*Ajánlott zene: The
Rose - Strangers*
A történések után forró fürdőt vettem.
Most, hogy a képességem nyugovóra tért, megéreztem én is a hideget a szobámban,
így egy kád vízben várakoztam, hogy ismét elviselhető hőmérséklet legyen
odabent.
Próbáltam rendezni a gondolataimat, és
megnyugtatni magam, hogy Heeyeon jól lesz és meg tudja védeni magát a
túlvilágon. Hogy őszinte legyek, fogalmam sem volt, hogy a holtak mit tehetnek
egymással. Képesek megölni egymást, még akkor is, ha már egyszer meghaltak?
Mivel azonban nem tudtam segíteni és biztos voltam abban, hogy ezek után nem is
leszek képes ismét felvenni a kapcsolatot Heeyeonnal, bíztam abban, hogy el tud
rejtőzni, ahogy eddig is tette.
A legfontosabb az volt, hogy a holtak
haragudtak rám. Tehát ha most valami történne, nem segítenének nekem.
Sebezhetővé váltam, sőt. Ha eddig halhatatlan voltam, akkor annak most vége. Ha
most nagyobb támadás történne, meghalnék. Nem tudnám megvédeni magam, másokat
meg aztán pláne.
Nem engedhettem meg, hogy ez az információ
kitudódjon. Már az is veszélyes volt, hogy az energiámnak nyoma veszett, hát ha
még ez terjedne el, hogy a túlvilág ellenem fordult… Az végzetes lenne sokak
számára. A természetfelettiek sosem tőlem féltek igazán, és nem is az energiámtól.
Sokkal inkább attól, amit az energiámmal képes vagyok elérni, rájuk hozni. A
holtaktól féltek, az ismeretlentől, attól, hogy a legnagyobb félelmeik
visszatérhetnek.
Nem tudtam, hogyan bizonyítsam a holtak
számára, hogy nem én tettem ezt, bár azt hiszem, jelen esetben nem az volt a
probléma, hogy a saját édesanyám jött vissza, hanem az, hogy hagytam, hogy
valaki átjárót nyisson az élők és a holtak világába. Igaz, hogy nem ez volt az
első példa, hiszen Woobin is meghalt egyszer, és úgy hozta vissza Jongsuk, ám
akkor még nem léteztem én, vagyis a rémálom. Arra gondoltam, talán azért én
születtem ezzel a képességgel, mert egyre többen próbálkoztak ehhez hasonló
dolgokkal, talán egyre inkább elszaporodtak a zombik, egyre többen folyamodtak
ilyen módszerekhez. Talán nekem ez volt a feladatom, hogy ezt megakadályozzam,
hogy megerősítsem a falat a két világ között, hogy a holtak holtak
maradhassanak és senki ne próbálkozzon ilyesfajta szörnyűségekkel. És én ezt a
feladatomat úgy, ahogy van, elbuktam.
Jelenleg ötletem sem volt, hogyan
szerezzem vissza a bizalmukat. Hogy őszinte legyek, semmit sem tudtam a
holtakról, és ez dühített. Ha már kapcsolatba tudtam velük lépni, akkor nekem
ismernem kellene őket, nem? De mégis hogyan ismerhetném meg őket közelebbről?
Most jöttem rá, hogy a képességem mennyire
fontos, hogy milyen sok mindent tudok vele kezdeni, és mennyiféle lehetőségem
lenne kitapasztalni, fejleszteni.
Aztán az ígéretemre gondoltam. Woobinnak
élnie kell, de hogyan fogom mindezt megvalósítani, ha ő is egy azok közül, aki
„megszökött” a túlvilágról? Békét kellett kötnöm a holtakkal úgy, hogy közben
egy ismerősömet azért megmenekítem onnan. Ez nem volt igazságos a részemről.
Hogyan fogom mindezt kivitelezni?
Nem foglalkozhattam egyszerre ennyi mindennel.
Szép sorjában kellett haladnom, és az elsődleges az volt, hogy édesanyámat
megtaláljam. Ha ő megvan, akkor jöhet a következő lépés. Már csak az volt a
kérdés, hol keressem őt?
Felültem a vízben, és nagyot sóhajtottam.
Végignéztem magamon, és csak akkor vettem észre a testemen éktelenkedő néhány
aprócska égési sérülést. A bennem uralkodó tűzgolyó, az energiám által
égethettem meg magam. Valószínűleg túlságosan sokáig tartottam magamban, és
túltengett bennem. A tükör is emiatt törhetett össze. Ez vajon a képességem
erősségére utalhat? Vajon fejlődni kezdtem? Vajon a szemem is emiatt változott
fekete színűvé?
Nem tudtam mit kezdeni ezekkel a
gondolatokkal, és igazság szerint nem is akartam erről beszélni senkinek, de
tudtam, hogy ezeket nem rejthetem el.
Lassan kikászálódtam a kádból, majd a
törölközőt magam köré csavartam. A testemet mérhetetlen fáradtság uralta, de az
elmém még most is megállás nélkül dolgozott.
A tükörben szemügyre vettem az égési
sérüléseimet, és meg kellett állapítanom, hogy valójában sokkal jobban fájnak,
még ha nem is tűntek olyan rossznak. Felkaptam egy rövidnadrágot, és egy lazább
pólót, majd visszacammogtam a szobámba.
Hyunseung már ott volt, és a törött
tükörben nézte tükörképét.
- Jól vagy? – Jött oda hozzám, amint
meglátott, és szorosan karjaiba zárt. – Hallottam, mi történt.
- Persze, minden rendben – mosolyodtam el,
és hozzábújtam Hyunseunghoz. Jól esett, hogy itt van mellettem.
- Mi történt? Sikerült kapcsolatba lépned
Heeyeonnal? – Megfogta kezem, majd leültetett az ágyra. Akkor vettem csak
észre, hogy ott van az ágyon egy kisebb elsősegélyes-láda. – Női megérzés.
Halkan felnevettem Hyunseung viccelődésén,
majd hátat fordítottam neki, és hagytam, hogy a csúnyább sérüléseket leápolja.
- Igen, sikerült vele, de… mint láthatod,
nem végződött túl jól – halkan felszisszentem, ahogy Hyunseung egy
fertőtlenítővel az egyik sebhez ért. – Valami nagyon nagy gáz van a túlvilágon.
Heeyeon szerint felháborodást váltott ki, hogy egy halott, történetesen az
anyám eltűnt onnan. Engem okolnak, főként azért, mert hagytam, hogy ez
megtörténjen. Totál be vannak rám pöccenve, és Heeyon szavaival élve, engem
akarnak, bármit is takar ez pontosan.
- Uhh… Hát ez elég szörnyen hangzik.
- Az, bizony. Ki tudja, mire képesek a
holtak? És a legrosszabb, hogy nem tudok kapcsolatba lépni se velük, se
Heeyeonnal.
- Arra nem gondoltál, hogy esetleg Heeyeonon
keresztül beszélj velük?
- Nem, nem igazán. Nem akarom Heeyeont se
kihasználni, se veszélybe sodorni. Nem tudom, hogyan működnek ott a dolgok. Nem
tudom, hogyan gondolkoznak a halottak, ha gondolkoznak, vagy hogy éreznek-e.
Más megoldást kell találnom erre.
- És mit fogsz most tenni?
- Nem tudom. Mielőbb meg kell találnom
édesanyámat, és visszaküldeni oda. Erre kell most koncentrálnom.
- Rendben. Szívesen segítenék neked, de
azt hiszem, ehhez én is kevés vagyok. Egészen addig, amíg te meg nem jelentél,
nem volt semmi információnk a holtakról, nem jöttek a mi világunkra, és
pontosan annyit tudunk róluk, mint te – sóhajtott fel, majd miután néhány
kötést tett a sérülésekre, visszahúzta a pólómat, és hátulról átölelte
derekamat. – Ettől függetlenül, kérdezz bátran, hátha tudok segíteni. Tudod,
hogy rám bármiben számíthatsz.
Elmosolyodtam, majd hátra fordultam és
lágyan megcsókoltam. Azt hiszem, kezdtem rájönni, mi is a képességem
fontossága, és hogy ezek tényleg olyan dolgok, amikbe mások nem szólnak és nem
is szólhatnak bele.
Vettem egy nagy levegőt, majd belesimultam
Hyunseung ölelésébe. Szerettem volna életem végéig így maradni, kettesben,
nyugalomban, gondok nélkül. De ez sajnos nem az a történet volt.
- És… mi van a holttesttel, amit
találtunk? Tudni, ki volt az? – Törtem meg végül a csendet.
- Még nem. Még tart az azonosítás, eléggé
megrongálódott a test.
- Meglettek a hiányzó testrészek?
- Nem. Valószínűleg bármi is támadt rá, az
megette.
- Sejtésetek, hogy mi tehette ezt?
- Nincs. Nem igazán találkoztam még ilyen
brutális gyilkossággal. Felvettem a kapcsolatot Jaehyoval, hátha ő többet tud
segíteni, mégiscsak farkas, de még ő sem jelzett vissza.
- Jól van. Este odamegyünk Gyeowoollal.
Tudom, tudom, ilyen állapotban nem kéne mászkálnom, de meg kell vizsgálnom
nekem is a helyet. Valami nagyon nem hagy nyugodni, valami… valami nagyon nem
okés.
- Rendben, menjetek – válaszolta
Hyunseung, én pedig döbbenten néztem rá.
- Rendben? Nem is állítasz meg?
- Nem – rázta meg a fejét, majd szembe
fordított magával. - Nézd, Minseo, eddig sok mindent megtiltottam neked, de
csak, mert úgymond újonc voltál a természetfeletti világban. Bár tény, hogy
most se tudsz még mindent, de neked is menned kell a saját utadon. Te nem vagy
vámpír, te nem tartozol a klánomba, hogy megakadályozzalak. A magad ura vagy, azt
teszel, amit szeretnél, csak arra kérlek, hogy soha sehová ne menj egyedül.
- Úgy lesz és köszönöm - mosolyodtam el,
majd egy apró puszit adtam a szájára. – Viszont Hyunseung… senkinek se mond el,
hogy mi történt velem. Úgy értem, még a többieknek se. Nem tudhatja meg senki,
hogy a képességem ismét veszélyben van. Ha ez kitudódik, félek, hogy sokan
kihasználnák a helyzetet.
- Nem fogom elmondani, ne aggódj – ígérte
meg.
Még egy ideig beszélgettünk, majd végül
magamra hagyott, hogy felkészüljek az éjszakai kiruccanásomra. Néha aggódtam,
hogy vajon Hyunseung mindig meg fogja-e nekem tiltani ezeket a kis
magánakcióimat, hogy az állandó védelmezése nem fog-e a kapcsolatunkra menni,
de megnyugtatott, hogy fokozatosan, de elengedi a kezem ilyen téren. Még ha nem
is szívesen tette, és biztosan aggódott, amikor valamit nélküle csináltam,
igaza volt abban, hogy nem tartozom a klánjába, és emiatt nem mondhatja meg,
mit tehetek. Nekem is volt egy képességem, amit magamnak kellett felfedeznem,
és a saját érzéseimre kellett hallgatnom.
*
Miután felöltöztem és összeszedtem magam,
lementem a nappaliba, ahol Gyeowool már ott várt rám. Az ő kocsijával indultunk
el.
- Jó kis csajos estének nézünk elébe –
mondta izgatottan Gyeowool, hatalmas vigyorral az arcán. – Remélem, lesz valami
akció.
- Komolyan, néha nem hiszlek el –
csóváltam meg a fejemet hitetlenkedve, elmosolyodva. – Miért jó neked, ha
veszélyben az életed vagy akármi?
- Mert az olyan jó érzés, imádom az
izgalmakat. Imádom az adrenalint, azt, hogy hallom mások szívverését
felgyorsulni, ahogy hallom a lélegzetvételüket, az izzadságcseppeket csorognia
homlokukról. Olyan ez, mintha a vidámparkban felülnél a hullámvasútra: tudod,
hogy túl fogod élni és te fogsz nyerni – mesélte izgatottan.
- Hát, nekem a hullámvasútról a masszív
hányinger és szédülés jut eszembe, én azt nem élvezem – nevettem fel halkan –
Furcsa egy alak vagy. Nem tudom, honnan ered ez a kalandvágyad, de nem félsz
attól, hogy egyszer meghalsz?
- Miért félnék? Vámpír vagyok és ez előny
számomra. Arról nem beszélve, hogy mi van akkor, ha meghalok? Előbb-utóbb úgyis
ez lesz, addig meg szeretném tartalmasan és úgy élni az életemet, ahogy én
szeretném.
- Végülis, te tudod. Csak ne mellettem
halj meg, oké?
- Nyugi, kis szívem, piszok nagy mázlista
vagyok. De tényleg. Nem egyszer volt már, hogy egy hajszálon múlt az életem, én
mégis túléltem – egy merő pillanatig rám nézett, majd újra az utat figyelte. –
Tudod, gyerekként örökbe fogadtak engem. Nem sokat tudok az igazi szüleimről,
Hyunseung nem igazán mesél róluk, de tudom, hogy Hyunseung vámpírnak született,
én viszont nem, emiatt pedig nyilván lepasszoltak másoknak. Összesen közel tíz
nevelőszülőnél laktam, és akár hiszed, akár nem, de mindegyikük valami folytán
meghalt: háborúban, betegségben, balesetben, gyilkosságban, vagy éppen
felrobbant a házunk. Én pedig minden esetben túléltem, ép bőrrel megúsztam
mindent.
- Hű, azta. Akkor tényleg nagy mázlid volt
– elképedve néztem rá, és arra gondoltam, tényleg nagy szerencséje lehet, ha nő
létére, ilyen cuki arccal már jó pár száz évet leélt.
- Igen, úgyhogy nem kell aggódni. Ha
meghalok, az nem ma este lesz. Ha egyszer meghalok, akkor tuti valami
elképesztő és hihetetlen halálom lesz, nem pedig egy késszúrás általi vagy
ilyesmi jelentéktelen halál.
- Ti vámpírok olyan nagyképűek vagytok.
Pont, mintha Hyunseungot hallanám – ráztam meg ismét a fejemet, nagyot
sóhajtva. – Talán pont azért lesz jelentéktelen a halálod, mert ennyi mindent
túléltél már. A halál kiszámíthatatlan, és néha igazán vicces tud lenni.
- Meglehet, és én állok elébe – nevette el
magát, de erre már nem reagáltam. Hihetetlen egy alak volt, és bevallom, kicsit
irigyeltem ezt a lazaságot, ahogy a dolgokhoz állt. Mintha sosem lenne
veszíteni valója, mintha az élet valóban csak egy játszótér lenne.
Lassan odaértünk a munkahelyemre, ami
meglepetésünkre nem állt üresen. A bejárat előtt két rendőrautó is parkolt,
arról nem beszélve, hogy a környező utcákban, de talán a város ezen részén
járőröztek is. Kénytelenek voltunk ezért jóval messzebb megállni, hogy ne
legyünk gyanúsak.
- Jól van, Miss Szerencse, ha ennyi
mindent túléltél már, akkor azt mondd meg nekem, hogyan fogunk bejutni
észrevétlenül az üzletbe? – Kérdeztem, mire Gyeowool csak szélesen
elvigyorodott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése