16. rész

Ajánlott zene: SHINee - Evil

https://www.youtube.com/watch?v=tZCkpTdKPww

   Teljesen megütközve térdeltem Nayoung előtt, aki kijelentése után zavartan nézett rám. Nem tudtam, hogy ez azért van, mert még mindig úgy véli, nem hiszek ebben az egészben vagy azért, mert rájött, ilyenekről nem szabadna itt beszélnie.

- Öhm… úristen, ezt nem kellett volna – kapta a szája elé kezeit, és hirtelen felpattant, majdnem fellökve engem – Ne haragudj, de most rohannom kell – sietett volna el, de én is talpra ugrottam, és utána eredtem.

- Nem, nem Nayoung, várj! – elkaptam karját, és visszarántottam. Tágra nyílt szemekkel nézett rám, mellkasa fel-leliftezett, mintha kilométereket futott volna. Félt. Éreztem, ahogy egész testében remeg, de ötletem sem volt, mi válthatta ki ezt belőle – El kell mondanod, amit tudsz!

   Nem vártam meg, amíg válaszol. Magam után húzva kirohantunk az iskola épületéből, és meg sem álltunk addig, amíg egy nyugodt helyre nem értünk. Nayoung tiltakozott és próbált megszabadulni fogásomból, de erősebb voltam nála.

   Szinte szabályosan lelöktem az egyik padra, ami abban a parkban volt, ami az iskola és a lakásom között helyezkedett el.

- Eszednél vagy? Mégis ki fogja leigazolni a lógásomat a suliból? Vissza kell mennem! – állt volna fel, de vállánál fogva visszanyomtam.

- Nem hiszem, hogy most ez lenne a legnagyobb gondod – szívem hevesen lüktetett a mellkasomban, de nem a sok futástól. Sokkal inkább az izgalomtól, és attól hogy ismét felcsillant a remény szikrája. – Honnan tudod, hogy az a csávó… az, amit mondtál? – próbáltam úgy fogalmazni, hogy ne kelljen kiejtenem azt a bizonyos szót.

- Miért vagy ennyire… lobbanékony? És miért érdekel ez ennyire? Tudtommal te nem… - kezdett volna bele, de félbeszakítottam.

- Már én se tudom lassan, hogy mit hiszek és mit nem. De azt hiszem, amit mondtál az elméletedről, az mégsem akkora hülyeség.

- Hogy mi? Úgy érted, hogy… elhiszed, hogy…?

- Azt hiszem. Nem tudom. De mint mondtam, láttam azt a harapásnyomot a lány nyakán és… - elhalkultam.    Nem voltam biztos abban, hogy azt a bizonyos estét meg kéne-e említenem vagy sem, és pont ezért döntöttem úgy, hogy egyelőre nem beszélek róla.

- És? Mi történt? – gyanakodva nézett rám.

- Ezt most inkább hagyjuk, oké? Tudnom kell mindent arról, amit tudsz. Szóval? Honnan tudod, hogyan hívják és hogy mi ő? – helyet foglaltam mellette és érdeklődve fordultam felé. Nayoung felsóhajtott, majd belekezdett.

- Meséltem neked arról, hogy mit gondolok, hogy mi áll a háttérben. Nos, utánuk is kutattam az interneten, de nem találtam semmi mást, csak halomnyi kitalált történetet meg csupa olyan dolgot, aminek nagy a valószínűsége, hogy semmi köze a valósághoz. Úgyhogy elmentem a városközpontban lévő könyvtárba, és ráakadtam pár olyan könyvre, amiben érdekes dolgok voltak. Akkor láttam róla azt a képet, a nevével együtt. Ennyi.

- És mit írtak róla?

- Még nem volt időm teljesen elolvasni, szóval sok dolgot nem tudok, de úgy emlékszem, mintha… mintha azt írták volna, hogy a képen látható szereplők az egyik legősibb vámpírok. Azt saccolták, a 15. században készülhetett a kép és sajnos csak ez az egy.

- Hm… érdekes… - nagyot sóhajtottam, és hátradőltem a padon.

- Csalódottnak tűnsz – jegyezte meg Nayoung.

- Egy kicsit igen.

- Miért?

- Mert minden, amit elmondtál, nem elég semmihez.

- Már miért ne lenne? Ott egy kép róla abban a könyvben, ami már majdnem száz éves, és nem vagyok hülye, tudom, hogy a képen szereplő srác és az, aki az iskolában van, egy és ugyanaz.

