20. rész

*Ajánlott zene: Doojoon&Dongwoon – When the door closes*

https://www.youtube.com/watch?v=2zo0uZExV5E

   Amikor hazaértem, halk zene szólt, Young az egyik számítógép előtt ücsörgött, egy bögre teát szorongatva kezében, körülötte pedig szanaszét hevertek azok a lapok, amiken az áldozatok nevei, képei és egyéb adatai voltak. Fáradtan dobtam le a táskámat az egyik székre, bújtam ki cipőmből és sétáltam oda hozzá.

- Áh, szia Min – nézett felém egy pillanatra, majd ismét a monitorra meredt – Nem hallottam, hogy megjöttél.

- Neked is szia – feleltem, és leültem mellé – Hogy állsz?

- Kinyomtattam a tegnap talált áldozatokat, plusz még kettőre bukkantam, így már kilencvennél járunk – nyomott a kezembe két lapot – Valamint elkezdtem keresgélni a lakcímek után. Igazunk volt, sokan valóban elköltöztek a városból, de néhányan itt maradtak – újabb lapokat adott nekem – Szóval, mikor keressük fel őket? – rakta le poharát, és ismét rám nézett.

- Ah, nem tudom, fogalmam sincs – sóhajtottam fel, és leraktam a kezemből a lapokat – De azt hiszem, a mai terv változott.

- Ezt hogy érted? Mi történt? – szűkítette össze szemeit, és aggódva meredt rám.

   Kerültem pillantását, mert tudtam, ha most ránézek, akkor nem bírom tovább tartani magam, és még mielőtt akármit is mondhatnék, sírni kezdek. Így hát tovább bámulva a lábamat szólaltam meg:

- Ma este… el kell mennem… az igazgatóhoz – éreztem, ahogy a könnycseppek marják szememet, és csakhamar végigfolyt az első csepp arcomon – Tudod, az egyezség… hogy helyettetek engem…

- Úristen, szívem – hirtelen ölelt magához, és erősen markolt bele karomba, nekem pedig ez épp elég volt ahhoz, hogy kiboruljak, és zokogva simuljak mellkasához.

- Én ezt nem akarom, Young… Annyira félek… Én még egyszer a közelébe… nem tudok menni… Én… Én ezt nem akarom… - zokogtam, és arcomat pulóverébe nyomva próbáltam elhalkítani magam.

- Kicsim – simogatta a hátamat – Nem kell elmenned, oké? Nem kell megtenned, senki nem mondta, hogy meg tedd.

- De… akkor ti… te és Nayoung… Nem hagyhatom…

- Nem, drága, ezt biztos nem gondolták komolyan – tolt el magától, hogy szemembe nézhessen, majd arcomat közrefogta kezeivel – Nem hagyom, hogy megtedd! Nem engedlek el, MinSeo, nem engedem, hogy ismét bántson! Ez őrület!

- És mit akarsz tenni? Ha nem megyek el, lehet, idejön, és azt mindketten bánhatjuk. Vagy Nayoungot keresi fel és végez vele… - lehámoztam magamról ujjait, és nagyot sóhajtva álló helyzetbe tornáztam magam. Young követte példámat.

- Menjünk el a rendőrségre! Ők biztosan tudnak tenni valamit! Elfogják és letartóztatják, és… - próbált valami kiutat találni, miközben az ő szemeiből is száguldoztak a könnycseppek. Tudtam, hogy neki is fáj, talán jobban, mint nekem. A tudat, hogy mi fog történni, és hogy nem tehet ellene semmit… ez rosszabb mindennél.

- Te is tudod, hogy nincs elég bizonyíték. Ráadásul, ha tényleg vámpír, akkor a rendőrség mit sem ér. Arról nem beszélve, hogy csak magunk ellen uszítjuk őket.

- De ott vannak rajtad a múltkori sebek… a foltok… - tiltakozott, és átölelte derekamat, hogy ezzel is megakadályozzon.

- Azok már teljesen eltűntek. Nyoma sincs semmiféle forradásnak, vagy hegnek. Begyógyultak – bármennyire is szerettem volna, hogy valamilyen módon kibújjak ez alól, tudtam, hogy nem lehetséges. Féltem, rettegtem, minden porcikám iszonyodott attól, hogy újra át kell élnem azt, amit egy hete, de nem tehettem mást. Nem hagyhatom, hogy a barátaimnak baja essen, mert ha őket elveszítem, nekem nem marad semmim. Miattuk élek. Ha ők többé nem lesznek, akkor nekem mi okom lesz a világon maradni?

- De… akkor is… van valami… kell lennie valaminek… Én nem akarom, hogy odamenj – tört ki most belőle a sírás, és most én voltam az, aki magához ölelte, és vigasztalni próbálta. Nekem is hisztérikusan kellett volna zokognom, de legbelül elfogadtam, hogy mi vár rám. Vagy legalábbis elhitettem magammal, és így könnyebb volt elviselnem a helyzetet.

- És mi van HyunSeunggal? – emelte fel a fejét és nézett szemeimbe – Ő… csak tud segíteni. Biztos megvan valahol az ő elérhetősége is – hirtelen elengedett, majd a telefonkönyvhöz sétált.

- Young… - szóltam rá, de mint aki meg sem hallott, elkezdte lapozni a könyvet – Young, kérlek. Már miért tudna segíteni? Ő nem vámpír, ő csak egy ember, mint mi.

- Honnan tudod? – kiáltott fel dühödten – Hisz te magad mondtad, hogy valami kapocs kialakult köztetek… Annak biztos volt valami jelentősége! Kellett lennie, mert az nem létezik, hogy senki ne tudjon rajtunk segíteni! Min, ha így folytatjuk, bele fogunk halni! Ez… nem történhet meg! – dobta el a kezéből a telefonkönyvet, és zokogva rogyott térdre. Öklével egy hatalmasat ütött a földbe, levezetve ezzel minden fájdalmát, majd csendesen sírt tovább. Odaléptem hozzá, és magamhoz öleltem. Fájt így látnom őt, fájt, hogy ilyen helyzetbe hoztam. Ha akkor… ha akkor hátat fordítok és elmegyünk innét, ha akkor máshogy cselekszem, ha nyugton maradok, és nem teszek semmit… Ha akkor…

   De megtettem, és ezen utólag már késő volt bánkódni. Nem akartam arra gondolni, hogy mi lett volna, ha, mert ha erre gondolok, akkor csak feltépem a sebeket. Azokat a sebeket, amikről már lemondtam. Mert lemondtam arról, hogy valaha olyan életünk lesz, amilyet elterveztünk, lemondtam arról, hogy valaha boldogok leszünk.

   Lemondtam az álmomról.

   Lemondtam a jövőnkről.

   Mi értelme lett volna ez után sóvárogni? Hisz nyilvánvaló volt, hogy ha ennek egyszer vége lesz, és netalántán túléljük, akkor is életünk végéig el fog kísérni minket az örökös szenvedés. Életünk utolsó napján is szemünk előtt fog lebegni a sok gyilkosság, a sok áldozat, és a vér, ami a kezünkhöz tapad. Ilyen emlékek és ekkora fájdalom mellett hogyan élhetnénk boldogan?

- Young… nagyon szépen kérlek… legalább te légy most erős! Könyörögve kérlek, ne sírj, oké? Nem bírom látni, ahogy szenvedsz. Nagyon fáj… Kérlek, Young, kelj fel a földről, és hagyd abba a sírást. El fog múlni, egyszer mindennek vége lesz. Túl fogom élni, mert nem akarnak megölni. Egyelőre még nem. Úgyhogy kérlek, kelj fel, és keress tovább. Minél több időt fecsérlünk a felesleges könnyekre, annál később jutunk az igazsághoz. Kérlek, Young. Tudom, hogy nehéz, de meg kell tenned. Értem. Értünk. – suttogtam fülébe, miközben szüntelenül simogattam hátát – Ezt az egyet ígérd meg nekem, jó? – nyomtam egy puszit a fejére, majd elengedtem kezét és felálltam.

   Az ajtóig sétáltam, és néztem, ahogy összegörnyedve fekszik a földön. Nem akart rám nézni, képtelen lett volna erre. Tudtam, hogy magát hibáztatja azért, amiért nem tud megakadályozni. Tudtam, hogy azt gondolja, ha kilépek az ajtón, soha többé nem fog látni, és nem akarta végignézni, ahogy magára hagyom.

   De amikor kinyitottam a bejárati ajtót, mégiscsak rám emelte hatalmas, barna szemeit.

- Megígérem, ha te is megígérsz nekem valamit – mondta határozottan, miközben felült és megtörölte könnyes arcát – Gyere vissza épségben, oké?

- Visszajövök, ne aggódj – megeresztettem egy halovány mosolyt, és becsuktam magam mögött az ajtót.

*

*Ajánlott zene: MBLAQ – Running and running*

https://www.youtube.com/watch?v=FUzIOpjcRdA

   Újabb rúgást éreztem az oldalamban, amitől térdre zuhantam. Újabb pofon csattant az arcomon, amitől elterültem a földön. Vért köptem ki, miközben próbáltam négykézlábra állni, de újabb rúgást kaptam. Felüvöltöttem, és zokogva húztam magam magzatpózba.

- Nem hittem, hogy tényleg el fogsz jönni – guggolt le mellém, és ujjhegyével kisöpört egy tincset a hajamból – Kár a cuki pofidért.

- Miért? – kérdeztem rekedt, elhaló hangon.

   A tüdőm oxigénért kiáltozott, de minden egyes levegővételnél úgy éreztem, mintha a torkomon savat öntöttek volna le. Mart. Égetett.

   Mrs. Han rágyújtott egy cigarettára, de egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Ördögien vigyorgott, élvezte a látványt. Élvezte, hogy bánthat, élvezte minden egyes pillanatát annak, hogy azt tehet velem, amit akar. Kétség sem fért ahhoz, hogy megölni is képes lett volna, de sokkal jobban élvezte, hogy újból és újból fájdalmat okozhat.

   Lassan fújta ki a füstöt, én pedig néztem, ahogy tekeregve száll felfelé, majd veszik bele a félhomályba. Arra gondoltam, bárcsak én is így tudnék eltűnni most…

- Mert jó játék – nevette el magát harsányan. Nevetése sértette fülemet, éles volt, akár egy kés.

- Nem, nem azért csinálja – mondtam keményen. Megmerevedett, és elsötétült arca, az előző nevetésnek pedig már nyoma sem volt. Tudtam, hogy nem túl jó ötlet beszélni, de ha már egyszer ezt teszi velem, legalább tudjam, miért – Maga legszívesebben darabokra tépne. Maga a halálomat akarja, és ha tehetné, már rég nem élnék. De nem maga diktálja a szabályokat… - tartottam vele a szemkontaktust, és úgy bámultam azokba a vörös szemekbe, mintha valóban határozott lennék.

   Újabb adag füstöt fújt ki, és a cigarettára bámult.

- Igazad van, tényleg nem az én játékom ez – szemei dühödten villantak rám, és felrántotta a pólómat – De én döntöm el, mennyire legyen fájdalmas – és abban a pillanatban az égő csikket a bőrömbe nyomta.

   Ordítottam, sikítottam, fetrengtem, dobáltam magam a földön. Kiáltásaim visszhangot vertek a szoba négy fala között, de tudtam, senki sem hallja meg. Mintha a Pokolban sétáltam volna. Nincs az az érzés, ami ehhez hozzáfogható lett volna.

   Elemelte a csikket, és egy másik helyre nyomta.

   Ismét üvöltöttem. Hiába próbáltam ellökni kezét magamról, olyan szorosan nyomott vissza, hogy semmi esélyem sem volt ellene. Bármivel is próbálkoztam, értelmetlen volt. A fájdalom, mely minden egyes érintésnél végigcikázott testemen, teljesen lebénított. Lüktetett minden porcikám, és csakhamar megéreztem az égett hús szagát is. Aztán a fel-felvillanó fájdalmat felváltotta a hosszú, szűnni nem akaró kín, mely nem akart elmúlni.

   Hallottam a nevetést, azt az önelégült, öntelt, sátáni nevetést. Bár testem lángolt, forró volt, akár a tűz, ettől a kegyetlen kacajtól kirázott a hideg.

   Lassan kezdett elhalványodni Mrs. Han arca, majd lehunytam szemeimet. A kimerültségtől képtelen voltam nyitva tartani őket. Aztán egy csapásra minden megszűnt. Testem végleg felmondta a szolgálatot.

   Elájultam.

*

   Amikor ismét magamhoz tértem, egy szűk sikátorban találtam magam egy szemetes konténer mellett. A Hold magasan járt a sötét égen, a csillagok teljesen a feketeségbe süppedtek. Nem tudtam, mióta vagyok kiütve, és hogy hol vagyok pontosan, de még mindig éreztem a cigaretta csikkek égető érzését magamon. Pólóm csupa vér volt, és percekig csak meredtem előre. Nem bírtam megmozdulni; erőt kellett vennem ahhoz, hogy a fejemet képes legyek elfordítani.

   Végül nyöszörögve és fel-felszisszenve sikerült lábra állnom és elindulnom kifelé. El akartam innét menni, minél távolabb akartam kerülni ettől a szörnyű helytől. Könnyeim patakokban folytak, sírtam, mint egy kisgyerek, és noha tudtam, nem szabad, ráadásul nem az éjszaka kellős közepén, nem tudtam visszatartani őket.

   Az utcák rég némaságba borultak. Ahogy keresztülhaladtam rajtuk, csak akkor tűnt fel, éjjelente milyen csendes és kihalt minden. Vajon mindig ilyen volt vagy csak az elmúlt években vált ilyenné? Vajon azért történt ez, mert a sok megmagyarázhatatlan haláleset mindenkit arra késztetett, hogy visszavonuljanak a házak biztonságába? Vajon hány ember halt már meg és vajon hányan fognak még?

   És vajon ki fogja megszabadítani a várost ettől a félelemtől?

   Egy erős fuvallat söpört végig az utcán. Úgy éreztem, mintha a hátamba mart volna, mintha erős karmait belém mélyesztette volna. Felordítottam a fájdalomtól, miközben kezeimmel a bal vállamhoz kaptam, és térdre rogytam. Kellett néhány perc, mire ismét lábra álltam és folytattam az utat hazafelé.

   Fogalmam sem volt arról, milyen messze vagyok, és hogy mégis honnan tudom, merre kell hazafelé mennem, de csakhamar azon kaptam magam, hogy a lakásunk ajtaján lépek be.

   Young még mindig ébren volt, de valahogy számítottam erre. Mikor meglátta véres ruhámat és sebekkel teli arcomat, szemeiből ismét könnyek kezdtek el folyni, és odafutva hozzám megölelt. Egymás nyakába borulva zokogtunk, és estünk térdre a nappali kellős közepén. A megkönnyebbülés, hogy lát, és hogy életben vagyok, és a megkönnyebbülés, hogy ismét otthon vagyok, az ő karjaiban, megnyugvást jelentett.

   Zokogtunk, de ugyanakkor legbelül őrültünk. Egyikünk sem tudta, mennyi ilyenen kell még túlesnünk, de mikor egymás szemeibe néztünk, tudtam: ide a bosszú nem lesz elég.