21. rész

*Ajánlott zene: Yahnwajin - It's alright*
https://www.youtube.com/watch?v=1Y8A41-dsUQ

   Másnap a megszokott időben keltem. Álmosan nyújtóztam egy nagyot, majd hatalmas ásítások közepett a konyhába sétáltam. Young még szintén pizsamában volt, és reggelit készített, amikor én beléptem.

- Jó reggelt – köszöntem, és kivettem a hűtőből a tejes dobozt.

- Óh, te már ilyen korán fent vagy? – csodálkozott – Jól érzed magad?

- Persze. Miért? – ültem le a már megterített asztalhoz.

- Hát… tudod, a tegnap… Csaknem félholtra vertek megint… Neked nem szabadna jól érezned magad – gyanúsan mért végig, majd odalépett hozzám.

   Egy pillanatra megdermedtem. Igaza volt. Tegnap ismét sikerült beszereznem egy csomó sérülést, de én mintha… nem éreztem volna őket. Az egész este úgy rémlett, mintha már hetekkel ezelőtt megtörtént volna, vagy mintha csak egy álom lett volna.

   Zavartan emeltem tekintetem barátnőmre, majd ismét az asztalra, végül magamra. Aztán felpattantam, és felhúztam a pólómat. A sebek, melyekből tegnap még megállás nélkül csorgott a vér, mostanra már csak halvány foltként voltak jelen. Óvatosan simítottam végig hasfalamon, majd erőteljesebben is megnyomogattam a hegeket, de nem éreztem fájdalmat.

- Most lehet én vagyok a vak, de a sebeid mintha teljesen meggyógyultak volna – hangjában érződött a kíváncsiság és a döbbenet is.

- Nem, nem vagy vak, én se látok semmit – nézegettem még mindig a testemet, ahol vörös, begyulladt, gennyes foltoknak kellett volna lennie, ahová a cigarettacsikkeket nyomták. – És még fájni sem fájnak.

   Visszaengedtem pólómat, majd visszaültem a székbe. Young ugyanúgy mellettem maradt, és úgy nézett rám, mint aki rémeket látott, majd végül ő is helyet foglalt az asztalnál.

- Ez nagyon furcsa – töltött teát mindkettőknek – Több, mint furcsa.

- Igen, tényleg az – válaszoltam, de hangom mintha kilométerek távolságából érkezett volna.

- Biztos, hogy jól vagy? – aggódva fürkészte arcomat, miközben egy hatalmas tál müzlit kezdtem el falatozni – Min, téged ez nem rémiszt meg? Csak azért kérdezem, mert teljesen nyugodt vagy, márpedig egy normális ember egyik napról a másikra nem gyógyul meg csak úgy.

- Tudom – rántottam vállat – de ki tudja, lehet, gyorsabban regenerálódok, mint a többi ember. Ez lehetséges, nem? Amúgy te nem eszel? – kérdeztem, Young pedig megrázva fejét, beleharapott szendvicsébe.

- Igen, ez előfordulhat, de nem ennyire – csapott egyet az asztalra, majd összekulcsolt kezeire támasztotta állát – Most komolyan, MinSeo, hogy lehetsz ilyen nyugodt, és hogy tudsz úgy tenni, mintha ez semmiség lenne? Neked meg sem fordult a fejedben, hogy esetleg… te is… hogy te…?

- Hogy én is természetfeletti vagyok-e? – fejeztem be a gondolatát, mire bólintott egyet – De, egyszer igen. De ebben nem hiszek. Abban csaknem biztos vagyok, hogy léteznek vámpírok, de másban nem igen tudok hinni. Ez… teljességgel képtelenség. Miért pont én lennék megáldva képességekkel? Ugyan már! – dőltem hátra a széken, miközben felsóhajtottam – Nincs miért aggódni Young. Ha van is valami képességem, mondjuk a jelen helyzetben az, hogy gyorsan gyógyulok, akkor nincs miért aggódni. Ez csak az előnyömre válhat, nem igaz? – álltam fel az asztaltól, majd a tányéromat a csapba tettem – Megyek készülődni, lassan suliba kell mennem.

- Suliba? Nem azt beszéltük tegnap, hogy ma nem mész be? – kérdezte Young, miközben utánam eredt. – Tudod, ma meglátogatunk pár családot.

- Tényleg, azt terveztük – mondtam, majd bevonultam a szobámba.

   Hazudnék, ha azt mondanám, nyugodt voltam, mert nem voltam az. Nekem is furcsa volt, hogy ilyen hamar begyógyultak a sebeim és tisztában voltam azzal, hogy ez képtelenség, de nem akartam Youngot ilyenekkel strapálni. Ráadásul mit tudtunk volna ezzel tenni? Kihez fordulhattunk volna? Senkihez. Így nem éreztem azt, hogy ezen van mit megvitatni. De ugyanakkor valahogy olyan máshogy éreztem magam. Úgy éreztem, mintha az, ami tegnap történt, már a régmúlt lenne. Olyan távolinak tűnt. Könnyűnek éreztem magam, nem voltak bennem aggodalmak, félelmek, kételyek. Friss voltam, könnyed, akár egy tollpihe. Hogy ezt mi váltotta ki belőlem, nem tudtam volna megmondani, de örültem neki. Most végre nem tolongott ezerféle kérdés a fejemben, egyszerűen mintha mindent tisztán láttam volna. Jelen pillanatban nem érdekelt más, csak az, hogy azokat a családokat felkeressük és beszéljünk velük.

   Így hát nagyot sóhajtva felkaptam pár ruhát magamra, majd pontban nyolckor el is hagytuk a lakásunkat.

*

   Újabb ház ajtaján kopogtunk be. Reméltük, hogy itt végre sikerrel járunk, ugyanis az előző három család sikeresen ránk vágta az ajtót, amikor azt mondtuk, az elhunyt gyermekükről szeretnénk beszélni.

   Az ajtó túloldalán megcsörrent a kulcs, majd egy ötvenes éveiben járó nő nyitott nekünk ajtót. Arca vékony volt, beesett, szeme alatt hatalmas táskák éktelenkedek.

- Jó napot – hajoltunk meg illedelmesen – Tudna ránk szánni néhány percet?

- Persze – eresztett meg egy halovány mosolyt – Miben segíthetek?

- A lányával kapcsolatban szeretnénk pár kérdést feltenni – mondtam, mire a nő zavartan elkapta a fejét, és egy kicsorduló könnycseppet ujjaival gyorsan elmorzsolt.

- A lányom… a lányom már nem lakik itt… Ő… A lányom… - kereste a szavakat, de egyszerűen képtelen volt kimondani hangosan, ami történt vele.

- Igen, tudjuk, hogy meghalt – fejezte be helyette Young – Részvétünk emiatt.

- Akkor nem értem, mit szeretnétek – nézett fájdalommal eltorzult arccal ránk.

- A haláláról szeretnénk többet megtudni.

- Öngyilkos lett – mondta elhaló hangon, miközben összehúzta magán felsőjét – Sajnálom, de nem tudok nektek segíteni – csukta volna be az ajtót, de megállítottam.

- Kérem, asszonyom, kérem. Az egyik barátnőnk jól ismerte a maga lányát, és úgy érzzük, ő is veszélyben van – füllentettem egy kicsit. Tudtam, nem szabadna ilyet tenni, de ha most ő is becsukja előttünk az ajtót, akkor senkivel nem fogunk tudni beszélni.

   Egy pár pillanatig zavartan pislogott, majd végül elállt az ajtóból, és betessékelt minket. Leültünk a nappaliban, majd egy bögre teát hozott nekünk, és ő is helyet foglalt velünk szemben.

- Miért vagytok itt? – kérdezte lágy hangon, miközben érdeklődve mért minket végig.

- Tudjuk, hogy a lánya nem öngyilkos lett – mondtam, és belekortyoltam a teába.

- De, az én lányom öngyilkos lett – felelte határozottan.

- Gondolom ön is tudja, hogy nem ez volt az első eset a környéken, és pontosan tudjuk, hogy ön is retteg. Ahogy mindenki más, úgy ön is érzi, hogy itt nem stimmel valami. Mi ezt próbáljuk kideríteni – vette át a szót Young, és meleg tekintettel nézett a nőre – Segítenie kell nekünk. Mindent el kell mondania, amit tud, ami a lányával történt. Azért jöttünk, hogy kiderítsük az igazságot.

- Az igazságot? – kerekedtek el szemei – Gyermekeim, van fogalmatok arról, hogy mibe kezdtetek bele? Tisztában vagytok azzal, hogy saját magatokat…?

- Igen, pontosan tudjuk – szakítottam félbe – Meghalhatunk, ez így igaz. De mint mondtuk, a barátnőnk veszélyben van, és bármit megteszünk azért, hogy megmentsük. Kérem…

   Újabb csönd telepedett közénk, de végül az idősödő nő megszólalt:

- A lányom tényleg öngyilkos lett – lassan, kimérten beszélt – Csak azt nem értem, miért tette ezt. Tudjátok, ő egy nagyon kedves és vicces lány volt. Hatalmas életereje volt, bármilyen akadályba is ütközött, nem hátrált meg. Voltak céljai, álmai, amiért küzdött. Éppen ezért nem tudom felfogni, hogy miért tette ezt magával. Hisz nem volt rá oka. Voltak anyagi gondjaink, ezt nem tagadom, de beszéltünk erről, és amit csak tudtam, megvettem neki. Nagyon jó volt a kapcsolatunk, ha bármi lett volna vele, arról tudtam volna. De úgy látszik, sosem volt boldog… - sírta el magát. Young felállt, és mellé ült, majd óvatosan magához húzta.

- Ez nem az ön hibája. Biztos vagyok benne, hogy a lányával minden rendben volt, és ami történt, nem ezért történt.

- De… akkor miért? – hüppögve törölgette szemeit.

- A tanulással nem voltak gondjai? – kérdeztem.

- Nem, nem igazán. Tény, hogy rengeteget kellett tanulnia, sokszor éjszakákat is végigvirrasztott, de ha ennyire megterhelő lett volna számára, szólt volna.

- Értem.

- Mit gondoltok, mi történhetett vele? – nézett nagyon komolyan ránk – Miért hal meg ennyi fiatal lány és fiú?

- Fogalmunk sincs – felelte Young – Ezt akarjuk kideríteni. De most megyünk. Nagyon köszönjük, hogy beszélt velünk erről. Tudjuk, mennyire fél, és hogy az egész város hallgat. Kérem, vigyázzon nagyon magára.

- Ti is legyetek óvatosak! – mondta, majd meghajoltunk, és elhagytuk a házat.

- Te mit gondolsz? – kérdezte Young, miközben az utcán sétáltunk.

- Őszintén? Nem tudom. Abban az egyben biztos vagyok, hogy gyilkosság történt. Most valaki vagy rákényszeríttette, hogy ölje meg magát, vagy úgy állították be, hogy öngyilkosságnak tűnjön. De ez még kevés akármihez is. Miért, te mit gondolsz?

- Én? Azt, hogy vámpírok vannak a dologban – jelentette ki határozottan Young, én pedig csodálkozva néztem rá – Tudom, nekem nem volt olyan közeli élményem, mint neked, de amiket meséltél, a halott lány a harapásnyommal, az igazgató és minden más, nekem elég egyértelműnek tűnik. De ahogy mondtad, ez még elég kevés ahhoz, hogy ezt alátámasszuk.

- Igen, ez az egyik fele. A másik az, hogyha találunk is elég bizonyítékot, mégis mihez kezdünk velük? – sóhajtottam fel, majd elővettem a lapot, amire felírtuk a lakcímeket – A következő család csak két utcára van innét, úgyhogy nézzünk be oda is.

*

   Késő este volt, mire ismét a lakásunkba találtuk magunkat. Az egész napot arra áldoztuk, hogy minél több helyre benézzünk, de azon az egy nőn kívül senki nem volt segítségünkre. Számítottunk erre, hisz mindenki retteget, de mégis azt gondoltuk, ennél azért többen fognak megnyílni előttünk.

- Akkor… holnap hogy legyen? Munkahely és suli vagy újabb látogatások? – ültem le az asztalhoz.

- Szerintem a hétvégét áldozzuk a nyomozásra, ha hiányzunk, az elég feltűnő – nyomott el egy ásítást Young – De én azt hiszem, veszek egy forró fürdőt, és lefekszem, mert fáradt vagyok.

- Rendben, menj csak. Én még vacsorázok előtte – felálltam az asztaltól, majd elővettem pár zsemlét, hogy gyorsan összedobjak magamnak két szendvicset.

- Már megint? Alig egy órája ettünk. Hihetetlen, hogy manapság mennyit eszel. Csak nem vagy terhes? – játszotta a gyanakvót Young, mire nevetve megráztam a fejem – Ki az apa? Csak nem Taemin?

- Jajj, hülye vagy – vágtam hozzá egy rongyot, mire ő is elnevette magát – Menj aludni, fáradt vagy!

- Oké. Szerintem is jobb lesz, nem szeretném megtudni, milyen egy kismama haragja – kacagva felpattant a székből, majd egy kiáltás után futásnak eredt.

- Hja! Kismama a nénikéd! – szaladtam utána, de még mielőtt utolérhettem volna, berohant a fürdőbe, és magára zárta az ajtót – Ezt még visszakapod! – ütöttem bele egyet az ajtóba, de azért jót vigyorogtam magunkon.

   Visszasiettem a konyhába, és befejeztem a szendvicsek készítését, majd enni kezdtem. Néhány perc alatt magamba tömtem a vacsorámat, majd mikor álltam fel az asztaltól, hirtelen éles fájdalom nyilallt a bal vállamba. Kiejtettem a kezemből a tányért, mely hangos csörömpöléssel ért földet, én pedig a fájdalomtól térdre rogytam. Egyik kezemmel görcsösen próbáltam megkapaszkodni az asztal sarkában, míg másik kezemmel a lapockámhoz kaptam. A víz pillanatok alatt kivert, és nem éreztem mást, csak a szűnni nem akaró égető érzést, és azt, ahogy lassan minden elhomályosodik előttem…