- És mi van, ha csak nagyon hasonlítanak? Ráadásul az egy… könyv. Egy… kitaláció. Honnan tudod, hogy amit leírnak benne, az mind igaz?

- Mondd, Minseo, te mégis mit gondolsz? Szerinted, mi folyik itt? Először nem hittél nekem, most meg hirtelen elrángatsz, és a vámpírokról faggatsz, ráadásul te mondtad, hogy a saját szemeddel láttál egy halott lányt harapásnyomokkal a nyakán, és még ezekután is kételkedsz? Mégis mi kell neked ahhoz, hogy tisztán láss? Mégis mi kell neked ahhoz, hogy akármiben is higgy? Mégis mennyi embernek kell meghalnia, míg belátod, a valóság tulajdonképpen nem is létezik? – kelt ki magából, majd dühösen felpattant és magamra hagyott.

- Nayoung, várj! – kiáltottam utána, de nem állt meg, és most az egyszer én sem rohantam utána. Ismét belélegeztem a virágillatú levegőt, és az erdő mélyébe meredtem.

   Igaza volt. Mégis miben hiszek? Mégis mit akarok, mi legyen az egész dolog háta mögött? Tény, hogy ott van az a halott lány, és hogy az igazgató vámpír, de… egyáltalán honnan szedem azt, hogy ő tényleg az? Honnan tudom, hogy nem csak egy elmebeteg pszichopata? Állandóan kételkedek, és a gondolataim teljesen összekuszálódtak. Mégis mi kell nekem ahhoz, hogy legalább egyetlen egy dologban biztos legyek? Ha egyszer azt mondom, nem léteznek természetfeletti lények, akkor történik valami, ami ebben megingatja a hitem, aztán amikor meg elhinném, valahogy mégis letagadom, és azt mondom, ez az egész baromság. Egyszerűen nem tudok semmi mellett sem állást foglalni, egyszerűen… nem tudom, mit higgyek erről. Minden, ami történt, olyan, mintha csak egy rémálom lenne, de mégis maga a valóság. Amikor már úgy érzem, hogy mindennek vége, nincs remény, halálra vagyunk ítélve, akkor gondolok egyet, és úgy érzek, mintha minden rendben lenne. Mintha próbálnám meggyőzni magam arról, hogy minden szép és jó, annak ellenére, hogy a testemet zúzódások borítják, hogy kis híján halálra vertek. Mintha öntudatlanul cselekedném ezt, mintha tudat alatt próbálnám megóvni magam.

   Őrlődtem a valóság és a képzelet között. Semmiben sem voltam biztos, nem tudtam eldönteni, mi igaz, és mi hazug. Minden zavaros volt. A valóság és a képzelet kezdett összeolvadni, összemosódni, eggyé válni, én pedig bent rekedtem a kavargó örvényben.

   Ha léteznek vámpírok, akkor az azt jelenti, hogy már hosszú ideje köztünk élnek. Nagyon hosszú ideje. És láthatatlanul. Ha ez így van, akkor az is lehetséges, hogy valamelyik rokonom, ismerősöm, barátom is az volt vagy lett azzá. Honnan tudjam, hogy Nayoung nem vámpír? És Young? És Taemin? Honnan tudjam, hogy ki hazudik és ki nem?

   Ha nem léteznek vámpírok, akkor… mivel magyarázok meg mindent, ami történt?

   És mégis hogyan tudjam meg, mi az igazság?

   Teljesen össze voltam zavarodva, és már szabályosan zúgott a fejem ettől a sok gondolattól. Fogalmam sem volt, mit tegyek, és ez a tehetetlenség ólomsúlyként nehezedett rám, ami alól sehogy sem tudtam kimászni.

*

   Éjjel megint rémálmom volt. Ugyanúgy sötétség honolt mindenhol, és nem messze tőlem egy bagoly huhogott. A Hold sápadtan világított, a fák sötét lombkoronái úgy tornyosultak fölém, mintha fel akarnának falni. Talpam alatt ropogott a száraz avar, ahogy haladtam az erdőben. Valakit kerestem, de hogy kit, azt nem tudom.

   A szél élesen süvített fülembe, mintha megannyi kísértet sikoltozott volna. Sötét árnyak cikáztak körülöttem, melyek néha-néha felvonyítottak, belekarmoltak kezembe. Több helyen is véreztem, de ez sem állított meg attól, hogy előre haladjak, be, az erdő sűrűjébe.

   Valahol a fák között megpillantottam Heeyeont. Csak állt, és nézett rám, arca meg se rezdült, semmit nem árult el. Mégis, a tekintetében láttam a félelmet. Tudtam, hogy üzenni próbál, tudtam, hogy valahogyan segíteni akar. Közelebb akartam menni hozzá, de ahogy tettem felé egy lépést, hirtelen köddé vált.

   És ekkor hirtelen rám szakadt a sötétség. Hatalmas vihar keletkezett, a levelek forgószélszerűen repkedtek körbe és körbe a levegőben, a fák ágai recsegve hulltak a földre, a szél továbbra is ordított, mintha épp nyúzták volna, és a fekete árnyak egyszerre rám vetették magukat. Felüvöltöttem, ahogy egy éles vágást éreztem hátamban, és ez volt az, amitől ismét a saját ágyamban találtam magam. Sikítottam, és csak akkor hagytam abba, amikor Young berontott a szobámba, és magához ölelt. Zokogva borultam nyakába, és kezdtem el sírni halálfélelmemben.

*

   Másnap reggel az első dolgom volt, miután felkeltem, hogy a fürdőbe rohantam és leellenőriztem a bal lapockámat, ahol álmomban a karmolás ért. Örömmel vettem tudomásul, hogy egy árva folt sem éktelenkedik ott, és még csak fájni sem fáj. Ráadásul a csuklómon és a nyakamon lévő sebek is begyógyultak, valamint a többi horzsolás és zúzódás is kezdett halványodni. Mosolyognom kellett volna, hogy kezdek meggyógyulni, de helyette arcomra kiült a fájdalom és a félelem egyvelege. Örültem, mégis, valahol legbelül úgy éreztem, ez az állapot sem fog sokáig tartani. Már ha azt vesszük, hogy ígéretet tettem az igazgatónak, és lassan ismét számon kéri rajtam az egyezségünket.

   Ha csak nem hazudott, ha csak nem gondolta meg magát, ha csak nem fenyegetésnek szánta. Már ebben is kételkedni kezdtem, már nem volt semmi olyan, amiben biztos lehettem volna.

   Dühösen megráztam a fejem, majd jéghideg vízzel arcot mostam, és elkezdtem készülődni. Már épp indulni akartam, amikor Young felébredt és álmosan pislogott rám az ágyból.

- Te… hová mész? – dörzsölte meg szemeit, miközben lassan felült.

- Suliba – mondtam – Tudom, még a hétre ki vagyok írva, és tudom, tegnap szinte még a halálomon voltam, de… Most már sokkal jobban érzem magam. És a sebeim is kezdenek eltűnni – mosolyogtam rá, de ez a mosoly nem volt vidám és felszabadult. Megjátszott volt, és ezt mindketten tudtuk. Hogyan is mosolyoghattam volna ezen, ha szinte egy hét alatt ment végbe a teljes gyógyulás? Ez sokkal inkább ijesztő volt.

   Young összevont szemöldökkel nézett rám, majd hirtelen kipattant az ágyból, elém ugrott és felhúzva a pólómat szemügyre vette a már alig látszódó hegeket. Miután meggyőződött, hogy igazat mondtam, értetlenül fürkészte az arcomat, és szinte tudtam, hogy azt kérdezi: hogyan? De nem tudtam válaszolni.

- Vigyázz magadra, oké? – ölelt hirtelen magához – És bármi van, azonnal hívj! Nem tudom, mi ez az egész, MinSeo, de nagyon szeretném, ha valahogyan a végére járnánk. Már ha egyáltalán megérjük a végét… - most ő volt az, aki megeresztett egy mosolyt. Egy keserű mosolyt.

- Mindenképp – szorosan megöleltem, és majdnem sírva fakadtam. Utáltam magam, amiért ilyen helyzetbe hoztam magunkat, amiért ennyire a dolgok után akartam járni. Ahelyett, hogy az első alkalommal hátat fordítottam volna mindennek, és ragaszkodtam volna az eredeti tervhez, miszerint boldog életet élünk Koreában, inkább letértem az útról és egyenesen belevezettem magunkat egy csapdába. Gyűlöltem magam emiatt, de ha akartam volna, se tudtam volna megálljt parancsolni. Ösztönszerűen cselekedtem. Azt tettem, amit minden porcikám súgott annak ellenére, hogy az a hangocska kezdetektől fogva ellent mondott nekem. Valahol legbelül úgy éreztem, az én feladatom kideríteni az igazságot, bármibe is kerül és bármi is lesz a végállomás. Hiába voltam összezavarodva, hiába nem tudtam, miben higgyek, abban az egyben biztos voltam, hogy végig kell csinálnom.