Olyan gyorsan történt minden, szinte
minden egy másodperc alatt lezajlott. Az amúgy is szűkös lépcsőn hirtelen
négyen lettünk, de mire észbe kaptam, már csak hárman maradtunk.
Egyikünk sem hallotta, hogy valaki megjelent
mögöttünk és ránk akart támadni. Egy férfi volt az. Csak egy pillanat erejéig
láttam az arcát, mert miután Jongsuk félrelökött, a földre kerültem, és a
zseblámpa is kiesett a kezemből. Teljes sötétségbe borult minden, és csak a
dulakodást, apró nyögéseket hallottam a fejem felett, mint aki az életéért küzd.
Igyekeztem minél kisebbre összehúzni magam, szorosan a falhoz bújni, és
amennyire lehetett, távolabb kerülni, nehogy engem is megrúgjanak vagy
megsérüljek.
Aztán néhány pillanattal később minden
elcsendesedett. Hallottam egy nagy puffanást, majd egy hideg leheletet az
arcomon, végül egy tompa tárgy koppanását, ahogy ütközött a betonnal.
- Mindenki jól van? – Törte meg a csendet Jongsuk
hangja. Lihegett, és gyorsan kapkodta a levegőt. Megkönnyebbültem, hogy őt
hallom.
Nem feleltem. És Woobin se.
Csukva volt a szemem, de így is
érzékeltem, hogy hirtelen világosság támadt. Valaki megtalálta a zseblámpámat.
- Minseo?
Nevem hallatán leeresztettem kezeimet az
arcom elől. Jongsuk igyekezett nem a szemembe világítani. Bólintottam,
jelezvén, jól vagyok, így ezután másfelé fordította a lámpát. Még ebben a gyér
megvilágításban is láttam, hogy a kézfejemet vércseppek borítják. Mitől lettem
véres? Hiszen nem sérültem meg.
Követtem a fényforrás útját, ami ezúttal
Woobinon állapodott meg. Ott állt velem szemben, a másik sarokban, pár lépésre
tőlem. Semmi nem volt leolvasható az arcáról. Csak állt és mereven nézett
előre, mint aki parancsszóra vár. Ő semmit nem fogott fel abból, ami történt az
előbb.
- Minden rendben, Woobin, nem történt
semmi érdekes – simogatta meg szabad kezével Jongsuk szerelme arcát, aki a hang
irányába fordult.
Jongsuk ezután a földre világított, ahol
megláttam a véres kést. Kezdtem összerakni magamban a dolgokat. Valaki késsel
támadt ránk. De hol az illető?
És ekkor eszembe jutott, hogy valahonnét
hideg levegő jött rám. A bal felemről.
Kínzó lassúsággal, kissé akadozva
fordítottam oldalra a fejemet. Jongsuknak nem kellett odavilágítania, hogy
meglássam a halott férfit. Két lépcsőfokkal feljebb ült tőlem, sötét pufi kabátjában, összegörnyedve, mint egy zsák krumpli. Szemei tágra nyíltak,
enyhén nyitott szájából apró csíkokban folydogált a vére. Az a hideg levegő az
ő utolsó lehelete volt.
Halkan felsikítottam.
Megrémültem, de nem a látottaktól, hanem
magától a tudattól, hogy valaki meghalt. Hogy ez a valaki egy perccel ezelőtt
még életben volt. Nem éreztem bűntudatot, mert ő támadt ránk, és Jongsuk azért
ölte meg, mert nem volt más választása. De mégis furcsa érzés kerített
hatalmába.
Összenéztem Jongsukkal, de nem mondtunk
semmit. Kellett újabb pár perc, mire összeszedtem a gondolataimat, és meg
bírtam szólalni.
- Mit fogunk csinálni? Most mit fogunk
csinálni? – Kérdeztem kétségbeesetten.
Nem először találkoztam a halállal, de ez
volt az első eset, amikor – úgymond – gyilkosságba keveredtem, amikor valaki
indokolatlanul halt meg. Hogyan tüntessük el a holttestét? Hogyan mondjuk el a
családjának, hogy meghalt? Ő ember volt, mi pedig természetfelettiek.
Minél több időt töltöttem Jongsuk
társaságában, annál inkább úgy éreztem, hogy tényleg olvas a gondolataimban, és
nem csak jó a megérzése.
- Hajléktalan volt. Nem hiszem, hogy lenne
bárkije is. Azt hiszem, ő itt lakhatott, és betörőnek tekintett minket –
magyarázta, majd a zseblámpával a falon lévő kis résre mutatott. A dulakodás
közben valószínűleg elmozdult az egyik betondarab, ami talán pont azért volt
ott, hogy mások azt higgyék, nem lehet bemenni oda.
- De ez nem mentség semmire. Attól még
meghalt.
- Önvédelem volt.
Igaza volt Jongsuknak, és nem is akartam
vitázni vele, de mégis lesújtott ennek az embernek a halála. Hiába volt vámpír,
őt is váratlanul érhetik egyes helyzetek és tudom, hogy nem azért ölte meg,
mert meg akarta, hanem mert így alakult.
Woobin ekkor hirtelen megindult felém. Na
jó, ez túl finom megfogalmazás lenne, inkább szó szerint rám vetette magát.
Ekkor már közel sem tűnt kedvesnek és barátságosnak, sokkal inkább egy
veszedelmes és irányíthatatlan vadállatnak.
Leszorított a földre és úgy nézett
szemeimbe, mint aki mindjárt szét fog tépni. Eddig se volt magánál, de a vér
szagára teljesen elveszítette a fejét. Már nem tudta megkülönböztetni, ki az,
akit bánthat és ki az, akit nem: képes lett volna mindenkinek nekimenni, mert
jelenleg számára minden mozgó élőlény élelmet jelentett.
- Woobin, ne! – Kiáltott rá Jongsuk. Woobint
a derekánál fogva elkapta és egy mozdulattal lerántotta rólam.
Woobin rángatózni, kapálódzni kezdett
karjai között, prüszkölt és morgott, mint aki csapdába esett, mint egy… állat.
Teljesen elvesztette önmagát, emberi mivoltát, és csak most láttam meg az igazi
énjét: a zombit, aki volt.
Elképedve néztem a harcot kettejük között.
Jongsuknak hatalmas erőbe telt visszatartania Woobint, hogy ne támadjon rám.
Akkor értettem meg igazán, miért nem mentek sohasem emberek közé. Ha csak egy
kicsit is megvágja valaki az ujját az utcán, és Woobin megérzi… nincs megállás.
- Minseo, tűnj el! Tűnj el!
Jongsuk kétségbeesett kiáltása egyből
visszarántott a valóságba. Felugrottam a földről, és a kiutat kerestem. Mivel
túl sötét volt, és a felfelé vezető lépcsőt teljesen elzárta egyrészt a halott
férfi, másfelől Jongsukék, nem maradt más választásom: át kellett préselnem
magam a falon lévő kis résen, ha nem akartam, hogy széttépjenek.
Így is tettem. Négykézlábra ereszkedtem és
átmásztam. Nem volt olyan szűkös, mint elsőre tűnt, és csak nagyon reméltem,
hogy nem fog beomlani az alagsor. Na, meg reménykedtem, hogy Woobin se jön
utánam.
Jongsuk végül elengedte Woobint, aki a
hangok alapján arra engedett következtetni, hogy ezúttal a halott férfit vette
célba. A csámcsogás, a hús cuppanó elválása a testtől mind azt bizonyították,
hogy nekikezdett a táplálkozásnak.
Jongsuk elállta a rést, hogy véletlenül se
jöjjön utánam, majd megszólalt:
- Minden rendben?
- Igen – feleltem szűkszavúan.
Teljesen összezavarodtam. Annyi minden
történt percek alatt, hogy nem volt időm feldolgozni őket. Kétszer haltam meg
majdnem. Piszok nagy mázlim volt, hogy Jongsuk mindkétszer meg tudott menteni.
Majdnem megölt egy vad idegen férfi, és
utána egy zombi. Azt hiszem, ez utóbbi sokkal jobban megijesztett. Nem csak az,
hogy Woobin így viselkedett és hogy így reagált a vérszagra, mert tudtam, hogy
micsoda ő. Noha sose láttam élőben zombit, valami ilyesmire számítottam, hiszen
állat volt, ha fogalmazhatok így. Magát a tudatot volt nehéz elfogadni, hogy
Jongsuknak mindezt száz éve el kell viselnie. Ő száz éve él Woobinnal, minden
pillanatban oda kell figyelnie rá, mert ha csak egy percre is, de lankad a
figyelme, megtörténhet a baj. Az a teher, amit Jongsuk cipelt nap mint nap,
hirtelenjében rám szakadt, pedig nekem ez csak egy pillanat volt. De neki…
Most már megértettem, hogy miért akarja őt
elengedni.
És én mindezek után elgondolkoztam azon, vajon
helyes dolog lenne megmentenem Woobint?
Nekidőltem a falnak és nagyokat
lélegeztem. Éreztem a fémes vér és a falakról csöpögő nedves, áporodott víz és
penész szagát. Összekeveredett a levegőben, és a gyomrom egyre inkább fel
akarta mondani a szolgálatot.
Próbáltam nem odafigyelni arra, hogy
Woobin éppen egy embert zabál. Igyekeztem az eredeti tervemre koncentrálni,
elvégre is bejutottam ide. Azt, ami odakint történt, majd megbeszéljük akkor,
ha már otthon leszünk és egyikünk se lesz ilyen zaklatott.
Körbenéztem és akkor vettem észre, hogy
korábban üres volt ez a pince, de most rengeteg holmi, limlom volt itt.
Matracok, vastag takarók és pokrócok, sörösüvegek, egy-két fazék, konzervdobozok
és megannyi jelentéktelen és felismerhetetlen kacat. Az egyik sarokban néhány
festett képet véltem felfedezni, melyek főként tájképeket vagy az éjszakai
égboltot ábrázoltak. Mellettük ott hevertek a még festetlen papírok, a színes
festékek és egy félkész alkotás is. Vajon ezt az a férfi készítette, akiből
most éppen Woobin lakmározott? Vajon ezeket a képeket árulta az utcán, hogy
aztán abból a pár száz wonból tudjon magának élelmet venni?
Újból elkapott az émelygés, ahogy erre
gondoltam. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Halkan,
csendesen sírdogálni kezdtem, és arra gondoltam, hogy rossz úton járok. Annyira
szerettem volna visszakapni az édesanyámat, hogy bármit megtettem volna és meg
is tettem ezért. Most meghalt egy ártatlan ember, ráadásul Woobint és Jongsukot
is veszélybe sodortam. Mégis ki vagyok én?
Nem magyarázhatom mindezt azzal, hogy nem
tudhattam, hogy ez fog történni. Mert tudnom kellett volna. De én annyira
bíztam magamban és a képességemben, hogy nem gondolkodtam ennyire előre. Nem
vettem ilyeneket számításba, hogy mi van, ha valaki meglát, hogy mi van, ha
Woobin megvadul. Nem voltam elég megfontolt.
Teljesen kétségbe estem és most már
tényleg nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Mert az rendben volt, hogy meg kell
találnom anyukámat, mert ő is olyan, mint Woobin és abból, amit most tapasztaltam,
rettentő veszélyes mindenkinek, hogy ő odakint mászkál. De mi lesz Woobinnal és
Jongsukkal? Ha ennek híre megy… talán már holnapra halottak lehetnek
mindketten.
Kezemet szám elé tartva zokogtam magamban,
próbáltam a lehető legkevesebb hangot kiadni. Nem akartam, hogy Jongsuk
meghalljon. Olyan régen sírtam már, és itt volt az ideje, hogy ezt kiadjam
magamból. Kissé ironikus, hogy ez volt az a hely, ahol megkínoztak és ahol
erősebbé váltam, most mégis pont itt gyengültem el.
- Eltakarítom a hullát, te addig maradj
itt, rendben? – Intézte szavait Jongsuk Woobinnak.
Felelet nem érkezett, azonban hallottam,
ahogy Jongsuk felemeli a holttestet a földről. Felnyögött, ahogy a súlyt a
vállára helyezte, majd erőltetett, csoszogós lépésekkel elindult felfelé a lépcsőkön.
Csend telepedett ránk. Én nem mertem
megszólalni. Egyedül maradtam egy sötét zugban, a túloldalon Woobinnal, akiről
nem tudtam, milyen állapotban van. Valószínűleg már nem lehetett veszélyes, ha
itt mert hagyni vele Jongsuk, de még mélyen élt bennem az előbbi arca, és ettől
egyáltalán nem nyugodtam meg.
Elképzeltem, ahogy Woobin ugyanolyan
semleges arckifejezéssel áll a sarokban, és reméltem, hogy így is marad, amíg
vissza nem jön Jongsuk. De amint elhaltak Jongsuk léptei, Woobin is átpréselte
magát a résen, és ott termett előttem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése