14. rész

*Ajánlott zene: Beast – Black Paradise*

https://www.youtube.com/watch?v=KRoOJnYm6ow

   Az iskola már üres volt, csak néhányan tartózkodtak még itt, akiknek valamilyen külön órája volt. Beléptem a tanáriba, ahol szintén nem voltak sokan, s letettem a táskámat a székbe. Mielőtt leülhettem volna, Mrs. Han megragadta a karomat, és elkezdett húzni maga után, kicsit sem kellemesen. Olyan erősen szorította csuklómat, hogy azt hittem, eltöri.

- Hé! – próbáltam kirángatni magamat fogságából, de ő csak annál jobban szorította – Mrs. Han, ez fáj! Tudok magamtól is menni, kérem, engedjen el!

   Mintha csak a falnak beszéltem volna. Valahogy éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége, és igazam lett.

   Átcipelt egy másik szobába, majd még egybe, és még egybe. Ezután nem volt több ajtó. Azt hittem, végre elenged, és leültet egy székre, és elkezd velem üvöltözni, de nem így történt. A könyvespolchoz sétált, amit könnyűszerrel meglökött a vállával, mire amaz elhúzódott és egy titkos rejtekhely tárult elénk. Szemeim tágra nyíltak a döbbenettől, szívem pedig a torkomban dobott az izgalomtól, de nem volt időm megszólalni. Mrs. Han maga után rángatva megindult lefelé a lépcsőkön, az ajtó pedig hangos csapódással bezárult utánunk.

   Semmit sem láttam a sötétben, de az igazgató olyan könnyedén és jártasan haladt előre, mintha már nem ez lenne az első útja lefelé… vagy mintha látna a sötétben. Csak ekkor kezdett el tudatosulni bennem, hogy mekkora bajba keveredtem. Ha minden igaz, amit eddig képzeltem, akkor Mrs. Han valóban vámpír és a kedvessége csak megtévesztés volt, hogy a bizalmamba férkőzzön és meg tudjon ölni.

   De nem akart végezni velem.

   Annál sokkal rosszabbat tett.

   Miután leértünk a lépcsőn, egy kisebb terem tárult elénk, vagyis inkább csak egy üres lyuknak nevezném. Se ajtó, se ablak, se semmi. Nem lehetett innen semerre menni, és az egyetlen fényforrás is a falakon lévő két-két fáklya volt. Egy gyors pillantást vetettem a környezetre, hogy felmérjem a terepet, és megállapítottam, hogy a falak nem is betonból vannak, hanem kövekből, mintha csak egy barlang belsejében lennénk. A levegőben érezni lehetett a nyirkosságot, melyet a nedves "falak" leheltek ki magukból, s ha igazán csendben maradtunk volna, akkor a víz halk kopogását is hallottuk volna.

   Mrs. Han hatalmasat taszított rajtam, aminek következtében előre buktam és a földre zuhantam. Mindent félhomály borított, de még így is jól láttam, ahogy az arcára ördögi mosoly kúszik.

- Mit akar tőlem? – kérdeztem, és bár rettenetesen féltem, a hangomon ez egyelőre nem látszódott meg. Megfordultam, hogy ne legyek neki háttal, de időm nem volt arra, hogy álló helyzetbe tornázzam magam.

- Hogy mit akarok? – hirtelen felnevetett, olyan éles hangon, hogy azt hittem, beszakad a dobhártyám – Szívem szerint megölni, de egyelőre még nem tehetem.

- Mi? Miről beszél maga? – közeledni kezdett felém, én pedig vele párhuzamosan hátráltam, egészen addig, amíg a "falnak" nem ütköztem.

- Ugyan már, Minseo, ne játszd a hülyét. Tudom jól, hogy olyanba ütötted az orrodat, amibe nem kellett volna – leguggolt elém, és ujjaival játékosan végigsimított arcomon. Próbáltam elhúzódni tőle, de jéghideg ujjai utolértek. Undorodtam tőle, az egész lényétől.

- Nem értem, miről beszél – hirtelen pofon csattant az arcomon. Felkiáltottam, majd kezemmel az ütés helyéhez kaptam. Rettenetesen csípett, égetett. Értetlenül néztem fel rá, és furcsálltam, hogy túl nyugodt vagyok magamhoz képest.

- Dehogynem tudod! – rivallt rám, és szemeiben megcsillant a düh első parazsa. – Pontosan tudok arról, hogy nyomozol az itt történt halálesetek után, és pontosan tudom, hogy addig nem állsz le, amíg nem győzöl! – ismét felém lépett, én pedig reflexszerűen húztam össze magam, de ezúttal nem megütött, hanem belém rúgott. Éles fájdalom nyilallt sípcsontomba, de nem mutattam jelét. Ismét mellettem termett, és erőszakosan állam alá nyúlt, és kényszerített, hogy rá nézzek. – De most megmutatom neked, mi jár annak, aki mások életében kutakodik!

   Kezei ráfonódtak nyakamra, és szorítani kezdte torkomat. Automatikusan nyúltam kezeimmel kezeihez, és próbáltam lehámozni magamról ujjait, de túl erősen fogott. Levegőért kapkodtam, éreztem, ahogy egész testemben megszólal a riasztó, hogy baj van, mindenem égett és az életben maradásért küzdött. Szemeim tágra nyíltak az oxigénhiánytól, tüdőm lázasan próbált sóhajtozni. Fejem lüktetni kezdett, ahogy egyre kevesebb levegő áramlott ereimben.

   Mrs. Han megnyalta ajkait, miközben nézte, ahogy két keze között haldoklom. Nevetett, örömittasan nevetett, ahogy kétségbeesetten kapálódzom. Tekintetünk mindvégig összeolvadt, és bár szavakkal nem mondtam ki, szemeimen látta, hogy azért könyörgöm, ne öljön meg.

   A következő pillanatban éreztem, ahogy lassan felemelkedem a földről, egészen addig, amíg a lábaim végül nem érték a talajt. Egy kézzel tartott a levegőben, és ekkor tudatosult bennem, hogy mi történik velem: egy vámpírral van dolgom.

   Minden, amiről eddig azt hittem, csak mese, most egyszerre valóságossá vált.

   Nagyot lökött rajtam és átrepültem a terem másik végébe. Hatalmas erővel csapódtam neki a falnak; szinte éreztem, ahogy csontjaim darabokra törnek testemben. Felnyögtem, amikor a talajra zuhantam, de segítségért kiáltani már nem volt erőm. Hatalmas levegőt vettem, és ez a levegővétel olyan volt, mintha savat öntöttek volna le torkomon: égetett és mart. Olyan iszonyatos kín járta át mindenem, hogy szinte már nem éreztem a fájdalmat, csak azt, hogy képtelen vagyok mozogni. Fejem zúgott, mintha csak a szél süvítene a fülembe; hallásom pedig egy kis időre teljesen megszűnt. Ott feküdtem a poros földön, miközben nagy kortyokban nyeltem le az éltető oxigént, de semmi másra nem voltam képes. Teljesen lebénultam, elernyedtem.

   Láttam, ahogy Mrs. Han megindul felém, láttam a cipőit közeledni, de arcomba lógó hajam ennél többet nem engedett, hogy lássak. Amikor odaért mellém, ismét egy hatalmasat rúgott belém; ez volt az a pont, amikor a testem pillanatnyi érzéketlenségének vége szakadt, és ismét érezni kezdtem. Felüvöltöttem, és ezzel az üvöltéssel együtt kiköptem egy adag vért a számból. Könnyeim már javában elborították arcomat, és csaknem biztos voltam abban, hogy ennek hangot is adtam.

   Mrs. Han ezúttal belemarkolt a hajamba és felrántotta fejemet. Mélyről jövő szörcsögő, fuldokló hang szakadt fel belőlem, majd fejem ismét a földön koppant. Újabb ordítás szelte ketté a sűrű és fagyott csöndet. Ezután már csak azt éreztem, ahogy újabb és újabb ütések és rúgások csattannak hol a fejemen, hol a hasamon, hol a hátamon. Minden egyes rúgásnál erős, áramszerű fájdalom hasított belém; mintha égő vassal vernének, vagy forró parazsat dobálnának rám.

   Nem tudom, hány ütés ért, egyszerűen képtelen voltam nyomon követni. Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt, és úgy éreztem, sosem lesz ennek vége. Mégis, egy idő után a gyötrelem tompulni kezdett, fakulni, és egy idő után már csak lüktetést éreztem egész testemben. Nem védekeztem, nem küzdöttem, meg se próbáltam az életemért könyörögni. Minden szó a torkomon akadt, minden erőmmel azon voltam, hogy oxigénhez jussak, miközben azért imádkoztam, hogy valaki a segítségemre siessen.

   De segélykiáltásaim süket fülekre találtak.

   Nem tudom, mikor hagyta abba Mrs. Han az ütlegelést, és azt se tudom, mikor fordított a hátamra, hogy a véres és zúzódásokkal teli arcomba bámuljon. Nem láttam arcát, egyrészt a sötét miatt, másrészt, mert szemeim bedagadtak és képtelen voltan kinyitni őket, de így is tudtam, hogy ott virít rajta az az önelégült, beteges és ördögi vigyor.

- Kössünk alkut! – szólalt meg hirtelen, és örömmel vettem tudomásul, hogy ismét hallok – Meg akarod menteni a barátaid életét?

   Felelet helyett csak egy aprót bólintottam.

- Nem fogom bántani a barátaidat, cserébe, ha téged kínozhatlak. Még így is hajlandó vagy ekkora áldozatot hozni értük? Helyettük… téged – mutatott rám, majd ismét végigsimított arcomon ujjaival, de ezúttal nem hideg volt érintése, hanem szabályosan égető. Egy merő pillanatig szemeibe néztem, és nem tudtam eldönteni, vajon komolyan gondolja-e.

   Komolyan gondolta.

   Újabb és újabb verések, újra és újra el kell szenvednem ezeket a sérüléseket, azért, hogy megmentsem őket. Youngot. Nayoungot. Taemint. És még megannyi ártatlant. Hajlandó vagyok erre? Képes vagyok belemenni a játékába, ahol ő diktálja a szabályokat, amiket akkor változtat meg, amikor csak akar? Képes vagyok egy táncot a szakadék szélén eltáncolni, tudván, hogy bármelyik lépésnél belezuhanhatok?

   Azt hiszem, igen.

- Vállalom.