A hétvége egy pillanat
alatt elröppent annak ellenére, hogy összesen két dolgot csináltam: ettem és
aludtam. Nem tudom, mi ütött belém, de megállás nélkül úgy éreztem, hogy éhes
vagyok. Ezzel nem is lett volna semmi gond, mert rengetegszer fordult elő, hogy
korgó hassal mentem iskolába vagy dolgozni, hisz sosem voltam nagy evő, de most
annyira égett a gyomrom, hogy nem bírtam visszafogni magam. Ha pedig nem ettem,
akkor visszavonultam a szobám magányába és aludtam. Young meg is jegyezte, hogy
ez nem normális állapot, és hogy el kéne mennem dokihoz, de mégis mit tudott
volna ezzel kezdeni? Bár én is furcsálltam és tudtam, mennyire nem vall rám,
nem aggasztott. Valahogy… olyan természetesnek tűnt. Valahogy nem éreztem úgy,
hogy emiatt aggódnom kéne, vagy hogy veszélyben lennék. Tény, hogy manapság
egyre több szokatlan dolgot tettem vagy történt velem, mint például hogy az
álmaim után megjelentek rajtam a foltok, vagy a gyors gyógyulás, a
rosszullétek, és a mostani fáradság és állandó éhség, mindezek ellenére úgy
gondoltam (és tudtam is), hogy minden stimmel velem.
Amíg én elzárkózott
életmódot folytattam, addig Young átvette a nyomozást, és további áldozatokra
bukkant. Mindnél ugyanaz volt: öngyilkosság vagy valamiféle baleset. Bár nem
szívesen engedtem neki, hogy nélkülem menjen el a családokhoz, mégis örültem
neki és hálás voltam, amiért egy időre kimaradhatok belőle, és nem kell ezzel
foglalkoznom. Young sajnos egyszer sem járt sikerrel, senki sem volt hajlandó
erről beszélni, így ebben az ügyben nem haladtunk semmit.
*
A napok teltek, és mintha
minden elcsendesedett volna. Legalábbis nekem így tűnt, amit azzal magyaráztam,
hogy kivontam magam minden probléma alól. Semmihez nem volt energiám, és ez
hétfőn is megmutatkozott: annak ellenére, hogy Nayoungnak és Taeminnek be nem
állt a szája, én csak csukott szemekkel ültem mellettük és néha-néha
eresztettem meg egy mosolyt. Aznap csak a negyedik órában tudtam elaludni, mert
egészen addig valamelyikük mindig szóval tartott.
Álmomban egy tisztáson
álltam, melyet hatalmas erdő vett körbe minden oldalról. Sötét volt, az ég
koromfekete ruhát öltött magára, s a Holdat, mely mindig fényesen ragyogott,
most sötét felhők takarták el. A távolban villámok hasítottak keresztül és a
szél elsöprő ereje magával hozta a közelgő vihar morajlását.
Lassan szemerkélni kezdett
az eső. Tekintetem levettem a mennyboltról és az előttem álló idegenre
néztem. Csak ketten álltunk ott, harcra készen. Arca félhomályban volt, de nem
kellett tisztán látnom ahhoz, hogy tudjam, ő az. Már messziről
megéreztem a gonoszságát, csak úgy áradt belőle a vér és a kegyetlenség szaga.
Nem éreztem félelmet, vagy
ha éreztem, azt nem mutattam ki. Előtte nem tehettem. Nem árulhattam el
magam, nem engedhettem, hogy közelebb férkőzzön hozzám, nem engedhettem, hogy
manipulálhasson és az összes érzést, mely legyengíthet, ellenem használja.
Ismerős alakokat
pillantottam meg háta mögött… Először Taemint, majd Youngot, Nayoungot és végül
Heeyeont. Kezük meg volt kötözve, de még messziről is láttam, hogy a láncok
sebesre dörzsölték csuklójukat. Segíteni akartam rajtuk, ki akartam őket
szabadítani, de még mielőtt bármit is tehettem volna, egy maszkos alak kést
rántott elő, és mindegyiküket leszúrta. Éles kiáltás tört ki belőlük, vérük
szétfröccsent a talajon és holtan rogytak térdre.
Hatalmasat dörgött az ég,
mely ekkor már vérvörös színben pompázott. Az ő vérük volt. A barátaim vére. A
szeretteim vére. Azok vére, akik az életet jelentették számomra.
Tekintetem ismét rá
szegeztem, de hűlt helyét találtam. Hirtelen két kéz fonódott nyakamra, de még
mielőtt megfordulhattam volna, hogy szemeibe nézhessek, egy mozdulattal eltörte
a nyakam.
Hatalmasat ugrottam, és
kis híján kiestem a padból. Szerencsére csak a közelemben ülök kapták oda a
fejüket, de ők is csak egy pillanatra.
- Jól vagy? – Nayoung aggódva fordult felém – Csurog rólad a víz, és úgy nézel
ki, mint aki rémeket látott – kezét homlokomhoz érintette, majd rosszallóan
csóválta meg fejét – Szerintem te lázas vagy, tüzel a homlokod.
- Én… én… nekem ki kell mennem a mosdóba - dadogtam, és mit sem törődve azzal,
hogy óra van, felálltam és kirohantam a teremből. Nem állított meg az sem, hogy
a tanár rám kiállott, mégis hová megyek, az sem tartott vissza, hogy kifelé
menet kis híján fellöktem HyunSeungot, csak ki akartam jutni a helyiségből,
mert úgy éreztem, menten megfulladok.
- MinSeo, várj! – eredt utánam Nayoung, és bocsánatot kérve a tanártól, ő is
kilépett a teremből.
A mosdóba érve szörnyű
rosszullét tört rám, és a wc fölé görnyedve öklendezni kezdtem. Rémesen
szédültem, lüktetett a fejem és égett a nyakam. Reszkettem, fáztam, mégis,
legbelül úgy éreztem, mintha lángolnék.
Nayoung lépett mellém, és
fogta hátra hajam. Nem szólt semmit, csak tette, amit jónak látott. Miután
összekötötte hajamat egy hajgumival, a táskájából előhalászott egy kisebb
törülközőt, amit hideg vízzel benedvesített, és arcomat kezdte vele törölgetni.
Megtöröltem számat, majd
hátamat nekivetettem a hideg csempének és nagyokat lélegeztem. Tompának éreztem
magam, de ahogy teltek a percek, kezdtem visszanyerni eredeti formámat.
- Jobban vagy már? – fürkészte arcomat aggódva, én pedig végre kinyitottam
szememet, és aprót bólintottam – Akkor jó. Szerintem menj haza, biztos
összeszedtél valami vírust – nem akartam azt mondani neki, hogy ez nem egy
szimpla megfázás, hanem valami más, így annyiban hagytam. Azok után, amiken
keresztül ment a családjával úgy döntöttem, nem mondok el neki semmit, csak
akkor, ha kérdezi. Minél kevesebbet tud, annál nagyobb biztonságban tudhatom.
Nem tudom, mennyi idő
telhetett el, de időközben kicsengettek óráról is. A diáksereg megindult a
folyosón, én pedig összeszedtem magam, és felálltam a földről. Nem akartam,
hogy akárki is ilyen pocsék állapotban lásson.
A csap fölé hajoltam és
megmostam arcom, majd megtöröltem a Nayoungtól kapott törölközőbe. Szerencsére
már nem voltam annyira sápadt, arcom ismét visszanyerte a megszokott
haloványrózsaszín színét.
- MinSeo! – rontott be egy lány a mosdóba, és lihegve támaszkodott meg térdein
– MinSeo, baj van!
- Mi? Miért? Mi történt? – néztem rá értetlenül. Láttam rajta, hogy mennyire
ideges és volt valami sürgető a hangjában, de el nem tudtam képzelni, mi az oka
ennek.
- Valaki összeesett a folyosón és veled akar beszélni – hadarta el, és nem
kellett kétszer szólnia.
Nayoung kezébe nyomtam a
rongydarabot, és futni kezdtem. Minden fáradságom, minden fájdalmam pillanatok
alatt szertefoszlott, és helyét valami szorongó érzés vette át. Követtem a
tömeget, akik a földön fekvő lány körül csoportosultak össze és feszülten
figyelték az eseményeket.
Egy fiatal srác és egy
másik lány ült mellette, akik rémülten néztek hol rá, hol a többi tanulóra.
Idegesen tárcsázták többen a mentőket, míg néhányan tanárok nevét kiabálták.
Odarohantam, és
letérdeltem a lány mellé. Arca halálsápadt volt, szemeiből vékony csíkban könny
csordult ki, nehezen vett levegőt, és láttam, ahogy a nyakából vér szivárog.
Nem kellett közelebb hajolnom ahhoz, hogy tudjam, két harapásnyom van ott. Nem
bírta végtagjait mozgatni, csak feküdt ott és várta, hogy elérje a vég.
- Seohyun? – a felismerés felért egy késszúrással. Ugyan nem ismertem olyan
jól, de sikerült vele többször is beszélnem és közös óráinkon rengetegszer
dolgoztunk párban. Tündéri lány volt, csak úgy áradt belőle a jóság és a
kedvesség, és most… most itt feküdt előttem, és tudtam, hogy haldoklik.
Megszorítottam kezét, mire
lassan felém fordította fejét, és megeresztett egy aprócska mosolyt, majd
arcára kiült a rémület.
- Min… - nyelt egy nagyot, és köhögni kezdett. Hangja rekedt volt, mint aki
homokot nyelt.
- Shh, ne beszélj – simítottam végig haján – Minden rendben lesz –
vigasztaltam, de ezzel inkább csak magamat próbáltam hitegetni. Erősen kellett
koncentrálnom arra, hogy ne kezdjek el sírni.
- Nem, nem… - rázta meg a fejét, és kezével görcsösen csuklómba markolt.
Megemelte magát, hogy közelebb kerüljön hozzám. Egész testében remegett, minden
egyes szó, minden egyes mozdulat kínkeserves volt számára.
- Seohyun, kérlek, ne erőltesd magad! – nyomtam vissza a földre, és
kétségbeesetten néztem körbe, hol van már a segítség. Még egy tanár sem volt
jelen, a diákok pedig csak tehetetlenül ácsorogtak.
- Te vagy a következő – suttogta.
- Mi? – hangom két oktávval magasabb lett, és elkerekedett szemekkel néztem rá.
Seohyun ismét nyílásra
nyitotta száját, de már nem tudta elmondani, amit akart. Meghalt. Szinte
éreztem, ahogy egy utolsót dobban a szíve, majd szemei lecsukódtak, keze pedig
kicsúszott kezem közül – Seohyun? Seohyun, hallasz? Seohyun! – kiáltottam fel,
és ez volt az a pont, amikor nem bírtam tovább, és sírni kezdtem.
Az ölembe húztam élettelen
testét, és szorosan öleltem át, miközben ringatózni kezdtem vele. Fájt,
rettenetesen fájt, amit akkor éreztem. Igazából fel se fogtam, ami történt;
egyszerűen csak tudtam, hogy újabb ismerősömet veszítettem el. Nem alakult ki
kettőnk között szoros barátság, de a fenébe is, ismertem! Ismertem és most ő is
halott!
- Oké, emberek, vége a műsornak, mindenki menjen szépen haza! – hallottam meg
néhány hangot magam körül, és a tömeg lassan oszladozni kezdett.
- Hé, sírós lány – egy ismerős hang szólított meg, és mikor kinyitottam szemem,
HyunSeunggal néztem farkasszemet. Bár legutóbb ki voltam rá akadva, és magamban
azt kívántam, ne találkozzak többet vele, most mégis örültem, hogy itt van –
Engedd el őt – kérte, majd kezeivel óvatosan lehámozta kezemet Seohyunról.
Mindvégig fogva tartotta
tekintetem, egy pillanatra sem engedte, hogy levegyem róla a szemeimet.
Létrejött kettőnk között a kapcsolat, ami első találkozásunkkor, de most nem
éreztem olyan intenzíven. Halványan vibrált közöttünk valami furcsa erő,
éreztem, ahogy láthatatlan kezeivel a lelkembe, a szívembe mászik és megnyom
egy kapcsolót, aminek létezéséről eddig nem tudtam. A fájdalom fokozatosan
kezdett alábbhagyni, majd már csak azt vettem észre, ahogy barátai elviszik
Seohyun testét és csak mi ketten maradunk a folyosó közepén.
Ő volt az, aki létrehozta
ezt a köteléket. Üresnek éreztem magam, mintha csak egy lélektelen test lennék,
ugyanakkor még mindig éreztem HyunSeung jelenlétét magamban. Mintha nem egyedül
lettem volna odabent, a lelkemben, és jó érzéssel töltött el, hogy ezt a
fájdalmat most nem magamtól kell cipelnem.
- Emlékszel, mit mondtam a sírásról? – fogta közre arcomat, és közelebb hajolt
hozzám. Hangja szinte a suttogással volt egyenlő, és csak ekkor tűnt fel,
valójában milyen kellemes, nyugalmat árasztó. Bólintottam egyet, mire egyik
ujjával letörölt egy legördülő könnycseppet, majd halványan elmosolyodott –
Akkor kérlek, tartsd ehhez magad. És most menj haza.
Hüvelykujjával végigsimított
ajkaimon, érintésétől pedig lehunytam szemeimet. Mire ismét kinyitottam őket,
HyunSeung már nem volt ott. A kapcsolat megszakadt közöttünk, és a fájdalom
újból rám zuhant, de képtelen voltam több könnycseppet ejteni.
Az iskola némaságba
burkolódzott, mintha csak megállt volna az élet. Valahol a távolban hallottam
az óra ketyegését, de számomra ez nem jelentett semmit. Magányosnak éreztem
magam, noha még haloványan érzékeltem, hogy nemrég valaki a lelkemben járt.
Felálltam a földről, és
ahogy HyunSeung kérte, hazafelé vettem az irányt. Nem tudtam, mit művelt velem,
de abban az egyben biztos voltam, hogy valamilyen módon segített rajtam. Nem én
irányítottam magam, szinte éreztem, ahogy egy láthatatlan kéz vezet, és én
engedelmeskedtem neki.
Engedelmeskedtem neki, mert tudtam, ő az egyetlen, akiben megbízhatok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése