47. rész

 *Ajánlott zene: Jonghyun - Crazy (Guilty pleasure)*

https://www.youtube.com/watch?v=6yIDkbbdOoE&feature=youtu.be

Bármennyire is hangzott betegesnek és morbidnak, amit mondott, én teljesen meg tudtam érteni. Hogy a fenébe ne érthettem volna meg, mikor ott ült a nappaliban az az ember, akit ötszáz évig szeretett, és úgy tologatta a kisautókat, mint egy öt éves kisgyerek? Minden, amit tett Jongsuk, érthető volt és becsültem benne, hogy tisztában van a helyzete súlyosságával. Ha nem látta volna be, hogy hibázott, akkor lett volna baj. De ő pontosan tudta, mit tett és emiatt bűntudata volt, ám ennek ellenére képtelen volt elengedni Woobint.

Jongsuk csak nagyot sóhajtott, majd visszament a konyhába, és egy üveg sörrel a kezében tért vissza. Levetette magát a kanapéra, belekortyolt az alkoholba és onnan csodálta Woobint. Hosszú percekig álltam a nappali bejáratában, és figyeltem. Fogalmam sem volt, mit mondjak, vagy mit csináljak, és hogy mi lenne a helyes. Jongsuk évek óta magába fojtotta mindezt, és én voltam az, akinek megnyílt. Hogy miért pont én, azt nem tudtam, és ahogy végignéztem rajta, neki sem volt fogalma erről. Mindenesetre jól esett neki, hogy végre kimondhatta ezeket a szavakat, ám így sem lett könnyebb. Válaszokat várt, azt akarta, hogy én döntsem el, mit tegyen, azt akarta, konkrét feleletet adjak, bármi is lesz az. De sajnos én sem tudtam, mi lenne a legideálisabb megoldás.

Lassú léptekkel indultam meg, egyenesen Woobin felé. Nem tudtam, mit tegyek, de valamit cselekednem kellett. Leültem Woobin mellé, és a kezembe vettem az egyik autót.

-      Játszhatok én is? – mosolyogtam rá, mire ő csak bólintott, és még egy autót a kezembe adott.

Figyeltem Woobin minden mozdulatát, és alig akartam elhinni, hogy ő tényleg egy élőhalott. Nem különbözött senkitől, egyáltalán nem látszódott rajta, hogy lenne vele valami. Mégis… a tudat, hogy itt kell leélni hátralevő életét, hogy örökre ilyen szörnyű sors vár rá, ijesztő volt. Sajnáltam őt is, és Jongsukot is. Ez egy nem mindennapi szerelmi történet volt, és nem akartam, hogy ennek valaha vége szakadjon.

-      Tudom, mit szeretnél hallani, Jongsuk – szólaltam meg, miközben Woobin tökéletes arcát néztem. Sehol semmi bőrhiba, puha és sima, élettel teli és fehér. A szemei mély barnák, csillognak, mintha élnének, pedig valójában halott. – Azt akarod, hogy hozzam vissza az élők sorába. Azt akarod, hogy ismét olyan legyen, mint régen, hogy érezzen, és emlékezzen, és ne kelljen embereket ennie ahhoz, hogy éljen. Ezt akarod, ugye?

Nem felelt, de tudtam, hogy ezt akarja. Mi mást akart volna? Ez volt az egyetlen megoldás, ami mindkettejüknek jó. Ami mindenkinek jó. Csakhogy erre senki nem képes. Mégis hogyan lehetne egy (élő)halottat újból feltámasztani?

Könnybe lábadt a szemem, ahogy néztem Woobin arcát. Ismét lezajlott bennem, amit Jongsuk mondott, hogy ötszáz éve szereti, hogy mennyire boldog vele és hogy nem képes elengedni. Ha elveszíteném Hyunseungot… én is mindent megtennék, hogy visszahozzam. Addig keresném a módot, amíg újra élő nem lesz, és nem kapom vissza.

Hátrapillantottam a vállam felett, és Jongsukra néztem. Csak meredt előre, üveges tekintettel, mintha nem is élne. Csak egy pontot nézett valahol a távolban, miközben a sörösüveget egy ismeretlen ritmusra mozgatta kezében. Meggyötört volt, és elkeseredett. Szomorú és tanácstalan. Üres és kétségbeesett. Belefáradt az örökös vigyázásba. Belefáradt abba, hogy Woobint ápolja. Valahol legbelül ő is tudta, hogy nem mehet ez így tovább, és hogy valójában nem is boldog. Azt hitte, ha visszahozza, minden olyan lesz, mint előtte, és talán eleinte így is volt, most már azonban inkább fárasztó, mintsem örömteljes. Csak ezt egyelőre még ő sem merte bevallani magának.

Visszanéztem Woobinra, aki most az építőkockákat vette elő, és a kezembe nyomta őket, hogy segítsek neki építeni. Miközben egymás után, felváltva rakosgattuk a kockákat, megszólaltam:

-      Visszahozom őt neked, Jongsuk.

Hallottam, ahogy megnyikordul a kanapé, és szinte éreztem, ahogy döbbent tekintete lyukat éget belém.

-      Te-tessék?

-      Visszahozom őt, Jongsuk. Nem tudom, hogyan és miként, mikor és erre mennyit kell várnod, de visszahozom. Ismét élni fog, és olyan lesz, mint régen.

-      De Minseo… ezt...

-      Így lesz, Jongsuk! Nem bírom nézni, ahogy szenvedsz. Nem bírom nézni, ahogy ez történik veletek. A barátom vagy, és megígértem, hogy megoldom a helyzeteteket. És rajtatok csak az segíthet, ha Woobin ismét élni fog.

-      Minseo, én…

-      Ne mondj semmit! Tudom, mit akarok. Visszahozom neked! – feleltem, és ezzel lezártnak tekintettem a témát. Fogalmam sem volt, miért ígértem a lehetetlent, de akkor és úgy muszáj volt ezt mondanom.

Mert Jongsuk számára akkor nem maradt semmi, csak a remény. Mert ő csak remélhette, hogy valaha visszakapja szeretett párját. Még ha tudtuk is mindketten, hogy ez csak egy üres ígéret, akkor és ott, azokban a percekben mindketten elhittük.

Miután Woobinnal felépítettünk egy hatalmas tornyot a kockákból, elzsibbadt végtagjaimat kinyújtóztattam és Jongsuk mellé ültem a kanapén. Átnyújtott egy bögre, meleg teát és két szendvicset is, majd mindketten Woobint figyeltük, ahogy ezúttal egy számítógépes játékkal kezd el játszani.

-      Mesélj nekem róla, Jongsuk! – kértem két falat között, de nem néztem rá.

Jongsuk csak felsóhajtott, és böfögött egyet.

-      Nincs mit mondanom. Nem hiszem, hogy pont egy meleg pár szerelmi kalandja érdekelne. Az túl nyálas lenne.

-      Jó, ebben igazad van, tényleg nem vagyok kíváncsi a megismerkedésetekre. De arra már inkább, hogy mégis hogyan nem buktatok le ennyi éven át?

-      Könnyen és egyszerűen: figyeltünk, hogy ne bukjunk le. Nyilvános helyen sosem mutatkoztunk. Többnyire ebben a házban éltünk, egész életünkben. Látod, milyen kicsi falu, akkoriban alig laktak itt. Ez a ház volt az első, amit mi ketten építettünk. Ide akármikor elvonulhattunk, és senkit nem érdekelt, mit művelünk. Aztán, amikor huzamosabb időt töltöttünk valahol messze innét, Woobin szülőhelyén, betelepültek ide az emberek. Mikor visszatértünk, már nem voltunk egyedül. De ez nem riasztott el minket. Woobinnak volt egy egyfajta különleges képessége. Tudott embereket irányítani. Ez sok vámpírban megvan, kiben erősebben, kiben kevésbé. Woobinban nem sok volt, de épp annyi, hogy ezt a falut tudja irányítani. Mármint abban az értelemben irányítani, hogy ne gyanakodjanak arra, hogy mi együtt vagyunk, és ha láttak minket kézen fogva, vagy elcsattant egy csók vagy egy érintés az utcán, akkor ő el tudta intézni, hogy ezt elfelejtsék, vagy ne vegyenek tudomást róla. Mi pedig boldogok voltunk, és ez bőven elég volt – a végén elmosolyodott, ahogy felidéződtek benne azok a kellemes napok, én pedig örültem, hogy végre megtelik az arca élettel.

-      És miért halt meg Woobin? Mi történt vele?

-      Volt egy kisebb csata, és ott vesztette életét. Ezért is dühít annyira, hogy meghalt. Ha lebukunk, vagy valami szabályt megsért, akkor lehet, nem tettem volna ezt és azt mondom, joggal halt meg. De hogy egy értelmetlen harcban, teljesen értelmetlenül haljon meg… ezt nem tudtam feldolgozni.

Míg megettem a maradék szendvicsemet, és megittam az utolsó korty teámat, nem válaszoltam. Miután letettem az asztalra a tányért és a bögrét, végre Jongsukra emeltem tekintetem:

-      Mivel hoztad vissza az élők sorába?

-      Ne kérd, hogy elmondjam - Jongsuk már sokadjára nézett rám meglepetten és rázta meg fejét.

-      Tudnom kell róla. Ha vissza akarom hozni őt neked, tudnom kell, mit tettél, mibe kezdtél bele.

Nem felelt. Én pedig nem nyaggattam. Tudtam, hogy el fogja mondani perceken belül. Ez volt az utolsó, ami nyomta a lelkét, talán ez volt az, ami a legjobban bántotta, és biztos voltam abban, hogyha eddig eljutottunk, akkor végül teljesen meg fog törni.

-      Hazudtam neked, mikor azt mondtam, hogy tűz ütött ki és ez pusztította el a falut – szólalt meg percek múltán. – Illetve ez tényleg így volt, csak azt nem tettem hozzá, hogy én égettem porrá dühömben.

-      Micsoda?

-      Mikor megtudtam, hogy Woobin meghalt, nem tudtam uralkodni az érzéseimen. Ki voltam bukva, nem tudtam gyászolni, mert túlságosan fájt. Haragudtam mindenkire, az egész világra, emiatt pedig felgyújtottam mindent, ami itt volt. Az emberek nagy része megmenekült, de sokan meghaltak.

-      Mi köze ennek ahhoz, hogy Woobint feltámasztottad?

-      Amikor meghalt, és felgyújtottam a falut, azzal telt el egy csomó évem, hogy utazgattam a világban, és próbáltam megtalálni a módot arra, hogy visszahozzam. Isten tudja már hol és ki mondta, de a fülembe jutott, hogyha sok élő ember életét elvesszük, akkor azzal vissza tudunk hozni egy halottat a világba. Persze, akkor még nem tudtam arról, hogy ez milyen következményekkel jár, hogy nem fog emlékezni, és hogy nem lesznek érzései, de akkor nem is érdekelt volna, ha tudom. Csak az számított, hogy ismét lássam. Mivel fontos, hogy ezeket az embereket egy helyen vagy legalábbis közel egymáshoz öljük meg, visszatértem ide és öldökölni kezdtem. Elfogtam az embereket, és sorban végeztem velük.

-      Mégis… hány emberrel végeztél? – rökönyödtem meg, és hangomból tisztán érezni lehetett a döbbenetet.

-      Sokkal. Nagyon sokkal… Több százzal… talán ezrekkel. Nem tudom, nem számoltam, én csak öltem és öltem, újra és újra, miközben napról napra láttam, hogy Woobin alakja ismét emberi formát ölt.

-      Jongsuk…

-      Igen, tudom, borzalmas és nincs semmi mentségem a tettemre. Megbántam, hidd el. Úgy értem, sajnálom az embereket, akikkel végeztem, mert nem érdemelték meg, de… kellett Woobin. És akkor megszállott lettem. Akkor nem voltam önmagam. Most… azt hiszem, ha most történne, akkor nem tenném meg. De akkor nem voltam tiszta, nem láttam semmit tisztán, és mindegy, kiket öltem meg, csak az volt a fontos, hogy meghaljanak. Szörnyű ember vagyok, Minseo, és én ezt tudom magamról, és fogalmam sincs, hogyan tudok így élni.

-      Jongsuk…

-      Nem, nem kell mondanod semmit. Ha ezekután elítélsz, és nem akarsz a barátom lenni, megértem, és ki fogok lépni az életedből. Kedves vagy velem és megértő, pedig nem érdemlem meg, és… - ha nem ütöm meg a vállát, biztosan folytatja tovább az áradozást, de ennek most nem volt itt az ideje. – Most meg mi van?

-      Az, hogy most is ugyanez történik – feleltem neki teljesen izgatottan.

-      Mi? Mi van? Nem értelek.

-      Azt mondtad, hogy úgy hoztad vissza Woobint, hogy megöltél egy csomó embert ugyanazon a helyen.

-      Igen. És?

-      Most ugyanez megtörténik a kollégiumban – mondtam, és abban a pillanatban felpattantam a kanapéról. - Jongsuk, valaki fel akar támasztani egy halottat!