla fáradt voltam, de nem tudtam elaludni. Folyton
ezekre tudtam gondolni, és folyton láttam magam előtt az eddigi áldozatok arcát.
Mit kéne tennem? Bármilyen nyomon is indulunk el, minden zsákutcába vezet.
Mennyien halnak még meg, mire kiderítjük az igazságot? Még csak három hét telt
el, de már kezdtem besokallni.
Nagy
nehezen végül mégiscsak sikerült elszundítanom, azonban néhány órával később,
hajnali három felé megébredtem. Az egész lakás csendes volt. Tudtam, hogy Young
odaát alszik a szobájában, a többiek meg valószínűleg a könyvtárban vannak és
tanácskoznak.
Irtózatosan
égett a szemem, erre keltem fel. Mintha belülről apró gombostűkkel böködték
volna szemhéjamat, képtelen voltam csukva tartani őket. Először azt hittem, a fáradtságtól
érzem így, és próbáltam volna ismét elaludni, de nem tudtam lehunyni szemeim.
Kis híján felüvöltöttem a fájdalomtól, és azonnal megdörzsöltem őket, hátha
belement valami, de ezzel csak azt értem el, hogy még jobban égett.
Felkattintottam
a lámpát, és lassan kibotorkáltam a fürdőbe. A látásommal nem volt semmi baj
szerencsére, mindent tisztán és élesen láttam, semmi sem homályosodott el
előttem.
Megnyitottam
a csapot, majd hideg vízzel megmostam az arcom és a szemeimet is igyekeztem
lehűteni. Addig a pillanatig, amíg a hideg víz hozzáért, nem éreztem azt a
szúró fájdalmat. Mégis mi a fene van velem? Erre a kérdésemre azonnal választ
kaptam, amikor elzártam a vizet és a csap feletti tükörbe néztem. A szemeim
ugyanis eddigi zöldes színűk helyett most vörösen izzottak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése