44. rész

*Ajánlott zene: Beast - Shadow *

https://www.youtube.com/watch?v=7Y3ZRYQl4Qo

-           Nayoung nincs a túlvilágon.

-           Hogy érted, hogy nincs a túlvilágon? – kérdeztem csodálkozva.

-           Nincs itt. Hiába kerestem, nem találtam. Attól félek, a lelke valahogy kiszabadult innen és most lehet, hogy a ti világotokban kóborol, ami nagyon nem jelent jót. Ha ez tényleg megtörtént – akár direkt csinálta, akár nem – és erről tudomást szereznek az itteniek, abból nagyon nagy baj lehet.

-           Öhm… jól van, csak semmi pánik. Megpróbálok én is kapcsolatba lépni vele, hátha sikerül, te pedig keresd még, hátha csak elbújt valahová.

-           Rendben. Nem akartalak még jobban felidegesíteni és problémát okozni, de azt hiszem, ez olyan, amit nem hallgathatok el.

-           Semmi baj, jól tetted, hogy elmondtad. Neki ott van a helye, és valahogy vissza kell küldeni oda.

Elköszöntünk egymástól, majd mikor a tükrömet a táskámba mélyesztettem, nyílt is az ajtó. A szobatársaim voltak, akik döbbenten vették tudomásul, hogy Boksung ágya üres. Nekem pedig ismét hazugságba kellett bocsátkoznom és azt felelnem, nem tudom, hol van, én is nemrég jöttem vissza.

Nem sokkal az érkezésük után a nevelőtanárunk is bejött, aki közölte a Boksunggal kapcsolatos szörnyű hírt. Eunji és Namjoo egymás nyakába borulva sírtak, én pedig könnyeimmel küszködve rohantam ki a szobából. Nem akartam ismét sírni, és a legkevésbé sem akartam a szobatársaimat ilyen állapotban látni.

Bementem a könyvtárba, és nagy megdöbbenésemre Jongsukot is ott találtam. Újságot olvasott, mint úgy általában, de tudtam, ez csak egy álca, valójában ő is megfigyeli az embereket. Leültem mellé egy könyvvel a kezemben, és hosszú percekig nem szóltunk egymáshoz.

-      Ugye most nem követtem el semmit? – kérdezte, én pedig felkuncogtam. A legutóbb, amikor itt ültünk, épp azzal vádoltam meg, hogy mégis miért nem volt a kollégiumban, amikor szükségem lett volna rá.

-      Egyelőre még semmit – feleltem úgy, mintha nem is hozzá beszélnék.

-      Miért érzem úgy, hogy készülsz valamire?

-      Mert így is van – csuktam be a könyvet, majd letettem az asztalra és közelebb hajoltam hozzá. – Este lemegyek a pincébe, és ha gondolod, velem tarthatsz.

Még mielőtt tiltakozhatott volna, felálltam és elhagytam a könyvtárat.

*

Hajnali kettő lehetett, amikor felkeltem és kimásztam az ágyamból. Kivettem a pármám alól a zseblámpát, amit még Sorától kértem el az este, majd belebújtam papucsomba és kislisszoltam a folyosóra. Most sem égett villany, csak a tanári előtt, így a folyosó végét, amerre tartottam, már sötétség borította.

Lassú és halk léptekkel indultam meg, majd mikor befordultam jobbra, beleütköztem valakibe. Szerencsémre az illető Jongsuk volt.

-      Jézus! Nem tudtál volna máshová rejtőzni? – szidtam meg kissé, ő pedig száját összeszorítva fojtotta vissza a nevetést. – Azt hittem, nem fogsz jönni.

-      Tudhatnád, hogy szeretem az izgalmakat. Na, meg kell, hogy valaki fedezzen, mert biztosan lebuknál egyedül.

-      Köszi, hogy bízol bennem.

-      Ez csak természetes. A másik meg az, hogy biztos elfelejtetted, hogy az ajtó zárva, a kulcs az igazgatónál van.

-      Basszus! – kaptam a fejemhez és magamban jól lehordtam magam. – Ez teljesen kiment a fejemből! Jesszusom! Be kell törnünk oda és el kell hoznunk!

Mielőtt visszaindultam volna, Jongsuk megfogta a kezem, és visszahúzott a fal mellé.

-      Ne aggódj. Ezért vagyok én itt! Jongsuk oppa mindenről gondoskodik – lengette meg orrom előtt a kulcsot vigyorogva, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam.

-      Ne lóbáld a kulcsot, mert ha eldobd, megütlek! Inkább siessünk, mert mihamarabb végeznünk kell!

Mentünk még pár métert, majd elindultunk lefelé azon a lépcsőn, ahol Boksung életét vesztette. Összeszorult a szívem, és szinte éreztem lelkét, ahogy ott téblábol. Éreztem, ahogy ujjaival karomba kapaszkodik, de most nem állhattam meg. Biztos rossz volt ott egyedül lennie, de reméltem, hogy a temetés után békére lel.

Bekapcsoltam a zseblámpát, mert itt már nem volt világítás. Gyorsan, mégis óvatosan osontunk le, egészen addig, amíg bele nem ütköztünk az ajtóba, ami a pincébe – vagy legalábbis valami alagsorba – vezetett. Jongsuk hangtalanul kinyitotta, majd feltárult előttünk a tömény feketeség.

-      Te mész előre! – nyomtam a kezébe a lámpát és magam elé toltam. Megfogtam alkarját, egyrészt azért, hogy nagyobb biztonságban érezzem magam, másrészt azért, mert tudtam, hogy ő rendesen lát a sötétben.

-      Csak nem félsz? – éreztem hangjában, hogy ha tehetné, ezzel cukkolna, de mielőtt belekezdhetett volna, rácsaptam a vállára.

-      Fogd be és menj!

Rettentő sötét és hideg volt ott. Nem találtuk a kapcsolót, így csupán csak a zseblámpára hagyatkozhattunk. Bár azt hiszem, kockázatos lett volna felkapcsolni az itteni lámpákat. Lassan araszoltunk előre, Jongsuk mindent alaposan megvilágított, többnyire azért, hogy én is lássak valamit. A szűk betonfallal körbevett folyosó nem tudtuk, merre visz, és a nyirkos levegő olyan volt, mintha folyton valaki a nyakamba lihegett volna.

Percek teltek el, nem láttam, mi van előttem, mi van mögöttem, és ez sokkal ijesztőbb volt, mint bármi más. Hallottam ugyan a csövekben levő víz folyását, és a gépek zúgását, mely valószínűleg a fűtőrendszerhez tartozott, de ezen kívül semmi más zaj nem volt.

-      Érzel valamit? – kérdezte Jongsuk, és hirtelen hangjától kissé összerezzentem.

-      Mire gondolsz?

-      Akármire. Te megérzed, ha halottak vannak a közelben. Márpedig azt mondtuk, hogy akiket a gyilkos megölt, azoknak a lelke itt van valahol. Gondolom, érezned kell őket akkor, nem?

-      Elméletiekben igen, de ha azt vesszük, hogy nem tudok velük kapcsolatba lépni, akkor nem. De az az igazság, hogy nem érzek semmit. Hideg van, de ez nem a lelkek miatt van.

-      Szerintem nincs itt semmi.

-      Én is ettől tartok.

-      Túl egyszerű lenne, ha ide zárná őket a gyilkos. Annyi esze csak van, hogyha valaki rájön arra, hogy összegyűjti a lelkeket, akkor ez lenne az első hely, ahol keresnék.

-      Pont erre gondoltam én is. Sejtettem, hogy nem lesznek itt, de azért le akartam ellenőrizni. Menjünk vissza, most már nagyon fázom.

Hátat fordítottunk és ugyanolyan lassú tempóban indultunk vissza. Kirázott a hideg ettől a helytől, és folyton attól féltem, valami elkap hátulról és beránt a sötétségbe, de persze ez csak a filmekben történik így.

-      Csak tudnám, hogy akkor hol lehetnek. Mert itt kell lenniük, a kollégium területén.

-      Biztosan meglesznek. Bár az is lehet, mindvégig rosszat feltételeztünk, és valójában nincsenek is itt. Vagy már elvitte őket.

Lassan visszaértünk az ajtóhoz, és halkan kinyitottuk, majd bezártuk azt. Két kézzel dörzsöltem a kezemet, hogy felmelegedjek. Alig vártam, hogy visszafekhessem az ágyamba és magamra húzhassam a jó meleg takarómat.

-      És most hogyan tovább? – kérdezte Jongsuk, miközben visszafelé mentünk a lépcsőkön.

-      Holnap kimegyek a temetőbe és megpróbálok kapcsolatba lépni Nayounggal. Aztán… nem tudom. Várunk. A gyilkosnak hamarosan le kell csapnia újból, ha figyelembe vesszük az időpontokat.

-      Akkor résen kell lennünk.

-      Az biztos.  És valamikor bemutathatnál Woobinnak.

Jongsuk megállt egy pillanatra és teljesen meglepődve nézett rám.

-      Most mi van? A barátod, nem? Illene bemutatnod neki.

-      De Minseo…

-      És különben is, még sosem láttam zombit. Kíváncsi vagyok rá, milyen.

-      Mégis mit mondasz Hyunseungnak, miért jössz te hozzám?

-      Uhm… nem tudom. Majd este megálmodom.

-      Ha nem találsz elfogadható magyarázatot, akkor nem láthatod.

-      Megegyeztünk.

Elköszöntem tőle, majd visszamentem a szobámba. Szerencsére nem keltettem fel a többieket, és a nevelőtanár se mászkált fel-alá. Hogy nekünk mekkora mázlink van mindig…