19. rész

Ajánlott zene: SHINee - Shine

https://www.youtube.com/watch?v=RemgMo_1Bu4

   Aznap este képtelen voltam lehunyni a szemeimet. Annyira lázba jöttem a dosszié láttán, hogy muszáj voltam újból és újból átlapozni őket. Most, hogy a kezemben volt rengeteg bizonyíték, erős késztetést éreztem arra, hogy folytassam, hogy még több mindent kiderítsek.

   Az ágyamon feküdtem, az ölemben a laptopommal, és a neten keresgéltem. Úgy döntöttem, megpróbálok még több halálesetet összegyűjteni, hátha ezzel előrébb jutok.

- Na, hogy haladsz? – jött vissza Young, kezében két bögre kávéval, majd odaadta az egyiket, és visszaült mellém.

- Újabb két lányról találtam egy-egy rövidke cikket. Az egyikük tavaly tavasszal halt meg, drogtúladagolás miatt, a másikjuk pedig három évvel ezelőtt, ő felakasztotta magát.

- Hm… az azért kemény – kortyolt bele a kávéjába Young.

- Az – félreraktam a laptopom az ölemből, majd elnyúltam az ágyon – Már lassan négy órája ezen görcsölünk, és úgy érzem, semmivel sem jutottunk előrébb. Sikerült összeszednünk még tizenkét halottat, és ennyi. Lehet, hogy hagyni kéne az egészet? – kérdeztem, miközben álmosan megdörzsöltem szemeimet.

- Azért ne add fel ilyen könnyen! – tette le poharát Young, és most ő vette kézbe a dolgokat – Biztos találni fogunk valami olyat is, ami hasznunkra válhat. Például ez a legutóbbi eset is érdekes. Három évvel ezelőtt történt. Ezek szerint három évvel ezelőtt is jelen voltak már, és három éve biztosan elkezdődött. Vagy legalábbis nagy valószínűséggel. Nyilván nem fognak olyan cikket feltenni az internetre, amiben vámpírtámadásokról és furcsa halálesetekről írnak, így csak találgathatunk, kit öltek meg biztosan és kivel történt tényleg baleset. De ha azt vesszük, hogy ugyanabba a suliba jártak, akkor csaknem száz százalék, hogy gyilkosság történt.

- Hogy neked mennyire igazad van – ültem fel nagy izgalommal az ágyban – Szóval, ha minél több halálesetről tudunk, annál inkább megtudhatjuk, mikor kezdődött minden?

- Ahha.

- De az mire jó nekünk? – néztem érdeklődve Youngra.

- Nem tudom, valamire biztosan. Majd csak jutunk ennél előbbre – felelte, és egy újabb linkre kattintott.

   Egész éjjel fent maradtunk, és felváltva keresgéltünk a neten. Bármennyire is voltunk fáradtak, és bármennyire is ragadtak már le a szemeink, annyira lekötött minket ez az egész, hogy eszünkbe sem jutott, hogy aludjunk egyet. Úgy gondoltunk, minél többet foglalkozunk ezzel, annál több dolgokra bukkanhatunk rá, annál előbb jutunk az igazsághoz és annál előbb lesz vége ennek a rémálomnak. Hogy ne aludjunk el, megállás nélkül döntöttük magunkba a kávét, és néha frissítő hideg vízzel mostuk meg arcunkat. De egyelőre nem találtunk semmi mást, mint még több áldozatot.

   Már kezdett világosodni, amikor úgy döntöttünk, szusszanunk pár órát, hisz nekem suli van, Youngnak meg munka. Előre tudtuk, hogy hulla fáradtak leszünk, de úgy gondoltuk, megérte.

- Te MinSeo… Az áldozatok családjával mi van? – kérdezte, miközben elpakoltuk az ágyról az összes szétszórt lapot, és beraktuk a ruhásszekrény aljára – Ők itt laknak még, vagy elköltöztek?

- Nem tudom, de szerintem sokuk már rég elhagyta a várost. Miért? – bújtam be a takaró alá.

- Mert arra gondoltam, hogyha még itt vannak, akkor el lehetne menni hozzájuk – mászott be ő is mellém az ágyba, majd eloltottuk a villanyt.

- Ez nem is akkora hülyeség – jegyeztem meg – És könnyen kideríthetjük ezt is, elvégre megvannak a nevek, már csak utána kell nézni a telefonkönyvben, vagy akárhol.

- Pontosan.

- Bár ez mondjuk elég rizikós. Ráadásul nem garantált, hogy hajlandóak is lesznek velünk erről beszélni. Sőt, biztosan nem fognak.

- Ez igaz, én se nyitnám ki a számat, de ki tudja, lehet, lesznek páran. Elvégre is nyolcvannyolc halottunk van, csak lesz egy hozzátartozó, aki beszélni fog. Oké, a legtöbbjüknek van családja, és nem akarják veszélybe sodorni magukat, de akinek nem maradt semmi más, csak a gyász, akinek a gyerekével sosem volt baj, annak csak feltűnt, hogy valami nem stimmel. Biztos vagyok abban, hogy sokuk közül sem stimmel ez az egész, és bizonyára nekik is feltűnt, mennyien halnak meg, csak éppen félnek beszélni róla. Az istenért is, az egész város rettegésben él, vagy legalábbis Szöulnak ezen része.

- Van valami abban, amit mondasz – motyogtam félálomban – Holnap ezután is utána járunk, oké? Most viszont aludjunk, mert nem bírom nyitva tartani a szemeimet – bújtam oda Younghoz, és két perccel később már mindketten mély álomba merültünk.

*

   Néhány órával később már csörgött is az ébresztőnk, és akarva akaratlanul, de fel kellett kelnünk. Mint két élőhalott, úgy csoszogtunk a fürdőbe, és faragtunk embert magunkból. A szokottnál több sminket kentünk magunkra, de még így sem teljesen tudtuk elfedni a hatalmas karikákat a szemeink alatt.

   Szerencsére nem voltunk késésben, így volt időnk megreggelizni, és közben megvitatni az aznapi programunkat.

- Mikor végzel ma? – kérdeztem.

- Viszonylag korán, olyan kettő felé elengednek, mert ma valami esküvő lesz az étteremben, és hála a jó égnek most nem én fogok felszolgálni – harapott bele a pirítósba – Te?

- Huh, hát én három-négy felé, de a héten még nem megyek dolgozni, úgyhogy szerintem utána jövök haza. Ja, nem, előtte még beugrunk Nayounghoz Taeminnel, mert tegnap nem tudtuk elérni, és megígértem Taeminnek, hogy ma is elmegyünk. Gyanús lenne, ha nemet mondanék, szóval nem tudom lemondani. De ha kell, ellóghatom az utolsó óráimat, hogy többet tudjunk…

- A-a, azt azért ne - vágott közbe Young – Az is feltűnő lenne. Mindent úgy kell csinálnunk, ahogy eddig, csak amit eddig pihenéssel töltöttünk, azt most erre kell fordítanunk. A végén még ránk is ránk száll valaki, és azt nagyon nem akarom.

- Igazad van. Akkor nem lógóm el – ránéztem az órámra, ami azt mutatta, hogy van még negyed órám – Jobb lesz, ha megyek, mert el fogok késni.

- Oké – állt fel Young is az asztaltól, majd gyorsan elraktuk a tányérokat a mosogatóba.

- Akkor legyen az, hogy te hazajössz, és addig megpróbálsz néhány címet kideríteni, én pedig megpróbálok mielőbb csatlakozni, aztán ha gyorsan megy, akkor akár még ma is felkereshetünk valakiket.

- Nem gondolod, hogy ez kicsit gyors lesz és hagynunk kéne neki időt? – húzta a száját, miközben keze a kilincsen volt.

- Lehetséges. De minél tovább várunk, annál többen halhatnak meg – feleltem – De erről majd később. Először érjünk haza, és utána beszélünk róla.

- Rendben. Akkor most felejtsük el ezt az egészet, és dumáljunk másról – bólintottam, majd amint Young kinyitotta az ajtót, más témáról kezdtünk el cseverészni.

*

   A délelőtt hamar elillant, ráadásul az utolsó két órám is elmaradt, így miután meglátogattuk Nayoungot – akit sikeresen otthon találtunk – úgy döntöttünk Taeminnel, beülünk egy rövid időre a már megszokott kávézóba. Bár jobban szerettem volna ezt az időt is a nyomozással tölteni, nem akartam feltűnést kelteni, így mint akinek van ideje, elfogadtam a meghívást egy kávéra.

- Na, és Mr. Lee nem panaszkodott ma rád? – kérdeztem, miközben megeresztettem egy széles mosolyt.

- Nem, szerencsére nem, bár bevallom, izomlázam van – simított végig lábain, amin mindketten felnevettünk.

- Akkor jól van – tettem félre a kávémat, és magam elé húztam a süteményt.

- Te – bökött felém Taemin a villájával – Te tudsz róla, hogy a 3J ki nem állhat téged?

- Persze, hisz én dühítettem fel őket – Taemin kezében megállt a villa, majd egy hatalmas vigyor jelent meg az arcán.

- Na, ez azért merész volt. Még senki nem mert szembeszállni velük.

- Igen, éppen ezért léptem én. Utálom, ha valakinek nagy a szája a semmiért – forgattam meg szemeimet.

- Valahogy megértelek. Különösebben engem sem érdekelnek, bár azért meg kell hagyni, egy körre mindegyiket elvinném – nyalta meg száját, majd ez perverz vigyor jelent meg arcán.

- Fúj, Taemin, te őrült! – takartam el szemeimet, mint aki valami rosszat látott – Erre nagyon nem voltam kíváncsi, ezt nem akartam hallani. Fúj! Perverz!

- Bocsi, ezt nem hagyhattam ki – ismét felnevettünk – Amúgy ne aggódj, ezt csak viccnek szántam.

- Reméltem is. Faképnél hagytalak volna, ha tényleg komolyan gondolod. Úgyhogy így vigyázz, mit mondasz – ráztam meg fenyegetően mutatóujjamat.

- Szép jó napot a hölgynek és az úrnak! – köszönt ránk valaki, miközben elhaladt mellettünk. Nem állt meg asztalunk mellett, meg se várta, míg visszaköszönünk, hanem tovább ment, és három asztallal odébb tőlünk, helyet foglalt másik három társával.

- Mi a… ? – néztem utána, és ekkor láttam meg, hogy HyunSeung az. Mikor találkozott pillantásunk, rám mosolygott, és odaintett – Ó, hogy az a… Már csak ez hiányzott! – fordultam vissza Taemin felé, és arcomat kezeimbe temettem.

- Mi a baj? – kérdezte összevont szemöldökkel, majd egy gyors pillantást vettet a négy fős társaságra – Ismered őket?

- Az túlzás, hogy ismerem – vettem el kezemet arcom elől, és egy nagy kortyot ittam a kávémból – Mondjuk úgy, hogy egyszer már sikerült találkoznunk – sóhajtottam fel, és a táskám után nyúltam.

- Hová mész? – támaszkodott könyökével az asztalra.

- Haza – feleltem szűkszavúan, majd felálltam, de Taemin megfogta a kezem, és nem engedett.

- Na, ne már, hogy egy ilyen alak miatt legyen rossz kedved. Ne hagyd, hogy tönkretegye a délutánunkat – kérlelt, miközben hatalmas szemekkel pislogott rám, amit nem hagyhattam nevetés nélkül.

- Jó, rendben, igazad van – ültem vissza, majd jeleztem a pincérnek, hogy szeretnék még egy teát – Egy ilyen pöcs miatt tényleg nem éri meg – hangsúlyoztam ki a pöcs szót, mert szinte biztos voltam abban, hogy hallja, amiről beszélünk. És igazam is volt, mert abban a pillanatban, ahogy kiejtettem, ő hangosan felnevetett, és biztos nem az egyik haverja hülye poénján.

- Ez a beszéd – engedte el a kezem, majd folytattuk tovább a beszélgetést.

   Elég nehezemre esett figyelmen kívül hagyni HyunSeungot, pláne úgy, hogy háttal ültem neki, és szinte éreztem, ahogy lyukat éget a hátamba. Valahol legbelül tudtam, hogy miattam van ott, és hogy követett, de azt már meg nem tudtam volna mondani, hogy miért. És ez eléggé frusztrált és irritált, de uralkodtam magamon.

   Még vagy fél óráig ücsörögtünk Taeminnel a kávézóban, amikor úgy döntöttünk, ideje lesz menni. Épp álltunk fel az asztaltól, amikor egy újabb nem kívánatos személy lépett oda hozzánk.

- Szia MinSeo, üdv Taemin! – széles mosoly jelent meg az igazgatónő arcán, engem pedig egyből kivert a víz. Az eddigi jókedv pillanatok alatt eltűnt arcomról, és helyére kiült a rémület.

- Nem akarom zavarni sokáig a fiatalokat, csak szerettem volna szólni MinSeonak, hogy ma este tudok segíteni az egyik házidogát megírni – nyújtott a kezembe egy cetlit, amin a lakcíme állt – Hét körül várlak, de jöhetsz előbb is, ha neked megfelel – mosolygott még mindig, majd biccentett egyet, és továbbállt.

   Nem néztem az igazgatóra, egyszerűen képtelen voltam erre. Mint aki egész testében megfagyott, csak álltam ott, míg beszélt hozzám, majd miután elment, csak akkor sóhajtottam fel, lehunyva szemeimet.

- Minden okés? – lépett mellém Taemin, és óvatosan állam alá nyúlt, hogy a szemembe nézhessen – Nem nézel ki túl jól. Megint szédülsz?

- Nem, semmi, jól vagyok – eresztettem meg egy mosolyt, és remegő kezekkel süllyesztettem a táskám mélyére a papírfecnit – Csak ma estére Younggal egy csajos estét terveztünk, és úgy néz ki, ezt le kell mondanom – hazudtam.

- Óh, vagy úgy – könnyebbült meg Taemin, majd lassan elindultunk kifelé a kávézóból – Biztos meg fogja érteni, és majd utólag bepótoljátok – biztatóan rám mosolygott, és átkarolta vállamat.

   Mikor kiléptünk a kávézó ajtaján, tekintetemmel felkerestem HyunSeungot, és próbáltam valahogy üzenni neki, hogy segítsen. Reméltem, hogy észreveszi, hogy baj van, de ehelyett csak rám vigyorgott, és intett egyet. Fogalmam sem volt, mégis miért hittem azt, hogy tud segíteni, hisz nem vámpír. Vagyis… nem voltam abban biztos, hogy az. De azt tudtam, hogy az a kötelék, ami létrejött közöttünk, nem volt véletlen, és reméltem, megint sikerült kapcsolatba lépnem vele, de ez a terv kudarcot vallott.

    Csalódottan sóhajtottam fel, és tudtam, az este folyamán újabb kínokat kell elszenvednem.