3. rész

*Ajánlott zene: SHINee – Evil*

https://www.youtube.com/watch?v=tZCkpTdKPww

   Egy nappal később ismét az iskola falai között találtam magam, de semmi sem változott. Reméltem, hogy csak az én emlékeimben maradt meg ilyen roncsnak vagy hogy az egészet csak álmodtam, de úgy látszik, tévedtem. Minden pontosan ugyanolyan volt, mint előző nap.

   Kezemben az órarendemmel és a térképpel vettem nyakamba az iskolát, hogy megkeressem a történelem tantermet. Egyszerűbben ment, mint gondoltam, bár így is sikerült először a másik irányba elindulnom.

   Belépve a terembe minden szem rám szegeződött, de próbáltam figyelmen kívül hagyni őket. Újonc voltam, számítottam arra, hogy az első napokban nagy szenzáció leszek, és erre felkészítettem magam. De sokkal jobban elborzasztott az a látvány, ahogy ez a helység kinézett. A falak, mint mindenhol, itt is tiszta mocskosak voltak, az ablakok átláthatatlanok, az első sorban a padok használhatatlanok, hogy a többiről ne is beszéljek. Az egész teremben pedig nem volt más, csak a padok, a tanári asztal, egy tábla és egyetlen egy szekrény. Az egész kopár és sivár volt, szinte már a hányinger kerülgetett.

   Megszólalt a csengő, és egy hatvanas éveiben járó férfi lépett be. Mindenki felállt, én pedig hirtelen nem tudtam, mit csináljak. Csak most vettem észre, hogy talán már percek óta állok egy helyben, és valószínűleg mindvégig engem méregetettek. Elvörösödtem, és szívem szerint kirohantam volna innét. Nem éreztem jól magam, émelyegtem a szennyvízszagtól, ami az egész iskolában terjengett, fáztam és… egyszerűen minden idegesített.

   Ekkor a hátsó padból egy barna hajú lány integetni kezdett, hogy menjek oda, én pedig amilyen gyorsan tudtam, odasiettem.

- Nayoung vagyok – suttogta mosolyogva.

- MinSeo – feleltem.

   A tanár köszönt, majd utasította, hogy foglaljunk helyet. Épp leültem volna, azonban Nayoung megfogva a karom, megakadályozott ebben. Értetlenül pislogtam rá, mire ő egy párnát húzott elő a táskájából, és a székemre tette.

- Elég kényelmetlen, és koszos is – magyarázta meg.

   Előpakoltam néhány könyvemet a táskámból, és felsóhajtottam.

- Mielőtt belekezdenénk az idei anyagba, szeretnék két dolgot is bejelenteni – a tanár mély, dörmögő hangja szinte zene volt a füleimnek a tegnapi csendhez képest – Először is szeretném bemutatni az új osztálytársatokat, aki mától itt fog tanulni. Reméljük, majd jól érzed magad közöttünk!

   Ismét zavarba jöttem, amikor minden diáktársam felém fordult, de szerencsére ez csak egy pillanatig tartott. „Jól érezni? Aligha” – gondoltam magamban. Valahogy egyáltalán nem tetszett itt lenni, és nem tudtam elképzelni, hogy az ember itt is jól érezheti magát. A kezdeti lelkesedésem kezdett alábbhagyni, és csak azért voltam itt, mert ígéretet tettem magamnak és barátnőmnek is, hogy egy hetet itt leszek, és ha utána is olyan rossz, akkor abbahagyom.

- Ezzel ellentétben a másik hír, hogy egyik társunk többé nem tagja már az osztálynak. Tegnapelőtt öngyilkos lett.

   A teremben döbbent csend keletkezett és mindenki lesokkolva nézett maga elé. A levegő megfagyott és szinte érezni lehetett a fájdalmat. Az első padban az egyik lány sírni kezdett, én pedig nehezen bírtam megállni, hogy ne kezdjek el könnyezni.

   Öngyilkos lett… ez a két szó abban a pillanatban mélyen beleivódott a fejembe, és valami áramütésszerű érzés cikázott végig gerincemen. Miért lesz egy alig húsz éves lány öngyilkos?

- A temetés pénteken délután háromkor lesz – tette még hozzá – Nos, akkor lássunk neki az órának.

   Mindenki elővette a füzetét és gondosan jegyzetelni kezdett. Csak én ültem még mindig kábultan és néztem magam elé. Végigfuttattam a tekintetem az osztályon, és nem akartam elhinni, hogy ennyivel le tudták a dolgot. Meghalt egy társuk, és még csak arra sem méltatnak, hogy megemlékezést tegyenek vagy akárcsak egy percig csendben maradjanak? Ennyi? Meghal valaki, és úgy tesznek, mintha mi sem történt volna?

   Furcsa érzés kerített hatalmába. Nem lehet, hogy ennyire érzéketlenek legyenek, nem lehet, hogy ennyire ne törődjenek senkivel! Elveszíteni valakit… ez az érzés olyan, amit nem lehet csak úgy elnyomni. Nem hiszem, hogy az a lány ezt érdemelné.

   Valahol belül, a lelkemben egy hangocska azt súgta, menjek innét, amíg csak lehet. Sürgető volt, szinte már kérlelt, és emellett éreztem is valami olyat, amit eddig nem. Nem tudtam megfogalmazni mit, de rossz előérzetem volt. Azonban a kíváncsiság éppoly erős volt bennem, így maradtam.

   Szememmel most azt a lányt kutattam fel, aki sírt, de már fel is száradtak a könnyei. Itta a tanár szavait, és úgy tett, mintha minden rendben lenne.

   Nayoung megbökött, jelezvén, nem ártana nekem se körmölni, így kinyitottam a füzetem és írni kezdtem. Persze a gondolataim teljesen máshol jártak.

*

   Óra után mindenki elsietett, csak páran maradtak a teremben. Nayoung felé fordultam és kérdőn néztem rá.

- Ennyi? – hangomban érezni lehetett a felháborodottságot – Meghalt egy osztálytársatok és ennyire nem érdekel senkit?

- Nem arról van szó, hogy nem érdekel – mondta kedvesen, majd felállt és a hátára kapta a táskáját – Csak tudod, ez már nem az első eset – rántotta meg a vállát – Azt hiszem, sok mindenről nem tudsz még. Ha gondolod, órák után elmehetünk valahová és beavatlak a fontosabb dolgokba – azzal elsétált.

- Várj! – kiáltottam utána, gyorsan összekaptam a cuccaimat és az ajtóban utolértem – Hogy érted, hogy nem ez volt az első eset?

- Hát pont úgy. Ez itt már mondhatni megszokott. Sokan haltak meg, illetve lettek öngyilkosok – úgy tűnt, mintha ezek a halálesetek nem érintették volna meg, de túl jó emberismerő voltam, így átláttam az álarcán. Igenis, elborzasztotta ez a tény, és mintha rettegett is volna valamitől… vagy valakitől.

- Úgy mégis mennyi körülbelül az a „sokan”?

- Annyi, hogy már senki sem tartja számon – felelte, és ezúttal hagytam, hogy elsétáljon.