42. rész

Ajánlott zene: Jonghyun & Onew (SHINee) – So sick*

https://www.youtube.com/watch?v=b0wcOuUrs5w

Hirtelen köpni-nyelni sem tudtam a döbbenettől. Csak meredtem Jongsukra, és próbáltam értelmezni a hallottakat.

Az idő már igencsak eljárt felettünk, éjfél is elmúlt, és noha csípős szél fújt, és végtagjaim teljesen átfagytak már, most ezt sem érzékeltem.

-      Azt akarod nekem mondani, hogy Woobin… Woobin egy… egy…

-      Igen, az. Ő egy zombi.

-      Jongsuk! – ütöttem meg a lábát és kissé dühösen néztem rá. Nem azért, mert hangosan mondta ki, hanem mert…

Vettem egy nagy lélegzetet és hátradőltem a padon. Kisöpörtem arcomból a hajamat, majd zsebre dugtam átfagyott kezeimet és lehunytam szemeimet. Újabb levegőt vettem, majd mikor már kissé megnyugodtam, ismét Jongsuk felé fordultam. Néhány perccel ezelőtt még szédelegtem az alkohol hatására, de most olyan józan voltam, mint még soha. Az, hogy meghalt Boksung és hogy mit éreztem nemrégiben, most egy csapásra semmivé foszlott és helyét a kíváncsiság vette át.

-      Na, oké. Rendben. Kezdjük az elején. Azt mondod, körülbelül száz évvel ezelőtt meghalt a barátod, és annyira kikészültél, hogy úgy döntöttél, visszahozod?

-      Igen, ez történt. Nagyon szerettem őt, Minseo. Tudom, neked nem sokat mond, mert te nem éltél több száz évet, de tudod milyen érzés ez? Te elveszítetted Boksungot, és nézd meg, hogy mennyire fájt. Én szerelmes voltam Woobinba, ötszáz éven át. És meghalt. Nem tudtam feldolgozni, ennyi évet képtelen voltam megemészteni és elengedni. Ötszáz év… Nem tudtam nélküle élni.

Jongsuk szomorúan felsóhajtott, miközben egy képet húzott elő zsebéből, amit felém nyújtott. Elvettem tőle a képet és megnéztem. Egy magas, barna hajú és barna szemű fiú volt rajta. Rettenetesen hasonlított Jongsukra, de mégsem ő volt az. Átlagos volt, egyszerű, de tekintetében volt valami vonzó. Azt hiszem, megértettem, miért ragaszkodott hozzá ennyire.

-      Ötszáz év… És ráadásul Woobin is meleg volt. Sajnálom – adtam neki vissza, amit ő ismét a zsebébe süllyesztett.

Hosszan elidőztem arcán, és még sosem láttam őt ilyen gondterheltnek és elkeseredettnek. Arca eltorzult és ragyogó szemei mintha kifakultak volna a szomorúságtól. Ötszáz év… el se tudom képzelni, mit élhetett át akkor, mikor meghalt. És az a száz év, amit azzal töltött, hogy visszahozza. Vajon ha nem sikerül neki, mit tesz? Öngyilkos lesz? Nem hiszem, hogy képes lett volna ekkora fájdalommal és űrrel a szívében tovább élni.

-      Visszahoztam őt, Minseo, pedig nem lett volna szabad.

-      Igen, tudom. Hallottam róla, hogy aki ilyet tesz, az kegyetlenül megfizet ezért. A halottakat nem szabad bolygatni.

-      És rettentő nagy árat kell fizetni érte. De ne kérdezd, mi volt az, nem tudnám elmondani.

-      Jól van. De azt azért áruld el, hogy mégis mi bánt ennyire?

-      Te még nem láttál zombit, ugye?

-      Öhm… nem. Miért?

-      Azt hittem, ha Woobint visszahozom a halálból, minden olyan lesz, mint régen. De az igazság az, hogy nem, semmi sem az.

-      Miért?

-      Nos, ha valaki zombi lesz, nem emlékszik semmire. Olyan, mintha újrakezdene mindent. Mintha akkor született volna. Minden emléke elveszik.

-      Óh, értem már. Woobin nem emlékszik rád és az eltöltött évekre. És lehetséges, hogy nem is szeret.

-      Nem erről van szó. Úgy értem… ezzel még meg tudtam birkózni, hogy nem néz rám úgy, mint régen. A gond csak az, hogy jóformán bezárva kell tartanom egy cellában, mert ha kiszabadul, bármire képes. Az élőhalottak fő célja, hogy egyen. Csak az evés, csak az evés, és bármit megtesznek, hogy élelemhez jussanak. Így tudnak életben maradni. Ezért sok időt kell otthon töltenem és figyelnem rá, nehogy baj legyen.

-      Édes jézusom…- szörnyülködtem. Kezdtem lassan mindent megérteni. Szeretsz valakit, aki meghal, majd miután visszahozod az életbe, remélve, minden olyan lesz, mint azelőtt, akkor jössz rá, hogy tévedtél. Ott van előtted, de tudod, számára idegen vagy. Nem érhetsz hozzá, nem mondhatod, hogy szereted, nem osztozkodatsz az örömökben, mert tudod, bármit is mesélnél neki, ő nem értené. Neki nem jelentene semmit. Hiába mondanád el az egyik közös pillanatotokat, az ő fejében csak az üresség van. Minden, mire vágytál, többé nem létezik.

-      Az a legborzasztóbb, hogy nem sajnálom, amit tettem. Pontosabban… nem vagyok büszke arra, hogy milyen formában hoztam vissza őt, és ha tehetném, ha visszafordíthatnám az időt, nem esnék bele ebbe a hibába. Még azt se bánom, hogy fogva kell tartanom és hogy gyakorlatilag olyan, mint egy kisgyerek, csak éppen felnőttnek néz ki. És tudod, miért? Mert ott van. Mert boldoggá tesz, hogy tudom, hogy létezik. Hogy láthatom őt. Láthatom az arcát, láthatom nevetni és beszélhetek vele, hogy megölelhetem, ha azt szeretném. Nem lesz semmi sem olyan, mint régen, de a tény, hogy megérinthetem, sokkal többet jelent. Boldog vagyok, érted? – Jongsuk most először nézett rám, és bár arcán még mindig ott ült a keserűség, a szemei igazat mondtak. Tényleg boldog volt. Olyan mérhetetlen szeretetet véltem felfedezni a barna szempárban, hogy rendesen összeszorult a szívem és arra gondoltam, hogy bárcsak tudná Woobin, mit érez iránta Jongsuk. Ha fel tudná fogni, ők ketten lehetnének a legboldogabbak a világon. – Amikor meghalt, minden elviselhetetlenebb volt. Belegondolni, hogy ott fekszik a föld alatt és ott rohad meg a teste, hogy elvesznek az emlékeink, eltűnik minden, ami számomra fontos volt… nem, ezt nem tudtam feldolgozni. De most itt van előttem és tudom, hogy jól van ez így. Néha csak állok az ajtóban és figyelem, ahogy alszik vagy éppen játszik. Órák hosszat tudom őt nézni és figyelni a mozdulatait. Szánalmasan hangzik, ugye?

-      Nem, egyáltalán nem – töröltem meg könnyeimet, amik időközben kicsordultak. Reméltem, hogy Jongsuk nem vette észre, bár szipogásomból biztosan feltűnt neki. – Ez igazából rettenetesen szép, mármint a maga módján. Szép, de kissé fájdalmas. De megértelek. Azt hiszem, én is hasonlóképpen cselekedtem volna.

-      Köszönöm, hogy megértesz. Jól esik erről beszélni valakinek. Csak az nyomaszt, hogy mindez tilos dolog. Ha kiderül, mit tettem, ha kiderül… nem csak engem kínoznak meg és száműznek, hanem Woobint is megölik, és akkor már soha többé nem láthatom. Ha még egyszer el kell veszítenem… nem élném túl.

-      Nem fogod elveszíteni őt! – kezemet vállára tettem és egy kicsit megütögettem. Jongsuk rám nézett és fájdalmasan elmosolyodott. Nem mondta ki, de tudtam, hogy arra gondol, hogy ez lehetetlen. Nem titkolhatja örökké és előbb-utóbb el fog jönni az idő, mikor el kell tőle búcsúznia. – Ne aggódj, én teszek róla, hogy ez ne történjen meg. Megígérem neked! Még nem tudom, hogyan, de nem fogom hagyni. Sokat tettél már értem, Jongsuk, így cserébe megígérem, hogy ha kiderül ez az egész, nem fogom hagyni, hogy ez megtörténjen.

-      Köszönöm, aranyos vagy, de…

-      Nincs de! Higgy nekem! – mondtam, és rámosolyogtam.

Jongsuk ekkor olyat tett, amit még soha, és amire egyáltalán nem számítottam. Hirtelen magához ölelt, és olyan erősen szorított, hogy azt hittem, eltörnek a csontjaim.

-      Jongsuk… ez már kissé nyálas! – mondtam, mire válaszul csak belecsípett az oldalamba.

-      Erről tényleg egy szót se! – engedett el, majd megigazított a sapkáját. – Én akarom elmondani, ha úgy érzem, meg tudok birkózni a fájdalommal.

-      Mondtam, hogy…

-      Tudom. De Woobin akkor sem maradhat örökké ilyen állapotban. Előbb-utóbb el kell engednem, mert ez neki sem jó.

-      Jól van. Én nem mondok senkinek semmit.

-      Rendben. Azt hiszem, ideje lesz visszamenned. Hajnali kettő felé jár az idő.

-      Tessék? Ilyen késő van? Úristen! Még kimenőt se kértem ma éjjelre! – pattantam fel idegességemben, de Jongsuk csak elvigyorodott, és a kezembe nyomta a zöld kis füzetet, amiben a kollégiumi kimenőket írták. Sajnos, ha az ember éjfél után kint tartózkodik, szólni kell erről és be kell íratni. – Oh, köszönöm szépen.

-      Nincs mit. Most menj, aludd ki magad, hosszú napod lesz holnap… izé, ma.

-      Oké. Jó éjt, Jongsuk.

-      Jó éjt. És ne aggódj, ma itt leszek a közelben.

Intettem neki egyet, majd gyors léptekkel visszasiettem a kollégiumba. Kivételesen úgy aludtam az éjjel, mint még soha.