5. rész

*Ajánlott zene: SHINee – Nightmare*

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

   Eltelt egy hét, és kezdtem érteni, mire gondolt Nayoung. Rohamtempóban haladtunk az tananyaggal, minden órán kőkemény felelések voltak, bár egyelőre engem kihagytak ebből. Átlagban olyan három körül végeztem, utána négytől este nyolcig dolgoztam és csak utána álltam neki a tanulásnak, ami sokszor éjfélig is elhúzódott. Az iskola továbbra sem változott, minden ugyanolyan mocskos volt és büdös, bár kezdtem hozzászokni. Egy rakat zsebkendő mindig volt nálam, és megtanultam, hogy párnát se árt magammal hozni.

   Péntek délután volt, amikor Nayounggal ismét elmentünk ugyanabba a kávézóba. A héten eléggé összebarátkoztunk, aminek rettenetesen örültem, hisz Young után ő volt a másik ember, akit beengedtem az életembe, bár továbbra se meséltem neki a múltamról. Tényleg kedves lánynak bizonyult, rengeteget segített nekem az iskolában és állandóan újabb és újabb szabályokkal és tanácsokkal látott el, amikhez tartanom kellett magamat.

- És… hogy döntöttél, maradsz az iskolában vagy mész? – kérdezte, miközben egy hatalmas hamburgert tömött a szájába.

- Maradok – feleltem, és követtem példáját.

- Akkor jó – mosolygott rám szélesen – Örülök, hogy ennyire jó barátok lettünk.

- Én is.

   Még vagy negyed óráig nevetgéltünk és falatoztunk, amikor az órámra pillantottam, és ijedten vettem tudomásul, hogy 10 perc múlva a munkahelyemen kell lennem.

- Úristen, Nayoung, ne haragudj, de rohannom kell dolgozni! – pattantam fel, ő pedig köhögni kezdett a félrenyelt ételtől.

- Micsoda? Dolgozni? – nézett rám kikerekedett szemekkel.

- Igen. Miért, baj van ezzel? – ráncoltam össze homlokom.

- Ülj vissza egy percre – arca ismét halálosan komoly lett, engem pedig elöntött a félelem, de visszaültem – Hagyd abba a sulit!

- Tessék? – hüledezve meredtem rá.

- Hagyd a francba a sulit, jó? Én nagyon kedvellek, Minseo, de tényleg, de… ha iskola mellett dolgozol, akkor nem fogod bírni. A te érdekedben mondom. Bele fogsz dögleni a tanulásba, ha így folytatod. Oké, hogy az elején még nem olyan nehéz, de csakhamar rá fogsz jönni, hogy ez közel sincs így.

- Nayoung, nyugi – fogtam meg a kezét, és erősen néztem a szemeibe. Nem értettem, mitől fél ennyire, de reméltem, hogy csak azért, mert ennyire aggódó típus. – Bírni fogom, oké? Össze tudom egyeztetni a kettőt, nem lesz semmi bajom. Ha pedig tényleg úgy érzem majd, hogy a kettő túl sok egyszerre, itt hagyom ezt a kócerájt, rendben?

- Nem, MinSeo, te ezt nem érted – elhúzta kezeit és megrázta fejét – Később nem fogod tudni megtenni. Ha most nem hagyod abba, akkor később… saját magadat ölöd meg, ha nem mész el most.

- Miért? Nayoung, beszélj érthetően, mert ha csak célozgatsz arra, hogy majd megtudom, azzal nem megyek semmire. Múltkor azt mondtad, hogy várjak egy hónapot és mindent meg tudok, most meg azt mondod, hogy hagyjam ott a sulit? Most akkor melyikhez tartsam magam?

- Akkor még nem tudtam, hogy dolgozol mellette. És különben is, amit múltkor mondtam, az hülyeség volt. Reméltem, hogy ezalatt az egy hét alatt úgy fogsz dönteni, mégsem maradsz – kétségbeesetten nézett rám – Hidd el, én is elmennék, ha tehetném, de nem tudok. Hová máshová járhatnék suliba? És különben is, nekem már oly mindegy… – suttogta az utolsó mondatot, de nem hallottam tisztán.

- Hogy mondtad?

- Csak azt mondom, hogy húzz el innét, míg nem késő! MinSeo, hát nem látod, hogy a te életed akarom megmenteni? – hangja remegett, szemei pedig könyörögve villantak rám.

   Komolyan nem értettem őt, és nem tudtam kiigazodni rajta. Láttam szemeiben a félelmet, hogy valamitől próbál megóvni és az a kis hangocska is azt mondogatta, hogy hallgassak rá, de a kíváncsiság erősebb volt nálam. Tudtam, hogy valamit nagyon titkol előlem, tudtam, hogy van valami, amit szeretne elmondani, de ugyanakkor meg is akar menteni tőle. És azt is tudtam, hogy ha elmondja, akkor már nem léphetek ki.

- Miért érzem úgy, hogy csak azért maradsz, hogy megtudd, mi ez az egész? – hangja hirtelen nyugodtra váltott, és mintha beletörődött volna abba, hogy nem tud meggyőzni.

- Mert talán így is van… - dőltem hátra a széken – Nézd, bármiről is van szó, elmondhatod. Nem tudom, mitől akarsz ennyire megóvni, de tudok magamra vigyázni. Nem ismersz még eléggé, így nem tudod, mire vagyok képes.

- Najó… - sóhajtott fel megadóan – Holnap ráérsz? Gyere át hozzánk és elmondom azt, amit tudok. Ha úgy döntesz, nem veszel részt benne, akkor abban a pillanatban fogod magad meg a barátnődet és elhúztok Szöulból, sőt egész Koreából. Ha viszont segítesz… készülj fel a legrosszabbakra…

- Holnap délelőtt átmegyek – álltam fel az asztaltól – Hálás vagyok, amiért ennyire féltesz, de én éppúgy meg akarom menteni az életedet, ahogy te az enyémet.

*

   Aznap éjjel borzalmas rémálmom volt. Egy sötét erdőben futottam, éreztem, hogy valaki üldöz, hogy a nyomomban van. A távolban egy hangos sikolyt hallottam. Megölték. Megölték a barátnőmet. A jeges félelem hátamat karmolászta, s a szívem háromszor olyan gyorsan vert, mint eddig. Ott volt a nyomomban, és engem akart. A véremet akarta. Az életemet akarta. Üldözött voltam, de nem tudtam, ki elől menekülök, és hogy miért.

   Suttogások. Üvöltések. Telihold. Sötétség. Rémület. Lépések. Morgások. Újabb sikoly. Süvít a szél. Egy kéz fonódik a csuklómra. Felsikoltok, és megfordulok. Egy arc villan rám, egy ismerős arc. Tudom, ki az.

   Arra ébredek, hogy az ágyon dobálom magam, miközben szemeimből patakokban folynak a könnyeim. Valaki beront a szobámba, az ágyamra ugrik, és magához húz. Szorosan ölel magához, miközben simogatja a hátamat és megpuszilja a fejemet.

- Itt vagyok, ez csak egy buta rémálom volt, nincs semmi baj, már itt vagyok – suttogja Young, én pedig egyre jobban megnyugszom.

- Én ezt nem bírom már – mondom erőtlenül, miközben könnyeimmel küszködök – Sosem lesz ennek vége?

- Nem tudom, kicsim, nem tudom…

   Percek telnek el így. Bármennyire is mutatom a valóságban magam erősnek, valójában nem vagyok az. Évek óta rémálmok gyötörnek, minden egyes éjjel, amiktől napról napra gyengébb leszek. Meg akarok tőlük szabadulni, de nem tudok. Nem tudom kiverni őket a fejemből, nem tudom elűzni őket, nem tudok ellenük semmit se tenni.

Érzem, hogy valami történni fog.

Tudom, hogy valami történni fog.

- MinSeo, a csuklód… - felemeli az ágyról a kezemet. Elszíneződött, véraláfutásos lett, és kegyetlenül fáj. Még most is érzem, ahogy az üldözőm megfogja, és teljes erejéből megszorítja. Mintha még most is ott lenne és fogná.

- Ugye ez nem az, amire gondolok? – néz rám ijedten, és még szorosabban fonja össze derekam körül a karjait.

- Közelednek…