2. rész

*Ajánlott zene: SHINee – Nightmare*

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

   Tátott szájjal álltam a kapuban és meredtem az előttem álló épületre. Mellettem elhaladtak a velem egykorú diákok és egy futó pillantást mértek rám, de ez sem érdekelt most. Csak döbbenten álltam és próbáltam értelmezni a látottakat.

   „Iskola? Ez? Jó helyre jöttem én?” – kérdeztem magamban, majd miután körülnéztem, meg kellett állapítanom, hogy valóban jó helyen járok.

- Ezt komolyan gondoltam? Hol voltam akkor, amikor kiválasztottam ezt az iskolát? – motyogtam magam elé, de lassan mégis megindultam befelé.

   Ez az iskolának nevezett hatalmas intézmény pocsékabbul nézett ki, mint ahogy vártam. Citromsárgás falai kopottan meresztették rám szemüket, a vakolat omladozott és kisebb-nagyobb lyukak éktelenkedtek rajta. Az egyetlen dolog, ami egy kis színt vitt ebbe a sivárságba, az a néhány grafiti volt, amit az itteniek készíthettek unalmas perceikben. Az ablakok üvege az alsó szinten teljesen be voltak törve, némelyikeket deszkákkal és kartondobozokkal fedték el, hogy a téli napokon kirekesszék a hideget. A felső szinten pedig olyan koszosak voltak, hogy átlátni sem lehetett rajtuk. Az udvarban két nagyobb tölgyfa állt, melyek már az utolsókat rúgták, és azon a néhány bokron is látni lehetett, hogy már rengeteg évet lehúztak ezen a helyen.

   Cigarettacsikkek, csoki papírok, rágók, zacskók, ételmaradékok és megannyi szemét gyülemlett fel a még valamikor méregzöld színű talajon. A padok és az asztalok, melyek kinti étkezésre szolgáltak, hiányoztak, már csak a lábuk maradt meg. Egy szemetesláda az oldalára borítva feküdt valahol a kerítés sarkában. Szemét itt, szemét ott, mindenhol kosz és bűz. Mintha csak egy tornádó söpört volna végig nemrégiben ezen az udvaron.

   Miféle helyre jöttem én?

   Megálltam egy pillanatra és erősen gondolkoztam azon, vajon tényleg ezt akarom-e? Tényleg ide akarok iskolába járni, ilyen körülmények között? Mintha valami gettónegyedbe csöppentem volna.

   Tudtam, hogy nem egy luxusszálloda lesz, hisz nem sok pénzem volt a tandíjra, így olyan iskolát kellett választanom, amit meg tudok fizetni. De ennyire rosszra nem számítottam.

- Talán belül nem néz ki ennyire gázul – mondtam még mindig félhangosan, és vállat rántva úgy döntöttem, teszek egy próbát.

   Muszáj lesz tanulnom, és amíg nem találok mást, be kell érnem ezzel. Talán nem sikerül elsőre megbarátkoznom vele, de majd idővel megszokom. Talán lehet még ebből kihozni valamit, elvégre is még működik, és több ezren járnak ide. Ha annyira rossz lenne, már rég bezárták volna. Talán úgy néz ki, mintha bombát robbantottak volna, a színvonal akár még jó is lehet.

   Még mindig az ajtóban toporogtam, amikor megszólalt a csengő. Elhúztam a számat, majd lenyomtam a kilincset, de abban a pillanatban el is rántottam kezemet. Undorodva néztem hol a kilincsre, hol a kezemre, melyet valami ismeretlen trutyi borított be. Orromhoz emeltem ragadós tenyeremet, és vágtam egy fintort, amikor megéreztem a bűzét. Nem akartam tudni, mi az és vajon mióta van ott.

- Tessék! – nyújtott elém valaki egy zsebkendőt, én meg kis híján felsikoltottam. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, rajtam kívül még más is be akar menni. Elvettem tőle a zsebkendőt, és megköszöntem – Nyilván új vagy még itt, ha kézzel akartad megfogni a kilincset – elmosolyodott, majd egy másikat előhalászva kitárta maga előtt az ajtót és sietős léptekkel távozott.

   Értetlenül bámultam a fiú után, de nem különösebben törődtem vele. Bár szerettem volna megkérni, hogy segítsen útba igazítani, de rájöttem, hogy már így is elkésett az órájáról, így annyiban hagytam.

   Követve példáját, én is zsebkendővel nyitottam ki az ajtót, miközben erősen felvéstem a fejembe ezt a kis apróságot.

   Ahogy beléptem az iskolába, egy kisebb üres tér tárult elém. Jobbra és balra egyaránt egy-egy folyosó nyúlt el, ahol a termek voltak, előttem pedig egy néhány fokos lépcsősor vezetett egy nagyobb aulához. Megálltam és szemügyre vettem belülről is az épületet, és sajnos elkeserített, hogy ugyanolyan lepusztult, mint kint.

   A fehér falakon a sok kosz, kézlenyomat és cigifüst szürkés foltokat hagyott, a plafonokon tenyérnagyságú penészfoltok éktelenkedtek, hogy azokról a hatalmas pókhálókról szó se essék. A folyosókon a lámpák közül csak kettő világított rendesen, a többi már rég kiégett, vagy haloványan pislákolt.

   Megráztam a fejem, mint aki nem hiszi el, amit lát. Most komolyan, mikor takarítottak itt utoljára? Miért engedik meg ezt a mocskot? Hol marad a higiénia? Ilyen környezetben az embernek még az életkedve is elmegy!

- Oh, istenem, én nyílván megőrültem… - ismét magamban beszéltem, mert kicsit kezdett idegesíteni a csend. Sehol semmi zaj, se portásnéni vagy bácsi, se takarítók, se egy óra, ami ketyegne, vagy bármi. Hogy lehet minden ilyen kietlen és halott? Mintha csak egy horrorfilmben lennék, vagy a legrosszabb rémálmaimban.

   Összefontam karjaimat magam előtt, mert úgy éreztem, hidegebb van, mint kint. Valahogy nem lepődtem volna meg, ha megtudom, hogy nincs fűtés.

   Elindultam az előttem lévő lépcső felé, hogy majd jobbra vagy akár balra kanyarodva feljussak az emeletre. Szerencsémre a falon volt egy kép, ami mutatta, hol találom az igazgatóit; innen tudtam, hogy merre induljak el.

   Félve léptem fel a lépcsőfokokra, mert attól féltem, hogy esetleg beszakad alattam. Kis híján a korlátot is megfogtam, de a kilincses esetből tanulva inkább nem próbálkoztam vele.

   Felérve az emeletre egyből az igazgatóival találtam szemben magam, és egy sóhajtás kíséretében be is kopogtam. A folyosókon itt már több lámpa égett, de a kosz itt se volt kevesebb. A falakon osztályképek lógtak, de meg nem tudtam volna mondani, milyen évet írtak rá, mert ezeket is rég ellepte a sok por és pókháló. Mielőtt kinyílt volna az ajtó, felfedeztem, hogy egy újabb lépcsősor vezet fel a következő szintre.

   Egy középkorú nő nyitott nekem ajtót, akinek arcán kedves mosoly ült. Bemutatkoztam, ő pedig egyből behívott. Rajta kívül senki nem volt a szobában, ami kicsit megnyugtatott, ugyanakkor idegessé is tett.

   Kérte, hogy foglaljak helyet, én pedig kelletlenül ültem le az asztala előtti bőrszékbe, ami ugyan nem volt vadonatúj, de legalább nem rágta szét semmiféle állat.

- Szóval te vagy Park MinSeo? – kérdezte, mire bólintottam – Han Eunjung vagyok, az igazgató – nyújtott kezet, én pedig elfogadtam.

- Adok egy papírt, amit ki kell töltened, addig idehozom a tankönyveidet – nyújtotta elém a lapot, és mellé egy tollat, majd felállt, és eltűnt egy másik ajtó mögött.

   Míg visszaért, gyorsan kitöltöttem, amit kellett, és egy gyors pillantást vetettem az irodára. Egész jól nézett ki az előbb látottakhoz képest, és megfordult a fejemben, hogy rákérdezek, tulajdonképpen vakok, hogy nem veszik észre, milyen állapotok uralkodnak itt, de úgy döntöttem, ezt későbbre hagyom. Nem akartam az első nap kivívni az ellenszenvet, ráadásul még csak tíz perce lehettem itt.

   Han igazgató egy halom könyvvel a kezében tért vissza, és áldást adtam barátnőmnek, hogy rám parancsolta, hogy hozzak magammal egy táskát. Visszaadtam a lapot, majd elkezdtem belepakolni a táskámba, miközben Mrs. Han kérdéseket tett fel, hogy honnan jöttem, hogyan érzem itt magam meg hasonlók. Abszolút nem volt tolakodó, inkább csak érdeklődő és kedves, ráadásul mindvégig mosolygott.

- Itt az órarended és a terembeosztások, valamint adok egy térképet is, szerintem szükséged lesz rá az első napokban – mondta segítőkészen – Ha gondolod, nem muszáj ma bent maradnod, biztosan fel kell még készülnöd meg szeretnél kicsit körbenézni.

- Oh, az nagyszerű lenne. Úgy értem, van még néhány elintéznivalóm, és tényleg szeretnék előtte körbenézni, úgyhogy élnék a lehetőséggel – pirultam el kissé, de ő megértően mosolygott továbbra is.

   Illedelmesen meghajoltam, majd hátamra vettem a táskámat, kezembe kaptam a maradék könyvet, ami már nem fért be és elhagytam az irodát. Nagyot sóhajtottam és örültem, hogy minden ilyen könnyedén ment. Sietősen hagytam el az iskolát – valahogy még mindig nem akaródzott itt maradni, és amint átléptem a kapun, úgy éreztem, mintha egy hatalmas tehertől szabadultam volna meg.