*Ajánlott zene: Henry – Trap*
-
Jézusom, Minseo, minden rendben? – Young hangja távolról érkezett.
Először csak haloványan érzékeltem, majd egyre erőteljesebben hatolt át a
sötétségen keresztül, végül szinte olyan volt, mintha a fülembe
kiáltana. A fekete falak leomlottak körülöttem, és minden
kivilágosodott.
Kinyitottam szemeimet, és Young aggódó arcával
találtam szembe magam. Hideget éreztem magam körül és csak ekkor jutott
el a tudatomig, hogy a padlón fekszem. Lassan ülő helyzetbe tornáztam
magam, és körbefuttattam tekintetem a konyhában és a törött tányér
darabjain.
- Mi történt? – kérdeztem halántékomat masszírozva,
ugyanis fejem rettenetesen sajgott, lüktetett. Talán esés közben
verhettem be.
- Azt hiszem, elájultál – mondta idegesen – Hallottam egy csattanást, és mire kiértem, a földön feküdtél. Jól érzed magad?
- Öhm… fogjuk rá. Meddig voltam… kiütve?
- Talán egy-két percig. De mit csináltál?
-
Nem tudom… Csak szúró fájdalmat éreztem a bal lapockámnál és… nem tudom
– próbáltam visszaemlékezni a történtekre, majd megmozgattam vállaimat –
Ssszh, ááá – rándultam össze a fájdalomtól, mely ismét belenyilallt az
említett testrészembe – Rohadtul éget!
Young felpattant, majd a hátam mögé ült, és felhúzta a pólómat.
- Öh… Tudsz róla, hogy tiszta vörös a bal vállad? – pillantott rám, mire nagyokat pislogva meredtem vissza.
Young
segítségével nagy nehezen lábra álltam, és igencsak össze kellett
szorítanom fogaimat, hogy ne üvöltsek fel. A tükörhöz sétáltam, hogy
jobban szemügyre vehessem én is.
- Nem lehet, hogy ez akkor történt, amikor az igazgató…? – kapott egy söprűt a kezébe, hogy összeszedje a tányér darabjait.
- Nem, mert itt nem ért hozzám – haraptam ajkaimba a fájdalomtól – Tudod mi ez? Ez a múltkori rémálmom lenyomata.
-
Múltkori? Amikor az a valaki a hátadba karmolt? – csodálkozott, és a
hűtőhöz sétált, majd egy jeges tasakot vett elő. – De az miért csak most
jött ki? Eddig mindig másnap jelent meg, most meg… pár nap késéssel?
Ennek van így értelme?
- Nem tudom, de ha jobban szemügyre veszed,
látni lehet, hogy néhány helyen egy picit sötétebb, ami olyan, mintha
egy kézlenyomat lenne – átvettem tőle a jeget, majd lefeküdtem a
kanapéra, és a hátamra tettem.
- Min, én komolyan aggódom miattad –
ült le mellém – Baromi rossz előérzetem van ezzel kapcsolatban. Muszáj
lesz valami megoldást találnunk, mert ez így nem mehet tovább.
- Tudom – csak ennyit bírtam felelni, ugyanis a fáradság olyan hirtelen tört rám, hogy abban a pillanatban el is aludtam.
*
Reggel
a szokottnál korábban keltett Young, hogy le tudjak zuhanyozni iskola
előtt. Kész kínszenvedés volt eljutni a fürdőig és letusolni. A lapockám
nem fájt annak ellenére, hogy még vörösebb volt, mint előtte lévő nap,
de a fáradság még mindig ólomsúlyként nehezedett rám. Úgy éreztem, hogy
az éjszaka nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, és ezen a reggeli
frissítő fürdés sem segített.
Az iskolába érve Taemin egy hatalmas
vigyorral az arcán köszöntött és meg is jegyezte, hogy úgy nézek ki,
mint egy zombi. Érdeklődött afelől, hogy miért nem voltam iskolába, de
sikeresen kihúztam magam egy „nem éreztem jól magam” válasszal. Ennyiben
hagyta a dolgot, és nagy örömmel újságolta, hogy beszélt Nayounggal és
azt mondta, hétfőn már jönni fog. Taemin annyira hiperaktív volt, hogy
alig bírtam követni, még szerencse, hogy pénteken mindössze kettő óránk
van, ami közös.
Ez a nap valahogy különösen lassan telt, és alig
vártam már, hogy megszólaljon a nap végét jelző csengő, pedig még csak a
harmadik óra vette kezdetét. Bevágódtam a leghátsó padba, előpakoltam a
könyveimet, a fejemre húztam a kapucnimat, majd elterültem az asztalon.
Azonban nem sokáig aludhattam nyugodtan, ugyanis az előttem ülő lány
megkocogtatta a vállamat.
- Minseo, itt a tanár – suttogta, én pedig kelletlenül ugyan, de felültem.
Az
álmosság egy pillanat alatt kiment a szememből, amikor megláttam a
tanár mellett Hyunseungot. Mint legelőször, most is egy fekete nadrágot
és egy fehér inget viselt, szőke haja kócosan terült el fején,
mogyoróbarna szemei komolyságot tükröztek, ugyanakkor olyan fényesen
ragyogtak, mint égen a csillagok. Bőre világosabb volt, mint a hó,
melyen vérvörös ajkai teljesen kitűntek.
Levegőt is elfelejtettem
venni, és amikor tekintetünk találkozott, mint akit fejbe ütöttek egy
kalapáccsal, teljesen elkábultam. Ugyan ez csak egy futó pillanatig
tartott, de több volt mindennél. A szívem hevesen kezdett verni, és
arcomat elöntötte a pír. Hirtelen úgy éreztem, mintha felforrósodott
volna körülöttem a levegő, ugyanakkor mintha az idő megállt volna.
Nem
tudtam, miért érzek így; ez valami olyan lenne, amit ezelőtt még sosem
éreztem egy fiú iránt sem, vagy megint az a kapcsolat, ami legelőször
létrejött közöttünk? Bármelyik is volt, jó érzéssel töltött el. Sajnos
nem sokáig úszhattam ebben a mámorban, mert a fáradság ismét erőteljesen
tört rám. Szemeim majd leragadtak, én pedig nem utasítottam vissza:
visszadőltem az asztalra és csakhamar elszundítottam.
Hyunseung
szinte mindegyik óránkon jelen volt, gondolom azért, mert ő kapta meg az
osztályunk felügyeletét. Igazából ötletem sem volt, hogy ez mennyiben
segíti elő a halálesetekkel kapcsolatos nyomozásukat, de biztos megvolt a
saját tervük. Számomra egyértelmű volt, hogy nem a diákok közül teszi
ezt valaki, hanem az igazgató áll minden mögött, azonban ők ezt nem
tudhatták. Volt egy olyan érzésem, hogy ők nem a gyilkost keresték,
hanem azt, hogy ki lesz a következő áldozat. Ez is jó taktikának
látszott, bár voltak afelől kétségeim, hogy a több ezer diák közül
megtalálják a következőt.
*
Nagy megkönnyebbülést
jelentett számomra, amikor néhány órával később véget ért a napom.
Nagyot sóhajtottam, és alig vártam, hogy végre hazamehessek, és
kialudhassam magam. A fáradság miatt nyúzottnak és kedvtelennek éreztem
magam, ráadásul a lapockám is kezdett megint fájni.
- Nem gondolod,
hogy nem az iskolában kéne aludnod? – hallottam meg egy hangot magam
mellett, miközben a szekrényembe pakoltam be a tankönyveimet. Ijedtemben
ugrottam egyet, és megfordultam. Hyunseung állt mögöttem. Egy pillanat
erejéig rámeredtem, és amint megláttam gyönyörű arcát, elakadt a
lélegzetem, de amilyen gyorsan jött, ugyanolyan gyorsan illant el. Az
álmosság nem akart távozni belőlem, és a közelségétől, hogy alig egy
méterre van tőlem, ingerültté váltam.
Nem foglalkoztam vele, csak
vettem egy nagy levegőt és lenyeltem a megjegyzését. Semmi kedvem nem
volt társalogni, pláne nem vele. Valahogy a közelében mindig máshogy
viselkedtem, nem tudtam az érzéseimet kontrollálni.
- Tudod, ide a
legtöbben tanulni járnak, és rengetegen vannak, akik ilyen magas
színvonalú iskolába akarnak bekerülni, erre te itt fecsérled az időd.
Tudod, hányan lennének szívesen a helyedben? – folytatta, és tudtam,
hogy direkt viselkedik ilyen ellenségesen. Hogy a múltkori eset miatt
vagy szimplán azért, mert ilyen a természete, nem tudtam volna
megmondani. És tulajdonképpen nem is nagyon érdekelt.
Elpattant
valami a fejemben; az idegesség hirtelen úrrá lett rajtam és becsapva a
szekrényajtót, megfordultam és szembenéztem vele. Szemeim szikrákat
szórtak, és ha ölni tudtam volna velük, most már bizonyosan holtan
feküdt volna előttem.
- És ez olyan hatalmas bűn? Esetleg luxus
megkérdezni, hogy miért aludtam végig az összes órámat, már egyből le
kell támadni a másikat? Most úgy őszintén. Szerinted miért csináltam? –
tartottam egy másodperc szünetet, és már szólásra nyitotta volna a
száját, de elnémítottam – Mondd, nehezedre esik megkérdezni, hogy miért
vagyok fáradt vagy mi történt, amiért az éjjel nem aludtam, és úgy nézek
ki, mint egy mosott szar? Ilyen egyszerű kérdések nem jutnak az
eszedbe, mi? És akkor még te vagy az, aki másokat csak úgy kioktat.
Ugyan már! – keltem ki magamból, de nem érdekelt, hogy okkal vagy ok
nélkül kiabálok vele. Egyszerűen… csak kitört belőlem és jó érzés volt
kiadni magamból.
- Miért nem aludtál az éjjel? – tette fel a kérdést,
és karjait összefonta mellkasán. Arca nyugodtságot tükrözött, egyetlen
izma sem rándult meg, semmi érzelmet nem tudtam leolvasni róla és ez
csak még jobban feldühített.
- Szerinted pont neked fogom ezt
elmondani? Hagyjál már, kérlek! – kaptam magamra a táskámat, és
süllyesztettem a zsebembe a szekrény kulcsát.
- Menj szépen haza és aludd ki magad! – mondta nemes egyszerűséggel.
-
Hogy mi? De… mii… ehh… - köpni-nyelni nem tudtam hirtelen. A
vérnyomásom már az egekben volt, és ezzel a kijelentésével, ha lehet,
csak még ingerültebbé tett - Hogy merészeled? Mit parancsolgatsz itt
nekem, hm? – egy lépést tettem fel, remélve, ezzel meghátrál vagy
legalább valamiféle érzelmet kimutat, de nem történt semmit. Továbbra is
csak állt előttem, és engem nézett, rezzenéstelenül. Volt egy olyan
érzésem, hogy egyfelől direkt cukkol, de hogy mi oka volt erre, az
rejtély maradt előttem is – Egész életemben megfeleltem másoknak, azért
küzdöttem, hogy mindenki elfogadjon, de tudod mit? Hogy ne legyél ez
alól te is kivétel, megteszem, amit kérsz – azzal hátat fordítottam neki
és elfutottam.
Rettenetesen mérges voltam, szinte már tajtékzottam
az idegtől. Egyrészt azért, mert fáradt voltam és ilyenkor mindenre
érzékenyebb vagyok, másrészt pedig nem szerettem, ha vad idegenek
utasítgatnak. Tudtam, hogy nem jó tanácsnak szánta ezt, vagy ha annak
akarta, akkor félresikerült, mert a hanghordozásából egyáltalán nem ez
jött le. A viselkedése teljesen azt mutatta, hogy csak szórakozik velem,
hogy okot keres, amivel felzaklathat, márpedig ezt nem néztem jó
szemmel, főleg nem egy olyantól, akit nem is ismerek. De talán a
leginkább az készített ki, hogy szimplán a közelsége ilyen reakciót
váltott ki belőlem. Egyáltalán nem akartam vele kiabálni; ilyen
helyzetekben mindig nyugodt tudok maradni és ezzel a nyugodtsággal
szoktam „csatákat” nyerni. De ő volt az egyetlen, aki kifordított
önmagamból csupán azzal, hogy ott állt mellettem és beszélt hozzám. És
ez megrémisztett. A rémület pedig olyan cselekedetekre készteti az
embert, amit józan ésszel nem tenne meg.
És én mellette képtelen
voltam józanul gondolkodni, képtelen voltam saját magam felett
uralkodni, ettől pedig úgy éreztem, hogy legyőzhetővé válok.
Ha pedig legyőzhetővé válok… akkor nem tudom megmenteni a szeretteimet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése