*Ajánlott zene: Dynamic Black - Yesterday*
Elképedve álltam az ajtóban és néztem Nayoung
után. Úgy éreztem magam, mint akit kétszer pofán csaptak és gyomorszájon
rúgtak. „Senki sem tartja számon…” – ez az egy mondat csengett megállás
nélkül fejemben, és muszáj volt leülnöm, különben összeestem volna.
Hogy lehet az, hogy ennyi ember hal meg, és senki nem tesz semmit? Hogy
lehet az, hogy mindenki tétlenül ül és nézi, ahogy diáktársai hol itt
vannak, hol pedig eltűnnek örökre? Mégis mi a jó élet folyik itt? Csak
számomra abszurdum ez az egész, csak számomra nem elfogadható a helyzet?
Miért nem indítanak nyomozást, miért hagyják ezt annyiban?
És vajon miért lesz ennyi diák öngyilkos?
Rengeteg
kérdés tolongott bennem, egyiket követte a másik, de egyre sem érkezett
válasz. Fejem mintha kétszer olyan nehéz lett volna, mint eddig és
mintha valami jeges kezek kaparásztak volna a lelkemen. Csak ültem és
bámultam előre, miközben próbáltam értelmezni az előbb hallottakat.
Néhány perc múlva azonban a kezdeti döbbenet kezdett alábbhagyni, és
mellé a tenni akarás vágya is társult. Úgy éreztem, ki kell derítenem,
mi folyik itt, úgy éreztem, itt valami nagyon nincs rendben. Persze az a
kis hangocska egyre csak azt kántálta bennem, hogy ne tegyek semmit,
maradjak csendben, és csak tanuljak, ha ennyire ezt akarom, de ne
avatkozzak bele semmibe.
Hallgattam rá, legalábbis egyelőre. Túl
keveset tudtam még, túl kevés információ volt a birtokomban, így valóban
nem tehettem még semmit. De azt elhatároztam, hogy nem teszek lakatot a
számra, és nem fogom hagyni, hogy még több fiatal tegye ezt magával.
Azok után, amiken keresztül mentem, annyi fájdalom után úgy éreztem, nem
ülhetek karba tett kezekkel. Nem volt jó életem, eleget szenvedtem, és
szimplán azt a tudatot, hogy tudom, hogy valami nincs rendjén, nem tudom
elfogadni.
- Uh, wooh – futott be valaki a terembe, de megtorpant,
amikor meglátott – Jól vagy? – kérdezte; nyilván kiült arcomra az előbbi
sokk.
- Persze – jelenléte visszarántott a valóságba, és megráztam
fejemet, majd felkaptam táskámat. Csak ezután néztem rá, és ekkor
tudatosult benne, hogy ő ugyanaz a srác, akivel tegnap összefutottam a
bejáratnál.
- Akkor jó – mosolygott rám kedvesen, majd a hátsó padokhoz
ment, és az asztalon lévő néhány könyvet magához vette. – Neked is
matekod lesz, ugye?
Úgy néztem rá, mint aki nem érti, mit beszél.
Felnevetett, és mondott valamit, de mintha meg se hallottam volna. Mi
az isten van velem? És miért bámulom őt? És miért kattog még mindig azon
az agyam, amit Nayoung mondott?
Újból megráztam a fejem, és
ekkor vettem észre, hogy a fiú már előttem áll. Kivette a kezemből az
órarendemet, megnézte azt, majd visszaadta.
- 116-os terem – mosolygott
szélesen, azzal tovább is állt.
Tiszta gyogyós vagyok, ezt
állapítottam meg magamról. Megpaskoltam arcomat, és elindultam az
emeletre. Teljesen beégettem magam szegény srác előtt, aki nyilván azt
gondolja most rólam, hogy bolond vagyok.
- Hosszú lesz ez a mai nap… - sóhajtottam fel.
*
Nayounggal
ugyanannyi óránk volt, így megvártam a bejáratnál. A munkahelyemre csak
négyre kellett menni, így még volt egy szabad órám, ezalatt pedig meg
akartam tudni minél több dolgot erről a helyről.
Egy közeli kávézóba mentünk, mindketten rendeltünk egy-egy forró teát és egy kis sütit, és csak ezután szóltunk egymáshoz.
-
Szóval… - kezdett bele – Hogyhogy ide jöttél?
- Az iskolára gondolsz
vagy Koreára? – kérdeztem vissza.
- Most hogy így mondod… mindkettőre.
-
Nos, ez egy hosszú történet. Korea mindig is fontos volt számomra,
érdekel az itteni élet és kultúra – úgy döntöttem, nem avatom bele a
múltamba, legalábbis egyelőre nem. Még nem ismertem, bár kedvesnek tűnt,
de még nem tudtam megbízni benne – Az iskola meg szimplán azért, mert
nincs pénzem jobb suliba menni. Bár bevallom, nagyot csalódtam.
- Ne
aggódj, a színvonal elég magas, csak a kinézet pocsék.
- Miért? – itt
volt az alkalom, hogy a lényegre tereljem a szót.
- Hát… Ebbe az
iskolába leginkább azok járnak, akiknek nincs pénzük jobb módú iskolára.
Persze vannak azért itt is gazdagabbak, akik megtehetnék, hogy máshová
menjenek, de nem minden luxusiskola az, ahol tanulnak is.
- Értem. –
kortyoltam bele a teámba – Végülis ez igaz. De mi van ezekkel a
halálesetekkel?
- Miféle halálesetekkel? – kérdezett vissza, mintha nem
tudná, miről lenne szó.
- Amit mondtál az iskolában. Hogy annyi ember
lesz itt öngyilkos, hogy már számon se tartják.
- Oh, vagy az. Látom,
nem akarod ezt kiverni a fejedből – letette a sütijét és komoly arccal
nézett rám – Figyelj, MinSeo, amit most mondani fogok, az… hogy is
mondjam… Új vagy még itt, így érthető, hogy ez számodra furcsa és
elfogadhatatlan, de egy idő után meg fogod szokni. Nem szeretnék erről
beszélni, és ezt is csak azért mondom el, mert aranyosnak tartalak, és
nem akarom, hogy bármi bajod essen.
- Miféle bajom lehetne? – hajoltam
közelebb, ugyanis Nayoung is halkabbra vette a hangerőt.
- Vannak
szabályok, amiket jobb, ha betartasz. Például azt, hogy ezekről az
öngyilkosságokról nem beszélsz senkinek, főleg nem nyilvános helyen, és
főleg nem az iskolában. A suliban elég, ha tudomásul veszed a hírt és
továbblépsz. Ha sírni akarsz vagy bármi, azt otthon tedd, ahol senki nem
lát. Érted? A második dolog, hogy ne akard megérteni az egészet és még
véletlenül se jusson eszedbe utána járni ezeknek. Voltak emberek, akik
megpróbálták kideríteni, de kudarcot vallottak.
- Hogy érted, hogy
kudarcot vallottak?
- Meghaltak. Bárki akarja kideríteni az igazságot,
az halállal végzi. Úgyhogy nagyon kérlek, maradj csendben, és ne kezdj
el kutakodni! – nagyon komolyan nézett rám, és barna szemeiben láttam
megcsillanni a rémületet. Míg beszélt hozzám, néha-néha oldalra
pillantott, nem figyeli-e valaki, és hangereje is már szinte a
suttogással volt egyenlő.
- Honnan veszed, hogy kutakodni akarok?
- Mert
mindenki, aki új ebben a városban, ezt teszi. És nem jöttél volna el
velem, ha nem akarnál megtudni többet erről.
- Igazad van,
tényleg megfordult a fejemben, hogy…
- Felejtsd el! – rázta meg a fejét –
Nagyon kérlek, MinSeo! A te érdekedben mondom. Csak fogadd el, hogy ez
van.
- Jó, oké, nem fogok semmit tenni, ígérem! – emeltem védekezően
magam elé a kezeimet - De… miért történik mindez? Miért teszik ezt
magukkal a diákok? És miért nem tesz ez ellen senki se semmit?
- Nem
tudom. Sokszor családon belüli problémákra hagyatkoznak, vagy drogokra,
alkoholra, meg ilyenekre. Valamit mindig kitalálnak. És ezt mindenki
elfogadja. De… szerintem ez tökre nincs így.
- Miért, te mit gondolsz,
miért van ez?
- Csak járj be egy hónapig és mindent meg fogsz tudni –
felelte – De ne haragudj, most mennem kell. Holnap találkozunk. Szia! –
rám mosolygott, mintha az előbb semmiről sem beszéltünk volna, és
távozott.
Megnéztem az órámat, és láttam, hogy még van fél órám.
Gyorsan megettem a maradék süteményemet, fizettem és elindultam a
munkahelyemre.
Felkeltette az érdeklődésemet, amit Nayoung
mondott, és hiába ígértem neki, hogy nem teszek semmit, tudtam, hogy nem
fogom betartani.
De akkor még nem tudtam, hogy az a bizonyos lejtő, amin elindulok, egyenesen a pokolba fog vinni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése