*Ajánlott zene: MBLAQ - Running and running*
Amikor kiléptem az iskola ajtaján, megpillantottam Nayoungot. Úgy tűnt, vár valakire, és amikor tekintetünk találkozott, felém intett, és tudtam, én vagyok az a bizonyos személy.
-
Ne haragudj – mondtam egyből, mikor odaértem hozzá – Sajnálom, hogy
kinevettelek és hogy nem hittem neked. Tényleg. Nem akartalak
megbántani.
- Semmi baj – mosolygott rám szélesen – Én voltam a
barom, hogy ezt csak úgy rád zúdítottam, holott alig ismerjük egymást és
még csak egy hete jársz ide. Ráadásul nem vagyunk egyformák, nem
egyezhet mindig a véleményünk, de ez egyáltalán nem baj. Hülye voltam,
és sajnálom – ölelt meg, ami meglepett, de azért én is visszaöleltem.
- Ez akkor azt jelenti, hogy szent a béke? – engedtem el.
- Igen – vigyorgott még rám mindig – De ha nem gond, én akkor is kitartok az állításom mellett, miszerint léteznek vámpírok.
- Ahogy gondolod – mondtam, bár ugyanúgy nem hittem még ennek és reméltem, hogy nem fogja ez a sok mese az őrületbe kergetni.
- Egyébként hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte, miközben lassan elindultunk valamerre.
Nem
tudtam, elmondjam-e az igazat. Féltem, hogy ki fog akadni és nem
akartam, hogy ezen ismét összevesszünk, hisz alig egy perce békültünk
ki. Ráadásul én se voltam benne biztos, hogy ez jó döntés volt, és hogy
egyáltalán miért csináltam. Ki akartam deríteni az igazságot, ami lehet
nem is volt, de ha volt is, akkor meg nem értem, miért itt kezdtem.
Miért pont a Diák Önkormányzattól tudnék meg több dolgot? Nyilvánvaló,
hogy ott még annyi szó se esik erről a sok dologról. De valami mégis azt
súgta, hogy tegyem meg.
Úgy döntöttem, nem mondom el, legalábbis nem
most. Majd miután részt vettem az első ülésen, és szereztem
tapasztalatokat, addig viszont felesleges erről akármit is említeni.
- Csak beszélgettem egy sráccal – fogtam rövidre, de azon nyomban meg is bántam, amikor láttam felcsillanni Nayoung szemeit.
- Húúú, és kivel? – dörzsölte össze kezeit, miközben rám kacsintott.
-
Taeminnel és még mielőtt elkezdenéd összeszűrni köztünk a levet,
közlöm, hogy csak barátok vagyunk és nem is lesz köztünk több.
- Aish, ünneprontó vagy – biggyesztette le ajkait.
- De azért meg kell hagyni, tényleg jó pasi – jegyeztem meg csak úgy félvállról, mire ismét lázba jött.
*
Aznap
este újabb rémálmom volt. Csak egy rövid pillanatig tartott, én mégis
úgy éreztem, mintha órák óta tartana. Egy sötét és kietlen utcán
haladtam keresztül. A házak némán aludtak, a fák lombkoronái úgy
tornyosultak felém, mintha fel akarnának falni, az utcai lámpák
fel-felpislantottak, s a távolban riadtan kezdett el rikácsolni egy
holló.
Megéreztem hátam mögött a gonoszt. Hátrafordultam, és láttam,
ahogy egy sötét árny suhan el. Futni kezdtem. A félelem és a halál
selymes kezei már nyúlkáltak lábam után, de gyorsabb voltam. Rohantam,
miközben néha-néha hátrasandítottam a vállam felett.
Aztán
megálltam. Sokáig meredtem a mögöttem csendesen osonó feketeségbe, ahol
egyszer csak felbukkant egy sötét alak. Csak egy apró foltnak láttam, de
ahogy közeledett felém, egyre nagyobb lett.
Megfordultam, és
hirtelen ott állt előttem. A vér is megfagyott bennem az ijedségtől. Nem
láttam arcát, mert fejét eltakarta egy kapucnival, de éreztem, hogy ő az. Kinyújtotta kezét és megragadta a torkomat, és egy néma sikoly hagyta el ajkaimat.
Abban
a pillanatban felpattantak szemeim, és felültem. Ziláltam, patakokban
folyt rólam a verejték, és szabályosan remegtem a félelemtől.
Felkattintottam magam mellett az éjjeli lámpát és sokáig csak levegőért
kapkodtam. Kezeimmel hajamba túrtam, és reszketve húztam magamra a
takarómat.
Néhány perccel később, mikor már úgy ahogy megnyugodtam,
vettem a bátorságot, és kiszálltam az ágyból. Óvatos léptekkel siettem
át Young szobájába, majd egy hang nélkül befeküdtem mellé, de elaludni
továbbra sem mertem.
*
Másnap minden olyan átlagos volt.
Most, hogy megbeszéltük Nayounggal a nézeteltérésünket és a rémálmomat
is sikerült elfelejtem, minden újra a régi volt. Valahogy nem éreztem
veszélyben magam, és az iskola is kezdett tűrhetővé válni. Valahogy…
minden olyan jó volt. Nem rettegtem azon, hogy Nayoung meg fog halni-e
vagy sem, akkor ez az egész lehetetlennek tűnt. Minden rossz, mintha egy
pillanat alatt köddé vált volna, de tudtam, ez a lappangás ideje.
Mintha az elmúlt napok csak arra lettek volna jók, hogy megfigyeljenek
minket és ránk hozzák a frászt, majd visszavonulnak, csendben
elrejtőznek, hogy lenyugodjunk és mindent elfelejtsünk, hogy aztán egy
óvatlan pillanatban ismét elénk ugorjanak és lemészároljanak.
Talán
így volt, talán nem, de azt tudtam, hogy bármi is lesz, az nem most fog
bekövetkezni, így még van időm felkészülni és élvezni az életet.
Rengeteget
beszélgettem Taeminnel is. Minden szünetben odajött hozzám, és
állandóan szóval tartott. Nem mondanám, hogy zavart vagy idegesített
vagy hogy esetleg nyomult volna; egyszerűen csak barátkozni szeretett
volna. Még egy kávéra is meghívott, bár a kávét az utca végi boltból
hozta, és nem az iskola automatájából. Normál esetben ellöktem volna
magamtól, de kellemes volt a társaságra, ráadásul megígértem magamnak,
hogy új életet kezdek. És ebbe az új életbe az is beletartozik, hogy
nyíltabb vagyok, ergo új barátokat is szerezhetek.
A negyedik óra
környékén éreztem azt, hogy nem stimmel velem valami. Furcsa bizsergés
tört rám, és egy-egy pillanatra meg is szédültem, hiába ültem. Ráadásul
melegem volt, pedig kint fújt a szél és esett az eső, fűtés pedig nem
volt.
Förtelmes hányinger jött rám, így kikéredzkedtem óráról. Egy
örökkévalóságig tartó pillanat volt, amíg elértem a mosdóig. Szorosan a
fal mellé simultam, ugyanis remegtem, mint a nyárfalevél és látásom
kezdett elhomályosulni.
Belépve a mosdóba, csak még inkább úgy
éreztem, hogy nem bírom magamba tartani, ami ki akar jönni. A bűz, a
csatornákban lévő szennyvíz és az a maró vizelet szaga keveredett a
levegőben, lepte el orrüregemet és tapadt rá torkomra. Belöktem az egyik
ajtót és azzal a lendülettel öklendezni kezdtem.
Forgott velem a
világ és még mindig folyt rólam a víz, a kellemetlen szagok nem akartam
megszűnni, de miután már csak a gyomorsav jött fel, kicsit jobban
éreztem magam.
„Mi a fene volt ez? Mi bajom van?”
Ez a két kérdés zakatolt a fejemben szüntelenül. Egyáltalán nem tudtam,
mitől van ez, nem szokásom csak úgy rosszul lenni, ráadásul romlott
ételt se ettem.
Nagy nehezen feltornáztam magam, lehúztam a wc-t és a
csapokhoz sétáltam. Megnyitottam az elsőt, de rozsdás víz kezdett el
folyni, a másodikból úgyszintén, a harmadik és a negyedik nem működött.
Szerencsére az utolsó egyikbe sem tartozott; hideg és tiszta víz zúdult
ki belőle, amire éppen szükségem volt. Csészét formálva tenyereimből,
megtöltöttem őket vízzel, majd lelocsoltam vele arcomat. Újra és újra
megismételtem ezt, és kezdtem visszanyerni eredeti formámat.
A
tükörbe néztem és hosszan megbámultam magamat. Sápadt voltam még mindig,
és volt rajtam valami furcsa. Kicsit elfordítottam a fejem, és akkor
láttam meg, hogy egy halványlila folt éktelenkedik nyakamon. Közelebb
hajoltam a tükörhöz, hogy jobban szemügyre vehessem. Megérintettem
ujjammal, és felszisszentem. Fájt, rettenetesen.
- Mi a fene…? – kérdeztem magamtól, és ahogy ezt kiejtettem, már mindent értettem.
A rémálmom.
Álmomban az a valaki fojtogatni kezdett és erre… itt vannak az ujjlenyomatai a nyakamon!
Újra
és újra megvizsgáltam, nem képzelődöm-e, belenyomtam ujjamat is, de a
fájdalom, ami minden alkalomkor belém nyilallt, csak még inkább
megerősített abban, hogy ez a színtiszta valóság.
A rémület megint
végigkúszott gerincemen, és kezdett idegesíteni ez a néma csend. Még
egyszer megmostam az arcomat, elzártam a csapot, majd megtöröltem magam a
pulcsim ujjába.
Amikor ismét a tükörbe néztem, a szívem kihagyott egy ütemet és kis híján összeestem a döbbenettől, ugyanis nem voltam egyedül…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése