*Ajánlott zene: Big Bang - Haru haru*
Óráknak
tűnő másodpercek teltek el, mire megérkezett Hyunseung. Kérdés nélkül nézte meg
Boksung pulzusát, én pedig hiába néztem rá kérlelően, hogy hazudjon, hogy
mondja azt, rendbe jön, ő csak megrázta a fejét. Mielőtt hangos zokogásban törhettem
volna ki, Hyunseung felsegített a földről és szorosan magához ölelt. Mellkasába
fúrtam fejem és úgy sírtam tovább. Valójában nem csak Boksungot sirattam, hanem
mindent, ami történt. Azt hiszem, akkor minden felgyülemlett feszültség és
fájdalom távozott belőlem. Úgy bőgtem, mint egy óvódás, mint egy személy,
akinek leégett a háza és nem maradt semmije, vagy mint egy repülőgép-szerencsétlenség
túlélője, aki minden élő rokonát elvesztette. Sírtam, mert nem bírtam tovább
magamban tárolni az érzéseimet, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Úgy
nyomtam el őket magamban, úgy söpörtem be őket a szőnyeg alá, hogy nem voltam
tudatában. Pedig azt hiszem, erre lett volna szükségem: egy kiadós sírásra,
miközben abba az emberbe kapaszkodom, aki a legfontosabb számomra.
- Baleset volt… - suttogtam két zokogás
között.
- Tudom, tudom – törölte meg arcomat
Hyunseung, majd egy puszit nyomott homlokomra.
- Én nem… nem tudtam… megmenteni… én… én…
nem… - úgy néztem Hyunseungra, mintha bűnt követtem volna el, mintha én lettem
volna a felelős és ő lett volna a bíró, aki elítélhet. Pedig nem én voltam a
hibás, és ha valaki, hát Hyunseung sosem hibáztatott volna semmiért.
- Nem te voltál. Nem akadályozhatsz meg
mindent. Gyere, menjünk ki a levegőre! – megfogta a kezem, míg a másikkal
átkarolt és lassan elindultunk kifelé.
- Mi lesz Boksunggal? Nem hagyhatjuk itt! –
torpantam meg, és hátrapillantottam Boksung holttestére. Csak ekkor tűnt fel,
hogy Eungyeol és Jonghyun is ott vannak, és épp igyekeznek eltüntetni a baleset
nyomait. – Mi lesz vele? Mit fogok mondani a szüleinek? És a szobatársainknak?
És a barátainak?
- Minseo, nyugalom. Ez nem a te dolgod.
Azért, mert ismerted, és mert vele voltál, amikor ez történt, nem neked kell
mindent megoldanod. Majd mi értesítjük a hozzátartozóit, ezzel most ne törődj!
– ismét elindultunk a folyosón, és többé nem néztem vissza.
- De… mégis mit fogtok mondani? Mert az
igazat nem lehet, hisz az olyan lenne, mintha megint lecsapott volna a gyilkos.
- Tudom. Majd erre is kitalálunk valamit, de
előbb fontosabb, hogy te megnyugodj és a testét is elvigyük. Valószínűleg a
baleset helyszíne a közelben lesz, de mivel fényes nappal van, ezért ezt
nehezebb lesz megoldani.
Kiértünk
az udvarra, majd beültünk Hyunseung kocsijába és egy csendesebb helyre mentünk,
ahol kisírhattam magam. Jóformán egész nap nem csináltam mást, csak itattam az
egereket. Hyunseung mindezt szótlanul tűrte és magához ölelve vigasztalt.
Nem
tudtam, mit eszeltek ki a többiek Boksung esetével kapcsolatban, de képtelen
voltam rá gondolni. Ott halt meg előttem, és nem tudtam semmit sem tenni.
Lezuhant a lépcsőn, mert rosszul lépett. Inkább ölték volna meg, mintsem egy
ilyen véletlen áldozata legyen. Mennyivel egyszerűbb lett volna azt
feldolgozni, mint ezt. El akartam felejteni ezt az egészet. Még ha nem is
kedveltem Boksungot és ha irritált is, nem akartam a halálát.
Lassacskán
beesteledett, nekem pedig vissza kellett mennem a kollégiumba. Bármennyire is
éreztem rosszul magam, nem mehettem emiatt haza. Vissza kellett mennem és úgy
tenni, mintha minden rendben lenne. Elhitetni mindenkivel, hogy jól vagyok,
hogy semmi sem történt és hogy én is átlagos vagyok. Hiába akartam beleolvadni
a környezetembe, hiába akartam olyan lenni, mint mindenki más, ezt borzasztóan
nehéz volt megjátszani. Minden reggel felkelni és első lépésként magamra húzni
az álarcot sokkal fárasztóbb és elviselhetetlenebb volt, mint bármi más.
