46. rész

*Ajánlott zene: Bang Yongguk & Yang Yoseob – I remember*

https://www.youtube.com/watch?v=DHTvxCWKyEo

Fogalmam sincs merre lehettünk helyileg, mert miközben utaztunk, nem figyeltem a körülöttünk lévő tájakat. Amit megállapíthattam az az volt, hogy valahol jó messze lehettünk Szöultól, egy elhagyatott faluban, ahol bizony Jongsuk ép és egészséges házán kívül nem volt más, csak leégett épületek, és rengeteg hamu.

-      Még mielőtt kérdeznéd, nem én műveltem ezt a környékkel. Évtizedekkel ezelőtt tűz ütött ki, és leégett az egész város, az itteniek pedig vagy meghaltak, vagy sikerült elmenekülniük. Azt hiszem, nem is találhattam volna más menedéket magunknak – magyarázta meg, miért is lakik itt pontosan, én pedig nem vitatkoztam vele. Borzalmas volt a hely, ijesztő és kísérteties, de valóban nem lett volna jobb búvóhely számukra. Ide senki nem fog már jönni.

Jongsuk kinyitotta a kaput, és elindult a bejárati ajtó felé anélkül, hogy hátrapillantott volna. Követtem, és miközben a lépcsőkön haladtam, szemügyre vettem a lakását. Semmi extra nem volt benne; egy egyszintes kis vityilló volt piszkosfehér falakkal, sötétszürke tetővel. A növények, virágok, melyek a házat vették közre, fekete színben pompáztak, és büdös, égett szagot árasztottak magukból. Megálltam, és végigsimítottam az egyik fa levelein, mire azok porrá hullottak. Noha látni lehetett, hogy Jongsuk igyekezett rendbe szedni az udvart, az időhiány miatt nem igazán sikerült neki. Arra gondoltam, ha egyszer ennek vége lesz, én segítek neki és újra életet varázsolok ide.

-      Ne aggódj, csak kívülről ilyen ramaty minden, belül sokkal szebb – mosolygott rám, de még így sem tudta leplezni, hogy mennyire ideges és zavarban van. Igyekezett természetesen viselkedni, de most először engedett valakit ide, ráadásul engem, akit igazándiból nem is ismert olyan régóta.

Sóhajtottam egyet, és utána mentem. Beléptem az ajtón, ahonnét kellemes meleg áradt és rettenetesen jól esett, mert kint már kezdtem fázni. Jongsuk segített levenni a kabátomat, és felakasztotta a fogasra, ezzel is húzva az időt. Levette a cipőjét, én pedig követtem a példáját. Nem éreztem kellemetlenül magam, mert tudtam, hogy ő sokkal kényelmetlenebbül érzi magát, mint én. Nem tudtam, mire kéne számítanom, és nem is akartam erőltetni, hogy most azonnal mutassa meg Woobint. Azt a néhány percet már csak kibírom, és annyi kell Jongsuknak, hogy összeszedje magát.

-      Kérsz valamit inni? – kérdezte, miközben bement a konyhába, és a teáskannába elkezdett vizet tölteni.

-      Igen – ültem le az egyik székre – Szép a lakásod. Tényleg jobb állapotban van, mint odakint.

-      Milyen teát kérsz? Van meggyes, barackos meg vegyes gyümölcsös – mutatta felém a dobozokat, és bár szívem szerint olyan mindegy volt, mit iszok, mosolyogva az utolsót mondtam. Ismét hátat fordított és elővette a citromlevet és a cukrot is.

Épp szólásra nyitottam a számat, hogy kérdezzek valamit, de ehelyett csak egy sikoly hagyta el ajkaimat. Valami oldalról hirtelen nekem csapódott, én pedig leestem a székről és nagyot csattanva értem talajt, miközben valami súlyos dolog nehezedett rám és nem engedte, hogy akármimet megmozdítsam.

-      Woobin, ne! – hallottam meg Jongsukot, és egy mozdulattal lelökte rólam az említett személyt. – Ő nem kaja, ő a barátom! Érted? Őt nem szabad megenned! Minseo a barátom! – magyarázta a másiknak, aki felhúzott lábakkal ült tőlem körülbelül egy méterre, és hol engem, hol pedig Jongsukot méregette.

-      Jól vagy? – nyújtotta felém a kezét Jongsuk, és segített talpra állni. – Nagyon megütötted magad?

-      Áh, nem, nem, jól vagyok – tapogattam meg a fejemet, amit ugyan sikerült elég erőteljesen bevernem.

-      Nem így akartam bemutatni Woobint, és ne aggódj, nem ilyen erőszakos, csak… - kezdett volna magyarázkodni, és láttam rajta, mennyire sajnálja és meg van ijedve, hogy esetleg kárt tett bennem, de mosolyt erőltetve arcomra, válaszoltam:

-      Semmi baj, tudom, hogy nem direkt volt. Gondolom, nem sűrűn találkozik emberekkel, és nehezen tudja kontrolálni magát. Kész a tea – tettem hozzá, mire Jongsuk odafutott a tűzhelyhez és elzárta azt.

Woobin továbbra is ott ült a földön, és engem méregetett hatalmas szemekkel, mintha csodát látna. Nagyjából úgy, ahogy a gyerekek szokták nézni az idegen arcokat. Csak éppen Woobin egy huszonöt éves, barna hajú és szemű, körülbelül száznyolcvan centiméter magas felnőtt férfi volt. Kinézetre teljesen normális, egyáltalán nem látszott rajta, hogy zombi, és hogy valójában már egyszer meghalt – olyan volt, mint minden átlagos ember. És meg kell, hogy mondjam, iszonyatosan jóképű volt.

Óvatosan visszaültem a székre, figyelve arra, hogy ne tegyek hirtelen mozdulatot, nehogy veszélyben érezze magát és ismét rám ugorjon. De semmi ilyet nem szándékozott tenni, csak továbbra is engem vizslatott, ami kezdett kicsit kétségbeejtő lenni.

-      Gyere, Woobin, te is ülj le közénk! – lépett mellé Jongsuk, és őt is felsegítette a földről, majd az asztalhoz ültette. Mindegyikünk elé tolt egy pohár teát, és csendben figyelt minket.

-      Szóval… - köszörülte meg a torkát végül – Minseo, ő itt Woobin. Woobin, ő Minseo, aki nem eledel! Bánj vele rendesen, oké?

-      Szia, Woobin! – üdvözöltem – Örülök, hogy megismerhetlek.

Woobin nem felelt, hanem az asztalon lévő sütis tálról elvett egy darabot, és felém nyújtotta.

-      Köszönöm – vettem el tőle, és elmosolyodtam, majd Jongsukra néztem. – Nem beszél, ugye?

-      Nem, sajnos nem. Nagyon ritkán tud csak, főként evés után, akkor is csak szavakat, amiknek sokszor nincs jelentősége.

-      Miket szokott enni?

-      Van a pincében egy hűtőláda, amiben rengeteg hús van lefagyasztva. Abból szokott kapni. És néha… van, mikor élő embereket hozok neki.

-      Tessék? – néztem rá ijedt tekintettel, mire csak bűnbánóan sütötte le szemeit.

-      Jól hallottad. Időnként hozok ide embereket, akiket darabokra téphet. Ha embert eszik, akkor tud csak rendesen beszélni, és időnként… szeretem hallani a hangját. És amikor embert eszik, akkor… emberien viselkedik. Akkor… nos, akkor a szexuális életünk is működik.

-      Mi? Ugye ezt nem mondod komolyan? – kérdeztem teljesen lesokkolódva. – Most te… ti… tényleg… időnként…? Úristen!

-      Tudom, hogy hihetetlenül és valamilyen szinten undorítónak hangzik, de Minseo… én tényleg szeretem őt. Én nem tudom elengedni és beletörődni abba, hogy meghalt és halottnak kéne lennie. Mindennap azzal a tudattal ébredek és élek, hogy nem volt helyes, amit tettem, és tudom, hogy emiatt jócskán meg fogok egyszer még fizetni. De ha nem teszem meg… én nem tudnék nélküle élni. Most itt van velem, és boldog vagyok.

-      Én… azt hiszem… én most tényleg nem tudok neked mit mondani.

