25. rész

*Ajánlott zene: Chester Bennington – Morning after*

http://www.youtube.com/watch?v=Srz9BSPIbiI

- Te meg vagy húzatva? – förmedt rám Young, miután becsukta magunk mögött az ajtót és meggyőződött arról, hogy rajtunk kívül senki nem tartózkodik bent. – Majdnem megverted azt a csajt! Ha nem vagyok ott, akkor tuti nekiesel ésésés… MinSeo, te tudod, hogy mit tettél? – hadonászott idegesen és dühösen a kezeivel a levegőben.

- Nem tudom, mi ütött belém, Young – tártam szét karjaimat, és bűnbánóan néztem rá – Én… egyszerűen csak elborult az agyam. Én… én nem akartam így ráijeszteni. – gyűltek könnycseppek szemeimbe, amiket gyorsan elmorzsoltam ujjaimmal.

   Young vett egy nagy levegőt, majd leült mellém és magához ölelt.

- Ne haragudj – mondta – Csak baromira aggódom érted. Rémisztő volt megint ilyen állapotban látni téged. Eszembe juttatta azokat az időket… - halkult el hangja, majd ismét felsóhajtott – Ugye tudod, hogy ez következményekkel fog járni? Jiyeon az igazgató lánya és…

- Ha van esze és hallgat rám, nem szól erről az anyjának. Vagy ha tudomást is szerez róla, akkor megmondja neki, hogy nem fontos, nem kell ezzel foglalkozni – tördeltem idegesen ujjaimat.

- De ott van az a bizonyos „ha” – húzta el száját barátnőm – Nagyon remélem, hogy amiket mondtál, elgondolkodtatta, mert nem akarom tudni, hogy mi lesz annak a nőnek a következő lépése.

- Hát azt én sem – álltam fel a padról – Most viszont megyek és levezetem a feszültséget, mert még mindig nem érzem jól magam.

   Bementünk a tornaterembe, ahol most jártam életemben először. A padló sötétzöld színű volt, viszonylag tisztának mondható, ami meglepett, bár az elmúlt időben mintha kicsit többet takarítottak volna, már ami a folyosókat és a tantermeket illeti. A fehér falak itt is pókhálósak, maszatosak voltak, a plafon pedig egyenesen omladozott, de legalább az ablakok nem engedték be az októberi hideget.

   Rajtunk kívül még pár fiatal lány és körülbelül kétszer annyi fiú tartózkodott bent, akik épp bemelegítettek. A testnevelő tanár, Mr. Lee még nem volt itt, amit nem csodáltam, mert ahogy hallottam, sosem a pontos érkezésről volt híres.

   Young leült a padra, én pedig bementem a szertárba egy labdáért. Nekem nem állt szándékomban gyakorlatokat végezni a labdajátékok előtt, sőt, hogy őszinte legyek, játszani se nagyon akartam. Csak fogni akartam egy labdát, és a falnak ütni, teljes erőmből.

   Így is tettem. Megálltam a pálya felénél, és hatalmasat lendítve kezemmel, beleütöttem a labdába, amely hangos csattanással ütközött a fallal és pattant vissza hozzám, hogy újból és újból lejátsszuk ezt a körforgást.

   A labda pattogására mindenki levonult a pályáról, és teret engedett nekem. Egyesek csak szem forgatva nézték a kis akciómat, míg mások nem is törődtek velem. Én is kizártam a külvilágot és csak arra összpontosítottam, hogy a lelkemben tomboló fájdalmat, dühöt és minden gyötrő érzést az öklömbe taszítsak, hogy azok az ütésekkel együtt távozzanak belőlem.

   Nem hallottam, amikor Mr. Lee bejött és odakiáltott nekem, hogy fejezzem be, mert kezdődik az óra, azt se hallottam, hogy ezt vagy háromszor elismételte, és azt se hallottam, hogy hányan mordultak fel és vágtak hozzám sértő megjegyzésemet, amikor mindezekre nem reagáltam. Arról is lemaradtam, amikor Young odament az edzőhöz és nagyvonalakban elmondta, mi a helyzet velem, és most jó lenne békén hagyni pár percig, valamint azt se jutott el hozzám, hogy ennek hatására a csoport fele kiment az udvaron lévő pályára játszani, így a létszám igencsak megcsappant. Olyannyira elfeledkeztem mindenről, hogy az se tűnt fel, amikor HyunSeungék bejöttek a terembe, leültek a padra, és engem kezdtek el nézni. Bár tény, hogy háttal voltam nekik, úgy gondoltam, a múltkori eset után bármikor megérzem, ha a közelemben van. Nem így történt.

   Csak püföltem a labdát, újra és újra, egyre erősebben és erősebben. Teltek a percek, és csak saját magamra gondoltam. Úgy éreztem, hogy a bennem lévő érzéseknek nincs vége, hogy akár évekig tudnám ütni azt az átkozott labdát, akkor se lenne könnyebb a lelkem. Fejemből kiürültek a gondolatok, és éreztem, ahogy valami halványszürke köd elborítja. Csak a testemben tomboló kínt és gyűlöletet érzékeltem, amiktől annyira meg akartam szabadulni.

   Aztán hirtelen minden kirobbant belőlem. Egy hatalmasat kiáltottam, majd a lehető legnagyobbat ütöttem a labdába, de ez egyszer hagytam, hogy a terem másik végébe guruljon. Utána futottam és most az egész pályán át kezdtem el rugdosni. Minden erőmet beleadva ütöttem és rúgtam felváltva, miközben ziláltam és a szememből csöpögő könnycseppeket törölgettem.

   Valahol a távolban meghallottam Young hangját, ahogy a nevemen szólít, de olyan halk volt, hogy figyelmen kívül hagytam. Egyszerűen semmi sem érdekelt, semmit sem érzékeltem. A fájdalom minden érzékszervemre kiterjedt, teljesen lebénítva ezzel, éppen ezért nem vettem észre, mekkora veszély leselkedik rám.

   A plafonon lévő egyik lámpát véletlenül eltalálta a visszapattanó labda, és mivel eddig se volt valami stabil, most csak még jobban meglazult. Nem kellett perceknek eltelnie, hogy végleg megadják magukat a vezetékek és a lámpa a mélybe zuhanjon, egyenesen rám. Nem láttam, mi történik, nem láttam, hányan kiáltanak felém, hogy tűnjek onnan; akkor tértem vissza a valóságba, amikor valami az oldalamnak csapódott, én pedig elterültem a földön.

   Ekkor már tisztán hallottam, ahogy mögöttem valami hatalmas csattanással a talajba csapódik, és a törmelékek szerteszét szóródnak körülöttem. Az éles sikítások, ordítások egy pillanatra teljesen elhaltak, minden elcsendesült. A por és a hamu elhomályosított mindent, és annyira ledöbbentem, hogy levegőt is elfelejtettem venni.

   Vártam pár másodpercet, majd kinyitottam szemeim, és óvatosan megemeltem fejem, hogy körbenézhessek, mi történt. Kezeimmel lassan testemet is felemeltem, de valaki a karjával visszanyomott.

- Maradj! – parancsolta a hang, és feljebb kúszott, hogy egész testével eltakarjon.

   A mögöttünk lévő lámpa felrobbant. Éreztem a lábaimnál a forróságot, és ha HyunSeung nem nehezedik rám és kényszerít teljes mozdulatlanságra, akkor már biztos, hogy felpattantam volna, és elrohantam volna, ami a vesztemet okozza.

   Újabb kiáltások szelték ketté a levegőt, és a pánik kitört. Mindenki a kijárat felé kezdett rohanni, és csak remélni mertem, hogy Young is ezt teszi. Nem bírtam megszólalni a döbbenettől és a sokktól. Fel se fogtam, mi történik, csak abban voltam biztos, hogy egy hajszálon múlt az életem.

   Miután a mögöttünk lévő tűz lankadt, HyunSeung leszállt rólam, én pedig felültem.

- Megsérültél? – kérdezte, de tekintetével a számunkra lévő kijáratot kereste, ugyanis az ajtó a terem túloldalán volt.

   Nem válaszoltam. Nagyokat pislogva meredtem először a lámpára, majd HyunSeungra, végül magamra. Csak ekkor vettem észre, hogy a korábban még zöld színű talajt most piros foltok tarkították.

   Vér.

   A föld csupa vér volt körülöttünk. Ahogy ez tudatosult bennem, megéreztem a karjaimba nyilalló fájdalmat. Magam elé emeltem kezeimet, és csak ekkor láttam meg, hogy mindkét csuklóm tiszta véraláfutásos és hogy a jobb csuklómból ömlik a vörös nedű. A tenyeremtől szinte a vállamig véres voltam, ahogy a ruhámat is ennek az árnyalata pettyezte be. A rémület, mint az áramütés, cikázott végig testemen és lett rajtam úrrá a félelem.

   Remegő kezekkel megtöröltem az orromból csöpögő vért és tapasztottam homlokomhoz tenyeremet, mely iszonyatosan lüktetett. Hirtelen rám tört a szédülés és köhögni kezdtem a füst hatására.

   Mivel nem válaszoltam, HyunSeung rám emelte tekintetét és aggódva nézett végig rajtam. Egy gyors pillantást vetett csuklómra, majd a fejemen lévő kezemet is elhúzta a sebről, majd egy zsebkendőt húzva elő zsebéből, gyorsan az érintett területre nyomta.

- Lábra tudsz állni? – tett fel egy újabb kérdést, de csak úgy néztem rá, mint aki nem érti, mit beszél. Kétségbe voltam esve, nem voltam önmagam és most az egyszer nem azért, mert HyunSeung a közelemben volt. Csak most ébredeztem abból a világból, amibe elzártam magam addig, amíg a labdát püföltem, és csak most kezdett el tudatosulni bennem, hogyha ők nincsenek itt, én halott vagyok.

- Nagyon kell sietnünk, mivel percek kérdése, és az épület összedől – beszélt hozzám továbbra is – Át kell jutnunk a kijáratig, érted?

   Hangja idegesen csengett és ez csak még jobban fokozta bennem a félelmet. Bólintottam egyet, ő pedig ölbe kapott és lassan megindult a kijárat felé. Szorosan a fal mellé simult, hogy minél távolabb kerüljünk a tűztől, azonban alig tehettünk néhány lépést, a következő lámpa is leszakadt. HyunSeung visszafutott oda, ahonnét jöttünk, majd lerakott a földre, és magához ölelve ismét a saját testét használta a védelmemre.

   Az egyre tömörülő füsttől újabb köhögés tört rám, és kezdtem elveszíteni a tudatomat. Arcába bámultam, melyre kiült az aggodalom, de nem azért aggódott, hogy ő életben kikerül-e. Miattam aggódott, hogy engem ki tud-e vinni épségben. Tekintetével továbbra is a kijárat felé nézett, és próbálta felmérni, hogy a két lámpa között kiférünk-e. Erre az esély nulla volt.

- A szertár – nyögtem alig hallható hangon és erősen kellett koncentrálnom, hogy ne ájuljak el – A szertár – böktem fejemmel a mögöttünk lévő ajtóra, amikor rám nézett.

   Nem kellett kétszer mondanom; egy mozdulattal feltépte azt, majd mindketten bementünk. Továbbra sem voltunk biztonságban, ugyanis az ajtó, ami az iskola hátsó udvarára vezetett, zárva volt.

   HyunSeung leültetett a földre, majd egy pillanat erejéig körbenézett, hátha talál valamit, amivel kinyithatja az ajtót, de a labdákon és a néhány edzőgépen kívül semmi sem volt bent.

   Felsóhajtott, majd zavartan emelte rám tekintetét. Ugyan homályos volt látásom, de még így is tisztán láttam a habozást az arcán.

   Aztán az ajtó felé fordult, majd minden erejét összeszedve egy hatalmasat rúgott bele. Az ajtó megadta magát és nagyot csattanva kivágódott, minket pedig megcsapott a kinti levegő frissítő illata.

   Visszasétált mellém, ismét karjaiba kapott és lassan megindult kifelé. Mindvégig arcát néztem, azt a tökéletes arcot, mely még gyönyörűbb volt, mint legutóbb. Őt néztem, és közben arra gondoltam, vajon miért nem égett meg, miért nincs rajta egyetlen egy karcolás sem?

   De nem kellett feltennem ezeket a kérdéseket hangosan, anélkül is tudtam, mi a válasz: HyunSeung egy vámpír…