Felvenni a maszkot és egész nap azt viselni nehezebb volt, mint mázsás súlyokat
cipelni a hátamon. Nem szerettem volna mást, csak eldobni ezt az álarcot és
önmagam lenni, de tudtam, ha megmutatom valódi önmagam, akkor valószínűleg
mindenkit elüldözök, mindenki hátat fordít, nagy ívben elkerül. És ezt nem
akartam. Attól féltem, talán sosem lehetek az, aki szeretnék, és hogy az
álarcomat sosem vehetem le. De talán még jobban féltem attól, hogy az évek
múlásával eggyé válok a maszkommal és én is elhiszem, hogy ez így helyes.
Elköszöntem
Hyunseungtól, és visszamentem az épületbe. Könnyeim már régen felszáradtak, és
úgy éreztem, nem vagyok képes többé sírni. Noha szemeim be voltak dagadva,
sminkkel sikerült eltüntetnem a pirosságot.
Nem
volt erőm visszamenni a szobámba. Képtelen lettem volna úgy ott lenni, hogy
tudom, Boksung nincs többé. A ruhái biztosan szanaszét lettek volna dobálva az
ágyon az összes többi holmijával együtt, a számítógépe be van kapcsolva és a
szendvicsmaradékai ott lennének a hűtőn. Mintha el sem ment volna. Képtelen lettem
volna azt hazudni a szobatársaimnak, hogy el kellett mennie és majd holnap
visszajön.
Ahelyett,
hogy felmentem volna a lépcsőn, megfordultam és elhagytam a kollégiumot.
Beugrottam a közeli boltba, és vettem magamnak két üveg sört, majd leültem a
közeli parkban az egyik padra.
Kinyitottam
az egyik italt, majd egy hatalmasat kortyoltam belőle. Gyűlöltem a sör izét, és
most is hányingerem támadt tőle, de az a kevés alkohol, ami benne volt, jó
érzéssel töltött el. Minden egyes kortytól úgy éreztem, kicsit könnyebb lesz a
lelkem.
Kinyújtottam
lábaimat, és hátradőltem a padon, majd az égre emeltem a tekintetem. Sötét
volt, mint mindig, és a közelgő vihar miatt egy csillagot sem láttam. A Hold
sápadtan ragyogott, szomorú volt és magányos. Fázósan húztam össze magamon a
kabátomat, és letöröltem egy könnycseppet a szememből. Néma csend volt, a
környéken senki nem lézengett. Szinte csengett a fülem ettől a némaságtól, de
kivételesen jó érzéssel töltött el.
Igyekeztem
Boksung emlékeit elnyomni, kitörölni őket és nem rájuk gondolni, de annál
inkább megjelent előttem. Nem ismertem, nem töltöttünk sok időt együtt, még
közös programokban sem volt részünk, mégis… a halála megrázott. Miért ilyen
hirtelen? Nem volt elég bajom így is? Nem szenvedtem eleget már? A gyilkosra
kell koncentrálnom, de ez az eset teljesen kikésztett… így hogyan
összpontosítsak?
Kiittam
az utolsó kortyot a dobozból, majd felbontottam a másikat.
- Te mióta iszol sört? – kérdezte egy hang,
és mikor magam mellé pillantottam, Jongsuk ült ott vastag kabátban és fehér,
bolyhos sapkában. Először meglepődtem, majd kinézetét látva megeresztettem egy
mosolyt. Mielőtt válaszolhattam volna, kivette a kezemből az említett italt,
majd egy üveg vodkát nyomott a helyébe. Értetlenül néztem rá, mire csak
megrántotta a vállát. – Most mi az? Ez jobban passzol hozzád.
- Kösz – feleltem végül és meghúztam az
üveget. Ahogy a keserű íz végigmarta torkomat, úgy fintorodott el arcom, amin
Jongsuk felnevetett.
- Nem vagy semmi. Csak be ne rúgj.
- Ha már alkohol, akkor üssön rendesen.
Nem
szóltunk hosszú percekig egymáshoz. Én a gondolataimba merültem, ő pedig nem
akart engem megzavarni. Végül mégiscsak megtörte a csendet.
- Sajnálom Boksungot…
- Jongsuk, ne… - feleltem. Nem akartam erről
beszélni, most minden másra akartam gondolni, csak rá nem.
- Sajnálom. Erre senki nem számított, de
balesetek bármikor előfordulhatnak.
- Jongsuk, kérlek! – csattantam fel idegesen
és könnyes tekintettel felé fordultam. – Tudom, hogy segíteni próbálsz, de most
az lenne a legjobb, ha csöndben maradnál, és nem beszélnénk!
- Miért? Hogy emészd magad?
- Pont ezt akarom elkerülni! Pont Boksungra
nem akarok gondolni, és arra, hogy meghalt!
- És mikor szándékozol kibeszélni az
érzéseidet? Ha nem most, akkor mikor? Holnap? Holnapután? Ki tudja, mi fog
akkor történni, ami miatt nem lesz rá időd. Márpedig te is ember vagy, neked is
vannak érzéseid, és nem nyomhatod el őket hosszú távon.
- Chh… utálom, mikor okoskodsz – mondtam
szúrósan és megint ittam egy kortyot. Kicsit már kezdtem szédelegni, így inkább
visszacsavartam rá a kupakot és letettem magam mellé a padra.
- Nem okoskodom, csak együttérzek veled.
- Na, persze.
- Nem te tehetsz róla, Minseo. Nem miattad
halt meg.
- Dehogynem! Miattam volt, oké? Én kérdeztem
meg tőle, hogy az a kurva pince vagy mi a szar, hol van! Én kértem meg arra,
hogy mutassa meg! Én! Érted? ÉN! Azon a folyosón senki nem szokott járni, és
még ha baleset is volt, akkor sem kellett volna odamenni! Ha nem vagyok ennyire
kíváncsi, akkor nem kérem meg erre, és nem arra megyünk, és akkor nem történik
meg! Miattam hallott Boksung!
- És ha hibáztatod magad, mennyivel lesz
jobb? Ha magad emészted, akkor mit érsz el vele?
- Jongsuk, az istenért is! Mégis mit kéne
tennem? Meghalt valaki miattam, mégis hogyan érezzem magam? Ha nem lenne
bűntudatom, akkor lenne baj! Tudom, ez nem hozza vissza, de nem tehetek úgy,
mintha mi sem történt volna! Túl fogom tenni magam, idővel jobban leszek, de
nem most!
- Jó, oké, megértelek, de ezt nem tudhattad
előre! Azért, mert megbicsaklott a lába, még nem lesz a te hibád. És honnan
tudod, hogyha nem a másik lépcsőn mentek le, akkor nem történik meg ez? Mi van,
ha máshol botlik meg és esik le? Akkor is hibáztatod magad, mert vele voltál és
nem tudtál mit tenni? Minseo, kérlek. Ne okold magad mindenki halála miatt.
Azért, mert természetfeletti vagy, te sem menthetsz meg mindenkit. Nem vagy hős,
nem lehetsz ott mindig.
- Nem, valóban nem vagyok hős. De ha már van
képességem, akkor illene minél több mindenkit megmenteni, nem? Ehelyett mi
történik? Folyamatosan meghalnak körülöttem. És én mit csinálok? Semmit. Nem
tudok semmit sem tenni. Mi értelme van a képességemnek, ha közben rengetegen
meghalnak?
- Sokan fognak még meghalni, ebbe jobb, ha
beletörődsz. Van képességed, de ez nem azt jelenti, hogy mindenkin segíthetsz. Ne
azt vedd figyelembe, hogy hány embert nem mentettél meg, hanem azt, hogy hányan
hálásak neked.
Nem
feleltem Jongsuknak. Valamilyen szinten igaza volt. Nem hősnek születtem, és ha
mindenkit megmentenék, nem lenne értelme az életnek, de mégis… látni valakit
meghalni, amit nem tudok megakadályozni, fájdalmas volt. Úgy éreztem, tehettem
volna többet, hogy ennél többre vagyok képes, és mivel nem teljesítettem a
feladatomat, nem érdemlem meg, hogy ilyen képességem legyen.
- Tudom, hogy ezt bukásként éled meg, és
hogy emiatt gyengének érzed magad, de ez csak ösztönözzön arra, hogy jobb
legyél. Alig egy éve van meg a képességed, ne akard rögtön megváltani a
világot. Nézz rám! Hány száz évet leéltem és a mai napig nem vagyok tökéletes.
Most
sem válaszoltam, de kicsit jobb kedvem lett. Nem, nem múlt el a bűntudatom, de
már kevésbé hibáztattam magam.
Megfogtam
az üveget, majd Jongsuk felé emeltem, és koccintottunk egyet.
- Szóval? – néztem rá kíváncsian, mire csak
zavartan pillantott rám.
- Mi szóval?
- Jössz még egy magyarázattal. Van valami,
amit titkolsz, és még nem mondtad el a teljes igazságot. Szóval?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése