30. rész

*Ajánlott zene: VIXX - Error*

https://www.youtube.com/watch?v=B2xWE3zE7DQ

A pillanat erejéig döbbenten néztem magam a tükörben és próbáltam felfogni a látottakat. A szemeim vörösek voltak. Nem a szemem fehérje, hanem az íriszem, aminek zöldnek kéne lennie. Vörösek. Az embernek nem változik meg a szemszíne ennyi idő alatt, sőt, úgy általában senki sem tudja megváltoztatni a szeme színét. Az más, hogy nekem világoskék lett, mikor használtam a képességemet, de most mégis mitől lett vörös? Én nem csináltam semmit.

A látvány rettenetesen megijesztett és kezemet szám elé kapva, csak nagy önuralom árán tudtam visszatartani a kitörni készülő sikolyt. Nem akartam senkit se felriasztani az éjszaka kellős közepén, így inkább lassan hátrálni kezdtem, majd mikor már nem láttam magam a tükörben, kirohantam a fürdőből, hogy megkeressem Hyunseungot. Megnyitottam magamban a köteléket, amivel érzékelni tudtam hollétét. Szerencsére a lakásban volt, a könyvtárban, pont úgy, ahogy azt sejtettem. Sietős léptekkel trappoltam le a lépcsőn, futottam át a konyhán és a nappalin, majd nyitottam ki a titkos ajtót, ami a pincébe vezetett. Magam után nyitva hagytam, amit sosem szabadott volna, de most ez érdekelt a legkevésbé.

-      Hyunseung! – kiáltottam, mikor kinyitottam a második ajtót is magam előtt. A hangom hallatára mind a három fiú felkapta a fejét és felém fordult. Ott ültek az egyik asztalnál, rengeteg halom könyv és papír társaságában, és értetlenül pillantottak rám. A nagy izgalomban még azt is elfelejtettem, hogy utoljára akkor voltam itt, mikor Youngért visszajöttünk a csata után, és azóta sosem mertem lejönni ide. Hihetetlen, hogy a félelem mire képes.

-      Mi a baj? – kérdezte Hyunseung, én pedig odarohantam hozzá és megálltam előtte.

-      A szemem! Nézd a szemem! – mondtam kétségbeesetten, miközben az említett testrészemre mutattam. A sírás mardosta a torkomat, de ahogy a könnycseppek összegyűltek szememben, a fájdalom még elviselhetetlenebb lett.

Hyunseung letette a könyvet az asztalra, és arcomat kezei közé fogta, majd a lámpa fénye felé fordította fejem, hogy jobban szemügyre vehesse. Csupán néhány másodpercig tanulmányozta, de nekem még ez is óráknak tűnt. Arcán, már amennyit láttam belőle, csupán csak az értetlenség tükröződött.

-      Csinálj vele valamit, kérlek. Rettenetesen fáj – hangom remegett, ahogy beszéltem, és éreztem, ahogy a könnycseppek folyni kezdenek arcomon. Kirántottam fejem kezei közül, és ujjaimmal, majd mindkét tenyeremmel egyszerre vadul törölni kezdtem. Tudtam, hogy ez nem segít, de a könnyeimtől olyan volt, mintha lángolna a szemem. Attól féltem, hogyha nem teszek valamit, lassan csak két fekete tátongó lyuk lesz a helyükön. Meg akartam szüntetni ezt az érzést, még akkor is, ha ki kell kaparnom a szemem.

-      Minseo, ne nyúlj hozzá, oké? Ettől nem lesz jobb! – fogta le kezeim Hyunseung, majd az egyik székre leültetett és kicsit arrébb állt, hogy Jonghyun és Eungyeol is megnézhesse – Valamelyiktök látott már ilyet?

Reméltem, hogy ezt a kérdést nem teszi fel, bíztam abban, hogy tud rajtam segíteni, de tudhattam volna, hogy nem csak engem fog meglepni ez az egész. Mégis mire számítottam?

-      Jézusom, ez… vörös! – állapította meg okosan Eungyeol, és zavarodottan nézett ránk – Ugye… ugye nem?

-      Mi nem? Mire gondolsz? – kérdezte Hyunseung, és erre a kérdésre egy pillanatra én is elfelejtettem sírni.

-      Hát… én csak remélem, hogy ez nem annak a jele, hogy olyan leszel, mint a szüleid. Úgy értem, mondtad, hogy sokszor, mikor álmodtál velük, akkor piros volt a szemük álmaidban, és lehet, hogy… hogy ez annak a jele, hogy te is… gonosszá válsz… - a végét Eungyeol már alig hallhatóan mondta, én pedig ettől teljesen kiborultam.

-      Soha nem leszek olyan, mint a szüleim! Soha ne merj engem hozzájuk hasonlítani, velem ilyen soha nem fog megtörténni! – üvöltöttem, és felpattantam a székről, és Eungyeol felé tettem egy lépést. Ha Hyunseung nem tart vissza, biztosan megütöttem volna, még ha nem is értem volna vele semmit.

-      Oké, oké, Minseo, nyugalom! – Hyunseung megfogta a kezem, és átkarolta a derekam, és kényszerített arra, hogy rá figyeljek. Amikor találkozott pillantásunk, a hirtelen támadt idegességem eltűnt, és sokkal nyugodtabbnak éreztem magam. – Gyere, menjük, megpróbálok valamit tenni.

Kimentünk a könyvtárból és felmentünk az orvosi szobába, ahol Hyunseung igyekezett valamit keríteni a szememre. Azonban mindketten tudtuk, hogy ez nem fog elmúlni holmi szemcseppek hatására. Hogy mitől alakult ez ki, annak oka volt és ahhoz, hogy elmúljon, meg kellett találnunk ezt az okot. De mégis hol keressem, ha aludtam, mikor ez történt? Mégis mit művelhettem? 

-      Ugye te nem gondolod, hogy én is olyan leszek, mint a szüleim? – kérdeztem elkeseredetten, miközben Hyunseung egy kellemetlen szagú folyadékkal átitatott törölközővel próbálta a fájdalmat csillapítani. Finoman nyomkodta a bőrömhöz, ami ugyan jó érzés volt, de nem sokat ért.

-      Viccelsz? – hagyta abba, és letette a törölközőt, majd megfogta a kezem – Tudom, hogy nem leszel olyan. Teljesen más vagy, mint ők. Meg akartak törni, olyanná akartak tenni, mint ők maguk, de te hosszú éveken keresztül ellenálltál nekik. Ők már halottak, és nem árthatnak. Ha tudnának is tenni valamit, te akkor is erősebb vagy náluk. Mindig is erősebb voltál. Soha nem leszel olyan, mint ők – szorította meg a kezem, és egy csókot hintett homlokomra, majd magához ölelt. Hosszú percekig ölelkeztünk, és jó érzés volt hozzá bújni. Mikor hallottam szíve dobogását, tudtam, hogy biztonságban vagyok, hogy otthon vagyok és bármi is lesz, ő sosem hagy el.

-      Hyunseung… - toltam el magamtól percekkel később és arcába néztem. Hátratűrte hajam és ismét megpuszilta homlokom. – Ha esetleg mégis megtörténne… ha esetleg valaha elindulnék a rossz irányba és menthetetlen lennék… akkor ölj meg.

-      Tessék? – Hyunseung szemei kikerekedtek és arca teljesen elsápadt. Éreztem, ahogy egész teste ledermed a döbbenettől.

-      Komolyam mondom. Ha tényleg kezdenék olyanná válni, mint ők, ne akarj megmenteni. Nem akarom, hogy miattam ártatlanok haljanak meg, inkább vess véget az életemnek. Kérlek, ezt ígérd meg nekem. Nem tudnék a halálom után úgy élni, ha tudnám, hogy mit tettem. Még ha kevés is erre az esély, hogy olyan legyek, mint ők, akkor is tedd meg, ha mégis előfordulna. Ezt ígérd meg nekem, rendben?

Hyunseung nem válaszolt, csak ismét magához ölelt. Állát fejem tetejére támasztotta és közben lassú mozdulatokkal simogatta hátamat. Karjaimmal átöleltem derekát, és teljes erőmből szorítottam magamhoz. Tudtam, hogy meg fogja tenni. Tudtam, hogyha arra kerül a sor, akkor megteszi. Nem azért, mert az lenne a helyes, hanem azért, mert erre kértem. Ha nem kérem meg, akkor tőle a világ összes élőlénye is elpusztulhatna, ha azzal vissza tud hozni. De a nekem szánt ígéreteit mindig betartja, és bármennyire is féltem, ettől a tudattól megkönnyebbültem.

-      Hyunseung… - szólítottam meg ismét hosszú percek után, de erre nem mozdult – Hyunseung – ejtettem ki még egyszer a nevét, és igyekeztem eltolni magamtól, de olyan erősen szorított, hogy képtelen voltam megmozdulni. – Hyunseung, most már elengedhetsz. Már nem fáj a szemem.

Erre a mondatomra végre elengedett és hátrébb lépett. Ismét arcomat kezei közé fogta, és megvizsgálta szememet.

-      Már nem vörös. Ugyanolyan, mint eddig – halványan elmosolyodott, majd mindent visszapakolt a helyére. Leugrottam az asztalról, és én is megnéztem a tükörben. Megnyugodtam, mikor én is megbizonyosodtam arról, hogy minden olyan, mint régen.

-      Szerinted mi volt ez az egész?

-      Őszintén. Nem tudom. De remélem, csak egyszeri alkalom volt.

Kissé nyugodtabban mentem vissza ezután aludni és másnap reggelig szerencsére nem is ébredtem fel, így az eseménydús nap után végre kipihent voltam.

*

Újabb hétfőre virradt. A negyedik hét vette kezdetét, és én minden egyes nap úgy éreztem, hogy sosem szabadulok innen. Hiába is történt olyan sok minden az elmúlt napokban, mégsem kerültünk közelebb a megoldáshoz. Négy hete voltam itt… a semmiért. Négy hét alatt csak még többen haltak meg, mi pedig megragadtunk, nem jutottunk egyről a kettőre. Folyton csak találgattunk, bizonyítékokat gyűjtöttünk, de a gyilkost nem kaptuk el. Egyszer majdnem sikerült, egyszer majdnem a kezeink között volt, de valahogy mégis egy lépéssel előrébb jár, mint mi. Még az is lehetséges, hogy tudja, kik vagyunk, hogy tudja, hogy mi akarjuk elkapni és így mindig sikerülni fog neki minket kicseleznie. Mégis mikor fog a számításaiba hiba csúszni, hogy nekünk egyáltalán esélyünk legyen tetten érni?

Ami engem illet…ezalatt az négy hét alatt sem tudtam megszokni a kollégiumot. Amikor el voltam foglalva, amikor éppen történt valami, nem volt gondom, de mikor esténként aludni tértem vagy egyedül voltam bent, és nem volt társaságom, a nyomasztó érzés lepelként borult rám, és takarta be egész lelkemet. Ha csak pár órára voltam egymagam, már akkor úgy éreztem, nem bírom bent, megőrülök ettől a fogságtól. Szerettem volna mielőbb szabadulni, de előbb le kellett zárni ezt az ügyet.

Felsóhajtottam, és a másik oldalamra fordultam. Szobatársaim már mélyen aludtak, szuszogásuk ezt alátámasztotta, én pedig megint arra gondoltam, hogy nekik fogalmuk sincs, mi folyik a környezetükben. Itt éltem velük egy szobában, és még csak sejteni sem sejtették, hogy mi vagyok, hogy kik a barátaim és hogy mi zajlik a kollégiumban. Se ők, se senki nem tudott erről. Ők még abban a világban éltek, amiben én csaknem másfél évvel ezelőtt. Belegondolni abba, hogy én is ilyen voltam, furcsa érzés volt. Én se tudtam arról, hogy léteznek vámpírok, és egyéb természetfeletti lények. Én se tudtam, hogy az egész életemet úgy éltem le, hogy ott voltak mellettem, mindig. És még ki tudja, hány ilyen lénnyel találkoztam az évek alatt.

Az emberek hazugságban élnek. Vannak, akik nem is hisznek bennünk. Vajon eljön az az idő, mikor mindenki tudni fog rólunk? Vajon el fognak fogadni minket? Vajon üldözni fognak minket vagy együtt tudnak élni velünk? Ha úgy vesszük, most is együtt éltünk, csak erről nem tudtak, vagy ha tudtak, nem vették tudomásul. De akkor is… Panaszkodnak, hogy mennyi bajuk van, hogy kirúgták őket, hogy megcsalta a barátjuk, barátnőjük, hogy veszekednek a családjukkal, hogy rosszak a jegyeik, bosszankodnak a forgalom miatt az autópályán… de valójában fogalmuk sincs arról, hogy van ennél sokkal, de sokkal rosszabb is a valóságban. Vajon ha rájönnének… fel tudnák mindezt dolgozni?