14. rész

*Ajánlott zene: Big Bang – Last dance*

https://www.youtube.com/watch?v=opFEprhF0NA

Odakint a szokottnál is korábban kezdett el sötétedni, pedig még délután négy körül sem járt az idő. Megborzongtam a csípős hidegtől, és arcomat igyekeztem sálamba bújtatni.

Kissé zaklatottan és feldúltan sétáltam az utcákon. Nem estek jól Jaehyo szavai, hiába tudtam, hogy igaza van. De nem is ezzel volt a probléma, és az sem igazán érdekelt, hogy én is megsérthettem őt, sokkal inkább magammal kapcsolatosan voltam nyugtalan.

Hiába hittem el, hogy igazat mondott Taeminnel kapcsolatban, valamiért úgy éreztem, saját szememmel is látnom kell. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, mert soha többé nem akartam látni, és még ha látom is, hogyan él, tudtam, hogy addig sosem lesz nyugtom, amíg meg nem hal.

Vagy talán Sora miatt voltam ennyire feszült? Hiszen ő mondta, hogy ne bízzak benne. Lehet, hogy emiatt nem bíztam Jaehyoban, ugyanakkor Taeminben sem? Ezt elképzelhetőnek tartottam, ugyanakkor megrémisztett a dolog. Ezek után tényleg senkiben nem fogok bízni, ha csak egy kis okot is ad arra, hogy kételkedjek benne?

Aztán felrémlett, mit is mondtam Jaehyonak… Hogy simán megölném, ha engem átverne. Mikor váltam ilyenné? Mikor váltam olyanná, aki kimond ilyen veszélyes szavakat? És ez még nem is lenne gond, de mélyen, legbelül tudtam, ha így lenne, tényleg megtenném. Bármiféle fenntartás nélkül. Tényleg megölnék valakit azért, mert hazudott nekem. Ki vagyok én, hogy mások élete felett döntsek? Ha rám támadna, önvédelem gyanánt valóban végeznék vele, de csak azért, mert nem tetszett a viselkedése… feljogosít engem ilyesmire? Ha helytelenül ölnék meg valakit, pusztán azért, mert nem tetszett, amit csinált, mégis ki ítélne el engem? Ki bíráskodna felettem? Ki büntetne meg?

Mert engem is meg kellene. De ki merne szembeszállni velem és a döntéseimmel?

Ez elég erőteljesen megrémisztett. Csak ezekben a percekben kezdtem el azon gondolkodni, hogy tényleg olyan hatalommal bírok, amivel bármit kezdhetek. Hogy ha ez más kezébe kerül, egy egész bolygó elpusztulhat.

Mi van, ha ez a hatalom engem is megrészegít? Mi van, ha nem bírom elviselni a súlyát, összeroppant, és megőrülök? Bekattanok, kezelhetetlenné válok? Ki állít majd meg?

Bár egyelőre nem hittem, hogy én ilyesmire képes lennék, és nem is mertem ennél merészebb vizekre evezni, azért igyekeztem nem teljesen félresöpörni és ezt is szem előtt tartani. Sokkal nehezebb volt józanul gondolkodni, mint azt hittem volna.

A következő pillanatomban az összes gondolatom szertefoszlott, amikor a jeges úton megcsúszott a lábam, és egy hatalmasat estem. Egy halk sikoly hagyta el ajkaimat, majd szitkozódni kezdtem.

- Amíg ilyen béna vagyok, nem hiszem, hogy gondot okoznék – jegyeztem meg csak úgy mellékesen magamnak, és ettől valamelyest megkönnyebbültem.

Nagy nehezen összekapartam magam, és fájó hátsó felemet tapogatva tovább indultam. Szerencsére nem sokat kellett gyalogolnom, mert Hyunseung ott várt már a megbeszélt parkolóban.

- Hogy ment a beszélgetés Jaehyoval? – Kérdezte, miután beszálltunk az autójába.

- Egészen jól. Azt hiszem, Taemin egyelőre nem jelent gondot és kizárhatjuk abból, hogy ő állna bármi mögött. Ha bosszút is akar állni, nem most lesz – válaszoltam nem túl magabiztosan.

- És akkor mire gyanakszol, ki vagy kik állhatnak az eltűnések mögött?

- Nos… Nem tudom. Több megérzésem is van. Az egyik, hogy a halott vámpír szüleim jöttek vissza a világra valami oknál fogva, a másik, hogy talán még bonyolultabb a családom és van még pár rokonom, akik engem akarnak. De az is lehet, hogy egy teljesen új ellenség lépett színre. Meg persze ott a lehetőség, hogy az eltűnéseknek és anyu eltűnésének semmi köze egymáshoz, és végig rossz nyomon járok, és minden olyan egyszerű, mint azt te mondtad. Szóval fogalmam sincs – sóhajtottam fel a végén, miközben fejemet nekidöntöttem az ablaküvegnek, és néztem a mellettünk elsuhanó épületeket.

- Nem gondolod, hogy kéne egy kicsit pihenned? Elég sok mindennel foglalkozol mostanában egyszerre, ki fogsz merülni – nézett rám aggódva Hyunseung, és futólag megsimogatta arcomat.

Halványan elmosolyodtam, de csak megráztam a fejem. Tényleg kezdtem azt érezni, hogy be fogok sokallni, de egyelőre nem állhattam meg. Most nem. Addig nem, amíg valami biztosabb, kézzel foghatóbb dolog nem lesz a markomban.

*

Amíg autókáztunk Hyunseunggal, én ismét belevetettem magam az áldozatokkal kapcsolatos kutatásba. Átpörgettem az eddigi dokumentumokat, próbáltam összefüggést találni az eltűnések helyszínei között, de nem igazán jutottam egyről a kettőre. Hyunseung szerencsére kiszűrte már nekem azokat, amikhez köze lehet természetfelettinek, de ez sem volt százszázalékos. Nagyrészt ő is csak a megérzéseire tudott hagyatkozni.

- Nos? Hová menjünk először? – Törte meg a csendet, főképp inkább azért, hogy kizökkenjek egy pillanatra a gondolataimból. Észre se vettem, hogy már körbe-körbe kocsikázunk percek óta.

Felsóhajtottam, ami átcsapott ásításba, majd megráztam a fejemet.

- Nem tudom. Van itt minden: sikátorokhoz közeli helyek, parkok, buszmegállók, szűk kis utcák, plázák parkolója, szórakozóhelyek hátsó kijárata, sőt, volt olyan, aki csak kivitte reggel a szemetet, de soha többé nem ment vissza. Nincs ebben logika.

- Hmm… Első hangzásra tényleg nem furcsa, de olvasd át őket újra, és újra – mondta némi gondolkodás után Hyunseung, én pedig így tettem. – Ha megfigyeled, ezek mind olyan… sötét helyszínek. Olyan helyek, ahol nincsenek kamerák, vagy emberek. Vagy legalábbis nagyon minimális.

- De ez egy parkra vagy buszmegállóra nem éppen igaz - válaszoltam a papírhegyek sokaságát bújva, amik már teljesen beterítettek.

- Ha jobban megnézed, akkor láthatod, hogy ezekben az esetekben a legtöbb ilyen éjszaka történt. Ott van az a két személy, akik a Pyeonghwa parkon keresztül tartottak hazafelé. Napokon keresztül nem működtek a térfigyelő kamerák, se az utcai lámpák. Ezt a tettes simán kihasználhatta, és ki is használta. Vagy a buszmegálló. Ha késő este mész haza, ritkábban járnak a buszok, és ilyen hidegben kevesebb utas is van. Tökéletes célpont lehet bárki, mert nincs szemtanú. Ha megfigyeled a helyszínek leírását, minden akkor történt, amikor késő este volt vagy pedig kevés ember tartózkodott a közelben

- Ez igaz, tényleg így történt a legtöbb, de ha valakit el akarsz rabolni, akkor mindenképpen akkor csinálod, amikor este van, és kevesen látnak, és olyan helyen, ahol vagy nincsenek emberek, vagy nem figyelnek. Ez nem újdonság – csóváltam meg fejemet és kissé csalódottan felsóhajtottam.

- Ez rendben van. De nézd meg még jobban az eltűnéseket. Túlságosan vegyes, nem igaz? Késő este, amikor sokan vannak körülötted, mint egy szórakozóhelyen, vagy fényes nappal, mint amikor kiviszed a szemetet. Nincs adott séma. Nincs rendszer bennük. Szerinted mit jelenthet ez? – Tette fel a kérdést Hyunseung, amivel próbált rávezetni a megoldásra.

- Azt jelenti, hogy… hogy… nem fél? – Kérdeztem elgondolkodva, kissé bizonytalanul. Aztán próbáltam ezt a kis gondolatot tovább bontogatni. – Nem fél… Nem fél, mert nincs mitől félnie. Nincs veszítenivalója. És nincs mit kockáztatnia.

- Ez is lehetséges. És még?

- Ha nem félsz, az valószínűleg azért van, mert elég magabiztos vagy. Van elég erőd, és ezzel nem csak te, hanem mások is tisztában vannak. Tehát a tettes nem kispályás.

- Minden bizonnyal, de nem pontosan erre gondoltam. Tovább.

- Öhm… Nem tudom, mire gondolhattál. Gondolom, nem szórakozásból rabol el embereket.

- Nem. Hanem? Nézd az időpontokat.

- Nos… ez nem sokat segít. Nincs konkrét időpont, elég tág intervallumokat adtak meg. A nap huszonnégy órájában bármikor elkövethette ezeket.

- Pontosan. Szerinted ez mit jelenthet? Ha valaki nem szórakozásból teszi, akkor mi másért?

- Passz. Talán, mert… mert muszáj neki? Muszájból kell…

Elhalkultam. Az agytekervényeim olyan erőteljesen kezdtek el dolgozni, hogy egészen beleszédültem, és egy pillanatra le is kellett hunynom a szememet. Az egész testem felpezsdült és minden porcikámban úgy éreztem, hogy valami lényegesre tapintottam.

- Ez az! A tettes azért nem adott időpontokban és azonos helyeken csinálja ezt, mert akkor cselekszik, amikor szükséges neki. Nem szórakozásból, nem kényszerből, nem felsőbb utasításra, hanem mert muszáj.

- Igen, eltaláltad – halványan elmosolyodott Hyunseung a hirtelen jött izgalomtól, amitől egészen belelkesültem, és úgy viselkedtem, mint egy kisgyerek, amikor kibontja karácsonykor az ajándékokat a fa alatt.

- De te honnan tudtad ezt? És miért nem mondtad el? Tudod, ki a tettes, vagy van sejtésed róla?

- Nem, sajnos nincs. Nem mondtam el, mert azt akartam, hogy magadtól gyere rá, és természetesen én is csak onnan tudom, hogy párszor már átnyálaztam azokat a dokumentumokat.

- Akkor most már elismered, hogy természetfeletti van a dologban?

- Te hogyan érzed?

- Én… eléggé úgy érzem, hogy az. Egy ember nem lenne erre képes. Főleg, hogy semmit nem hagy maga után. Nem látszódik egy kamerán se, nincsenek ujjlenyomatok, még csak az autója féktávja se látszik az aszfalton, már ha van autója. Úgy rabolja el az áldozatait, mintha se ő, se az áldozatok nem léteztek volna.

- Akkor azt hiszem, én is így gondolom.

- Már csak az a kérdés, hogy mégis miért teszi mindezt?

- Azt már passzolom. Szóval, hová is menjünk először?

A délután folyamán Hyunseunggal szinte minden lehetséges tetthelyet megnéztünk. Eleinte megpróbáltam elképzelni magam előtt magát az elrablást és annak körülményeit: az áldozat testi adottságait, magasságát, korát, erősségét, fizikumát és hogy a tettesnek milyennek kellett lennie hozzá képest, hogy le tudja győzni.

Utána a lehetséges útvonalakat vettem sorba, hogy merre vihette őket, merre menekülhetett el úgy, hogy az a lehető legkevésbé legyen feltűnő, de mégis gyorsan és könnyedén távozzanak.

Végső soron pedig igyekeztem látható dolgokat keresni: egy elhagyott hajcsatot vagy karkötőt, szakadt ruhadarabot vagy egy megcsúszott cipőnyomot a talajon, de sajnos se nyomozó nem voltam, aki ezeket észrevehette volna, másfelől pedig némelyik eltűnés már egy hónapja történt, azóta pedig sok mindenki járt mindegyik helyszínen.

Úgyhogy megpróbáltam a saját megérzéseimre, a képességemre hagyatkozni. Minden alkalommal lehunytam szemeimet, és kizártam a külvilágot. Csak én voltam és a természet. Teljesen lecsupaszítottam a környezetet; úgy tettem, mintha csak rajzolnék és minden felesleges részt leradíroztam, csak a lényegre koncentráltam.

 Mély levegőt vettem, egy ideig bent tartottam, majd lassan, egyenletesen fújtam ki. Minden lélegzetvételkor éreztem a fehér ködpára fagyosságát, mely szinte kaparta a torkomat, fojtogatott és megnehezítette légzésemet.

Az energiámat hívtam segítségül. Az elején nagyon nehezen sikerült felvennem a kapcsolatot, perceken keresztül semmi sem történt, csak a néma csend süvített fejemben. Mintha megállt volna az idő.

Végül éreztem, hogy valami megmozdul; olyan lassan, és észrevehetetlenül, mint amikor egy vakond kitúrja a földet a talaj felszínére. Megrezdült, mocorgott, apró rengéseket éreztem mélyen magamban, és én már cselekedtem is: előkaptam a képzeletbeli lapátot, és alányúltam, hogy kikapjam a kis gödréből, mielőtt elmenekülhetne előlem.

Két kézzel ragadtam meg, ő pedig nem tiltakozott: hatalmas erővel csapódott belém, egy másodperc töredéke alatt elöntötte minden zsigeremet a jóleső melegség, ami elsőre baromira égetett. Megtántorodtam, és ha nem lett volna rajtam kabát, biztosan két kézzel kezdtem volna el kaparni bőrömet, hogy az égett húst levakarjam magamról.

De aztán a fájó érzés megszűnt, és átadhattam magam az otthon melegének. Valóban úgy éreztem, hogy hazataláltam, és biztos voltam benne, hogy egy könnycsepp el is hagyta a szememet.

Magamhoz öleltem, hagytam, hogy átjárja minden porcikámat, és hosszú idő után egyesüljünk. Végül szabadjára engedtem a képességemet, a jól ismert tűzgolyót, és hagytam, hogy felfedezze a helyszíneket. Körbejárt mindent, alaposan megvizsgálta a legapróbb részleteket is, de sehol nem találtunk semmit. Semmit, ami arra utalt volna, hogy természetfeletti lenne a dologban.

A hatodik helyszín után már kezdtem ideges és csalódott lenni, és ezért még erőteljesebben adtam bele minden energiámat, remélve, hogy találni fogok valamit. De helyette csak azt értem el, hogy lemerítettem a szervezetemet és egyszer csak zilálva összeestem.

- Minseo, minden rendben? – Ugrott utánam Hyunseung, és még időben elkapott, mielőtt a földre érkeztem volna. – Ennyi elég lesz mára, teljesen kimerültél.

- De még van pár helyszín, hátha ott sikerrel járok.

- Máskor megnézzük, oké? Most kaptad vissza a képességed, kell még egy kis idő, amíg ismét egyensúlyban lesztek. Elszoktatok egymástól, hagyj magatoknak időt.

Nem álltam le vele vitatkozni, mert igaza volt. Én is éreztem, hogy nincs meg az a bizonyos kapcsolat, hogy sokkal felszínesebb és gyengébb, mint régen, de annyira akartam valamit találni, hogy erről megfeledkeztem.

Csalódott voltam, mert már szerettem volna mindennek a végére járni, és azt éreztem, hogy saját magamat hátráltatom. Ez az egész helyzet teljesen felkavart és kikészített. Se emberként, se természetfelettiként nem jutottam egyről a kettőre. Talán végig rossz nyomon jártam? Vagy valóban ilyen erős ellenféllel lenne dolgom?

Hyunseung óvatosan felemelt a földről, majd visszasétált velem az autójához, és beültetett. Nekidöntöttem a fejemet az ablaküvegnek, és akkor láttam, hogy bizony már besötétedett. Rápillantottam az órára, ami este nyolc órát mutatott. Fel se tűnt, hogy közel öt órán keresztül jártunk egyik helyszínről a másikra.

Nem is kellett sok, hogy a kimerültségtől elaludjak, ahol egy igen furcsa helyen találtam magam. Csak a sötétség vett körbe, a végeláthatatlan messzeség, és én ebben a semmiben lebegtem. Hiába futottam bármerre, hiába szólongattam a szeretteim nevét, azok mind elvesztek. Ott voltam egyes egyedül, kétségbeesetten, mégis… az volt az érzésem, hogy jogosan vagyok itt. Hogy megérdemeltem.

Végül nevetéseket hallottam magam körül, ördögi kacajokat, gúnyos vihogásokat, ám nem láttam senkit. Vajon ezek azok nevetései, akiket megöltem? Vagy a saját démonjaim szórakoznak velem?

Aztán megjelent előttem egy alak. Én magam voltam, mintha csak egy tükörbe néztem volna. Az egyetlen különbség az volt, hogy neki koromfeketék voltak a szemei, és én ettől megnyugodtam.

Az álom egy csapásra itt véget ért, és valami sokkal kellemesebbel folytatódott.