18. rész

*Ajánlott zene: MBLAQ – It’s war*

https://www.youtube.com/watch?v=UMVh1cVLHFE

   Percek óta álltunk Nayoungék háza előtt, de senki nem nyitott ajtót.

- Szerinted itthon vannak? – kérdezte Taemin, miközben az egyik ablakhoz sétált és azon keresztül kukucskált be a lakásba – Nem látok semmiféle mozgást odabent.

- Ah, akkor hol lehet? A kórházban tartották volna? – morfondíroztam, majd ismételten bekopogtam.

- Csak nem, egy húzódással nem tartják bent. Hacsak ki nem derült, hogy eltörte a lábát – mondta, majd most ő volt az, aki bekopogott, de válasz nem érkezett – Szerintem menjünk, ez veszett ügy. Majd holnap megint eljövünk, hátha sikerrel járunk.

- Rendben – egyeztem bele, és hazafelé vettük az irányt.

   Útközben ugyancsak jól elszórakoztunk és elnevetgéltünk. Taemin igazán kedves és figyelmes volt, nem mellesleg sikeresen elterelte a gondolataimat minden problémáról, aminek kifejezetten örültem.

   Félúton járhattunk, amikor megcsörrent a telefonom. Sms-t kaptam, Nayoungtól. Azt írta, hogy menjek vissza, de ne szóljak Taeminnek. „Ezekszerint mégiscsak otthon volt? De akkor miért nem nyitott ajtót?”

- Ne haragudj, de most szóltak a munkahelyemről, hogy be kéne mennem – húztam el a számat, és félve pillantottam rá.

- Oh… Nem gond, elkísérhetlek – mosolygott rám, és belém karolt.

- Nagyon kedves vagy, de nem kell. Pont az ellenkező irányba van a lakásodtól, és már így is rengeteget sétáltunk, a végén még én leszek a hibás, ha holnap izomlázad lesz és Mr. Lee leteremt, amiért egész tesiórán csak vonszolod magad.

   Taemin elnevette magát, majd elengedte karom.

- Ez igaz. Nem lenne túl jó, ha emiatt szívatna meg – zsebre dugta kezeit, majd rám nézett – Örülök, hogy ma ilyen jól elszórakoztunk.

- Én is – mosolyogtam rá, majd megöleltem – Szia!

- Vigyázz magadra. Szia – köszönt el ő is, majd továbbindult, én pedig visszafelé vettem az irányt.

   Szinte futva rohantam Nayoungékhoz. Tudtam, hogy nem véletlenül nem nyitott ajtót, de azt nem tudtam, mégis miért. Reméltem, hogy ezúttal kiderül.

   Percekbe se telt, mire ismét az ismerős ház előtt találtam magam, és mint egy őrült, kezdtem el kopogni. Néhány másodperc múlva már hallottam is a motoszkálást az ajtó túloldalán, majd a kulcscsörgést és az ajtó résnyire kinyílt. Nayoung nézett ki rajta.

- Minden okés? – szegeztem neki egyből a kérdést – Nem engedsz be? – kérdeztem, miután az ajtót még mindig nem tárta ki és arcát is csak félig láttam.

- Ez… most nem lenne túl jó ötlet – hangja rekedt volt és alig hallható, mint aki percekkel ezelőtt még sírt.

- Miért? Mi történt, Nayoung? Megrémisztesz – elhatalmasodott rajtam az aggodalom, és tudtam, nem hazudtak a megérzéseim.

- Figyelj, most… nem akarok erről beszélni. Ma este felhívlak, jó? De most tényleg nem alkalmas. Csak azért hívtalak ide, hogy tudassam, jól vagyok – mondta még mindig ugyanolyan halkan.

- Nem, Nayoung, nem vagy jól. Látom rajtad, hogy sírtál, és hogy remegsz a félelemtől. Nyisd ki az ajtót, hadd menjek be, és mindent megbeszélünk, oké?

- Nem hiszem, hogy ez… jó ötlet lenne… - húzta el a száját.

- Miért? Akkor… gyere ki, és itt beszéljünk, csak csinálj valamit, mert addig el nem megyek, amíg meg nem tudom, mi bánt – mondtam határozottan, és ezzel elértem célom.

- Kint nem beszélhetek semmiről – suttogta, majd kinyitotta az ajtót, és miután beléptem, bezárta azt. Bementünk a szobájába, ami már ismerős volt számomra, majd leültünk az ágyára.

- Neked… nincs is bekötve a bokád – néztem végig a lábán, amikor törökülésben helyet foglalt.

- Mert nem történt vele semmi – hátrasöpörte haját, majd ölébe ejtette kezeit, és tördelni kezdte ujjait. Nem nézett rám, kerülte pillantásom, és ez nem jelentett jót.

- Akkor… miért nem voltál suliban? – kérdeztem lágy hangon, majd kezemmel óvatosan megfogtam kezét, jelezvén, bennem megbízhat – Mi történt? Nekem elmondhatod.

   Láttam rajta, hogy mennyire ki van készülve, és hogy valami nyomasztja, de magába folytja. Nem akartam, hogy ezt tegye, mert pontosan tudtam, milyen az, amikor valaki elfolytja a fájdalmát, a félelmét. Pokoli érzés, ami könnyen felemészthet.

- Én… én nem is tudom, hol kezdjem, MinSeo – sírta el magát, ami olyan erővel tört ki belőle, hogy csakugyan meglepett. Magamhoz öleltem, és simogatni kezdtem hátát. Úgy szorított magához, úgy bújt ölelésembe, mintha az élete múlna rajta. Megvártam, míg egy kicsit megnyugszik, de nem kellett megkérnem még egyszer, hogy beszéljen.

- Fel… felhagyok a kutakodással – zokogta, és egy zsebkendővel megtörölte szemeit – Én… én ezt nem csinálom tovább… Nem merem… én nem…

- De hisz miért? Mi történt? – nagy szemekkel néztem rá, miközben még mindig fogtam a kezét.

- Megfenyegették a szüleimet… - mondta, én pedig alig akartam elhinni - Tegnap, amíg suliban voltam, valaki eljött hozzánk, és azt mondta anyának, hogyha nem fejezem be, amit csinálok, akkor megölnek minket. És hogy bebizonyítsák, hogy nem csak fenyegetőznek, megverték anyát. Anya most az ágyban fekszik, és sír, apa pedig nem győzi vigasztalni… Mindketten ki vannak készülve. Nem tudom, mi lesz, MinSeo… De… én ezt nem fogom túlélni… - újabb sírógörcs tört rá, én pedig ismét magamhoz vontam – Én… nekem bűntudatom van… látod, mibe kevertem őket?

- Ez nem a te hibád, Nayoung… - próbáltam megvigasztalni.

- Dehogynem, hisz… anyuék nem tudnak erről az egészről. Mármint a halálesetekről ők is hallottak, de arról nem tudnak, hogy én elkezdtem kutakodni. Fogalmuk sincs arról, mit értett azalatt a támadó, hogy le kell állnom. És nem tudom, hogyan mondjam el nekik… vagy hogy egyáltalán elmondjam-e – fejét erősen fúrta mellkasomba, és két kézzel kapaszkodott belém.

- Tudom, hogy ez most nehéz, de nem lesz semmi baj. Megígérem. Nem fogom hagyni, hogy neked vagy a szüleidnek baja essen, rendben? – biztatóan mosolyogtam rá, remélve, ezzel egy kicsit eltompítom benne a félelmet.

- Mégis mit tegyek most? Mi lenne a helyes? – elengedett, és egy újabb zsepiért nyúlt.

   Az volt az igazság, hogy pocsékul éreztem magam. Rossz volt látni, hogy a barátnőm ennyire maga alatt van, ennyire ki van bukva és ennyire tehetetlen. A lány, akit ismertem, akinek be nem állt a szája, aki mindig csak mosolygott, és olyan édesen nevetett, a lány, aki felajánlotta a barátságát és mindig segített nekem, most itt ült előttem, teljesen megtörten. Szemeiben már nem a boldogság fénye ragyogott, hanem a félelem tükröződött bennük.

- Először is szabadulj meg az üggyel kapcsolatban mindentől. Törölj le mindent a gépedről, ami ezzel kapcsolatos, a dossziét, a képeket pedig égesd el. A lényeg, hogy semmi bizonyíték se maradjon arról, hogy valaha is közöd volt ehhez, oké? – mondtam nagyon komolyan – Vagy várj! A dossziét ne dobd ki, azt add nekem.

- Hogy mi? De Min, akkor te is veszélybe kerülsz.

- Lehetséges, de még szükségem lehet rá. Majd én átveszem helyetted a nyomozást. Ha már egyszer belekezdtünk, végig kell vinni. Ha nem is én fogom, de biztos lesz valaki, aki egyszer lerántja a leplet mindenről, és biztos vagyok benne, hogy amiket összegyűjtöttél, azok nagy segítségre lesznek. Úgyhogy kérem ide, inkább nálam legyen, semmint nálad – nem kellett kétszer mondanom, Nayoung felpattant és az asztalához lépve előkereste azt a vastag mappát, és minden egyéb dolgot, amit ezzel kapcsolatban talált, majd a kezembe nyomta, én pedig gyorsan eltettem őket a táskámba.

- És most? Elmondjam anyáéknak? – kérdezte immár kicsit megkönnyebbülten, mintha azzal, hogy átadta nekem ezeket a dolgokat, egy hatalmas tehertől szabadult volna meg.

- Azt hiszem, ez nem lenne túl jó ötlet. Így is ki vannak borulva, te magad mondtad, jobb lesz, ha erről nem tudnak. Ha pedig akármit is kérdeznek, hazudj nekik. Úgy értem, soha ne mondd el, hogy te valaha kutattál is, és ha esetleg arra kerül a sor, hogy ők fogják átnézni a dolgaidat, hogy mit rejtegetsz, nem lesz bizonyítékuk – nyújtottam át egy sokadik zsebkendőt – Aztán próbálj meg minél kevesebbet erre gondolni. Töröld ki a fejedből, hogy valaha ehhez közöd is volt, hogy akármit is tudsz. Bármennyire nehéz is, próbálj meg úgy viselkedni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha semmi sem történt volna. Ne mutasd ki, hogy meg vagy rémülve, légy olyan, mint mindig, így elkerülöd, hogy akárki is gyanút fogjon. Menni fog?

- Azt hiszem, igen – felelte kis habozás után.

- Rendben. Akkor már csak annyit kell tenned, hogy bekötözöd a bokád.

- Óh, igen, persze. Nem fogom elfelejteni.

- Akkor ennyi. Más nem jut az eszembe – pár pillanatra néma csendbe burkolództunk; mindketten azon gondolkoztunk, elfelejtettünk-e valamit.

- Van ötleted, hogy ki jöhetett rá erre az egészre? – törtem meg végül a csendet.

- Nem, fogalmam sincs. Rajtad és Youngon kívül nem beszéltem erről senkinek – megdörzsölte homlokát, miközben emlékezni próbált – Lehet, hogy a kávézóban hallotta valaki, vagy amikor a parkban voltunk, nem tudom. Bármi lehetséges. Manapság úgysem lehet eldönteni, ki micsoda valójában…

- A vámpíros témát is hanyagold – figyelmeztettem – De igazad van, hiába beszéltünk ezekről suttogva, egy vámpírnak nem kell közvetlenül a közelünkben lennie, hogy halljon minket.

- Várjunk, te… most azt mondod, hogy… te most elismered, hogy léteznek? – Nayoung hüledezve meredt rám, és most először nem azért jelentek meg újabb könnycseppek a szemeiben, mert félt.

- Még mindig nem állítom biztosra, de nagyon másra én se tudom fogni.

- Várjunk… Akkor… anyára egy vámpír támadt? – ült ki arcára a felismerés.

- Hát… elég nagy valószínűséggel, ha léteznek. Csak azt nem értem, hogyan foghatott gyanút akárki is. Hogyan tudhattak arról, hogy te elkezdtél nyomozni? Honnan tudják, hogy nem csak beszélgettünk ezekről? Mert a dossziéról egyedül én és Young tudunk, de mi nem lehettünk.

- Nem tudom… Talán, amikor a kávézóban voltunk, akkor ott volt egy vámpír, aki véletlenül meghallotta, hogy ilyenekről dumálunk, és… és követett? Ez lehetséges lenne?

- El tudom képzelni… - rántottam meg a vállam – De azt hiszem, ideje lesz mennem – álltam fel az ágyról, Nayoung pedig követte a példámat – Megleszel?

- Igen, azt hiszem, igen.

- Akkor jó – kaptam magamra a táskámat – Ne felejtsd el, amit mondtam. Viselkedj természetesen, és a lábadat kösd be! Óh, és ha ezzel az üggyel kapcsolatban eszedbe jut valami, akkor gyere el hozzám. Innentől kezdve még suttogva sem fogunk beszélni a nyílt utcán. Mindent a szobám négy fala között fogunk megvitatni, hangos zene mellett, hogy még véletlenül se legyen esély lehallgatni minket. Oké?

- Rendben – kinyitotta az ajtót, majd a bejárati ajtót is – Köszönöm, hogy eljöttél, és hogy megvigasztaltál. Nem tudom, mi lenne most velem nélküled, MinSeo – szorosan megölelt.

- Igazán nincs mit. Valószínűleg nem derült volna ki, ha nem merülök én is bele. És ne legyen bűntudatod, amiért anyukáddal ez megtörtént. Tudom, hogy azt érzed, te tehetsz róla, de gondolj arra is, hogy te próbáltál segíteni az áldozatokon. Valószínűleg sokan fognak még meghalni, de legalább már egy lépéssel közelebb járunk az igazsághoz. A saját életedet is kockáztattad azért, hogy ártatlanokat ments, és ki tudja, talán sikerült is. Ezt ne felejtsd el! – mosolyogtam rá – Minden rendben lesz, Nayoung. Nem fogom engedni, hogy bajod essen, ezt megígérem.

   Újból megöleltem, majd hazaindultam. Kettős érzelmek voltak bennem, de abban az egyben biztos voltam, hogy Nayoungot most már biztonságban tudhatom. Bárki is támadta meg, adott egy esélyt neki a menekülésre. Ha bántani akarta volna, akkor már halott lenne ő is, és a családja is. És most, hogy megszabadult mindentől, nem kellett aggódni azért, hogy történni fog vele valami.

    Azonban most én voltam az, aki üldözötté vált. Hozzám került minden, ami Szöul titkát tartalmazza, és most az én vállamat nyomta hatalmas súly. Már csak az volt a kérdés, én vajon meddig bírom ezt a terhet cipelni, én vajon meddig leszek képes eltitkolni, és vajon mennyivel fogok közelebb jutni az igazsághoz?