Beleittam a teámba és megettem a sütit, miközben Woobin hangosan szürcsölgette a teáját, Jongsuk pedig megint minket nézett. Igyekeztem feldolgozni az előbb hallottakat és megérteni Jongsuk helyzetét. Illetve pontosan tudtam, miért tette és hogy ötszáz év után elveszíteni valakit mekkora fájdalom, de ez az egész helyzet kicsit bizarr volt számomra.

-      Woobin… megkérhetnélek, hogy menj be a nappaliba játszani? Szeretnék kicsit beszélgetni Minseoval, de mindjárt csatlakozunk mi is, rendben? – az említett csak bólintott, és már el is rohant.

-      Nézd, Minseo – fordult felém Jongsuk, miután hallani lehetett, ahogy pakolászik Woobin. – Ez tényleg furán hangozhat, mármint, hogy… nos én egy halottal szoktam lefeküdni, de… akkor tényleg ember Woobin. Miután élő emberrel táplálkozik, úgy egy óráig utána olyan, mint mindenki más. Érez, beszél, és ki kell elégítenem magam. De utána… ismét gyerek lesz, és megnémul. Az emlékeket nem hozza vissza, sosem fog emlékezni, sőt, talán arra az egy órára sem emlékszik, de… nekem ez így jó. Nem ugyanolyan, mint régen, de ha nem lenne, akkor az lenne a baj. Pontosan tudom, hogy minden egyes tettemmel csak rontok a helyzetemen, hogy csak még inkább ragaszkodni fogok hozzá, és hogy így még nehezebben fogom tudni elengedni őt, de… nem tudok ez ellen küzdeni. Nem megy. Én… képtelen vagyok feladni őt.

-      Ugye, tudod, hogy önzőség, amit teszel? Hogy úgy uralkodsz a teste felett, hogy neki ebbe nincs beleszólása? Ha mondhatom így, akkor kihasználod őt.

-      Tudom, persze, hogy tudom, mégis hogy a fenébe ne tudnék róla? – csattant fel idegesen, és egy hatalmasat ütött az asztalra. Nem ijedtem meg tőle; inkább az volt kétségbeejtő, ahogyan viselkedett, és hogy akkor tudatosult bennem, valójában mennyire maga alatt van és tehetetlen. – De mégis mit kéne tennem? Amit tettem, nem tudom visszafordítani. A mostani állapot sem maradhat, pont emiatt, de ha kiderül, hogy mit tettem, mindketten megszívjuk. És téged is veszélybe sodortalak ezzel, hogy mindezt elárultam. Bármi lesz, nem úszhatom meg következmények nélkül. És nem magam miatt aggódom, hanem Woobin és te miattad. Talán neked nem esik bántódásod, de Woobin… őt megölik. Újból. És én nem tudnám ezt a tudatot elviselni. Nem tudom, mit kéne tennem, Minseo, érted? Ez a baj.

-      Megértem, Jongsuk, tudom, hogy milyen rohadtul nehéz ez. De nézz Woobinra. Ha mondhatom így, teljesen érzéketlen. Nincs életcélja. Csak úgy létezik ebben a világban. Él, de minek? Mindennap ugyanazt csinálja, és még csak fel sem tűnik neki. Elfelejt mindent, ami történik. Ha meghalna, neki az nem fájna.

Jongsuk olyan döbbent és dühödt tekintettel fordult felém, hogy még én is megbántam, amit mondtam. Megragadta csuklómat, és a nappaliig rángatott, ahonnét pont ráláthattunk Woobinra.

-      Nézd meg őt, Minseo! Nézd meg alaposan! Figyeld a mozdulatait, az arcát, az egész lényét. Látod? Látod, amit én látok? – kérdezte Jongsuk, nekem pedig nem kellett hosszú percekig koncentrálnom, hogy megértsem, mire akar kilyukadni, így csak bólintottam egy aprót. – Ő egy gyerek, Minseo. Habár felnőttnek néz ki, de ő egy gyerek. Egy sérült gyerek. Ha meghalna, ha hagynám meghalni, az olyan lenne, mintha megölnék egy gyereket. Márpedig én soha életemben nem bántottam gyerekeket! Érted? Ha valakinek elvettem az életét, azt gondosan választottam ki, még véletlenül sem olyat, aki fiatal volt vagy egészséges! Ő egy gyerek és én rohadtul szerelmes vagyok belé.