*Ajánlott zene: VIXX - Error *
Óráknak
tűnt, mire visszaértünk Szöulba, Hyunseung lakásához. Nem igazán szóltunk
egymáshoz útközben; én kicsit ideges voltam, Hyunseung pedig nyilván haragudott
rám. Mivel nem akartam feszülten visszamenni, úgy gondoltam, ideje lesz
megbeszélni a dolgokat.
- Sajnálom, hogy nem mondtam el – feleltem, mikor az autóval már az utcánkban
voltunk. – Nem akartam hazudni neked, tényleg. Jongsuk csak szerette volna elmondani
valakinek, ami már olyan régóta nyomasztotta.
- Tudom, Minseo, tudom. Nem rád haragszom. Az bánt, hogy nem volt velem
őszinte.
- El akarta mondani, de egyszerűen nem tudta.
- Tudom, és nem is ez a baj, hanem az, hogy akkor nem mondta el. Akkor kellett
volna ezt tennie, amikor megtette. Vagy még előtte.
- Hyunseung, ha elmondja, akkor megpróbálod megakadályozni, és ő ezt akarta a
legkevésbé. Pontosan tudja, hogy hibázott, és ha tehetné, ha tudja, milyen
következményekkel jár, akkor nem így cselekszik. Vagy legalábbis megpróbál más
módot találni, hogy visszahozza Woobint. Te is tudod, mennyire szerette. Nem
törődött volna bele soha az elvesztésébe. Ezért is féltem őt annyira, hogy mi
lesz, ha ismét elveszíti. Jongsuk össze fog roppanni.
- Tudom, tudom… - mondta kissé elkeseredetten, majd befordultunk az udvarra, és
leállította az autót, ám egyikünk sem szállt ki. – De akkor is. Hogy volt képes
annyi embert megölni? Én azt hittem, barátok vagyunk, és… annyi titka van így
is. Ha valakivel, hát velem őszinte lehetne.
- Hyunseung… nem lehet, hogy inkább magadra haragszol, semmint rá? – kérdeztem,
mire értetlen pillantással fordult felém. - Azért vagy dühös, mert annak
ellenére, hogy barátok vagytok, és jobban ismered bárki másnál, képes volt ezt
megtenni. Tudtad, mennyire szerette, tudtad, hogy nem fogja ennyiben hagyni,
valahol legbelül tudtad, hogy vissza fogja hozni őt. És mégsem akadályoztad
meg. Hagytad őt elmenni, hogy kidühöngje magát, és remélted, hogy nem fog
bekattanni. Márpedig pontosan ez történt, megőrült Woobin hiányától, és megölt
egy csomó embert, és te most szembesültél ezzel. Nem voltál mellette, hogy
segíts, pedig szüksége lett volna rád, és emiatt magadra haragszol. Ugye így
van?
- Én… azt hiszem, talán igazad van – válaszolta egy sóhajtás után, és fáradtan
a kormányra dőlt. Megsimogattam hátát, miután közelebb csúsztam hozzá, ő pedig
rám nézett. – Azt hiszem, hibát követtem el, amikor elengedtem olyan lelki
állapotban. Talán ha mellette vagyok, mindez nem történik meg. Ez az egész az én
hibám. Ha kiderül mások előtt és Jongsukot megbüntetik, az az én hibám lesz.
- Azért ne okold magad ennyire. Ki tudja, mi történt volna, ha mellette vagy.
Lehet, ugyanúgy bekövetkezik. Nem tudhatod. Bármi is lett volna, az nem számít.
A most a fontos. A mostani helyzetet kell helyrehozni.
- Mire gondolsz?
- Jongsukra. Te nem láttad őt, ahogyan én. Még mindig szereti Woobint, és
bármekkora teher számára, hogy figyelnie kell rá, nem fogja tudni elengedni.
Hyunseung, nem hagyhatjuk, hogy Woobin ismét meghaljon, ugyanakkor ez az
állapot sem maradhat! – most én voltam az, aki felsóhajtott, és hátradőlt az
ülésen. Hyunseung felemelkedett a kormányról, és teljes testével felém fordult.
– Én megígértem neki, hogy valahogyan élővé varázsolom Woobint. Én olyat ígértem
neki, ami sosem fog bekövetkezni. Jongsuk bízik bennem és reménykedik, és
innentől kezdve várni fogja a napot, amikor elé állok, és megmondom neki, hogy
meg tudom tenni. A lehetetlent ígértem neki, és ő hisz ebben a lehetetlenben. Ezek
után pedig nem közölhetem vele, hogy bocs, haver, mégsem fog menni.
- Azzal csak még jobban összetörnénk. Sőt, mi több, ha Woobin ismét meghal, ő
utánamegy, márpedig ezt nem hagyhatjuk.
- Most mégis mit fogunk csinálni?
- Nem tudom. De egyelőre tegyük félre az ő helyzetüket, most Soráét és a
kollégiumét kell megoldani, rendben? Amint ezt lezártuk, visszatérünk erre,
oké?
Válaszul
csak bólintottam, majd egy csók után mindketten bementünk a lakásba.
*
Sora
rettenetesen maga alatt volt. Csak ült a nappaliban a kanapén, egy bögre forró
csokival a kezében, és meredt előre, a semmibe. Még Eungyeol szavaira,
érintéseire sem reagált, ami igazán kétségbeejtő volt, főleg úgy, hogy közel
két órája meg sem moccant.
Mielőtt
Sorát kezelésbe vettem volna, a többiek nagyjából elmondták, mi is történt
pontosan. Hyorint felgyújtották, és Sora sikítására csődült oda mindenki. Hogy
ki tette ezt, és vajon Sora mit látott, arról már senki nem tudott semmit.
Hyorin nem sikoltott, egy hangot nem adott ki, egyszerűen csak némán elviselte,
ahogy porrá ég. A testéből nem maradt semmi, csak egy üvegnyi fekete hamu.
Mintha ott helyben elhamvasztották volna. Ami nekem az egészben furcsa volt,
hogy nem gyulladt ki a szoba; az ép és egészséges maradt. Még a függöny vagy az
ágynemű sem perzselődött meg, vagy a talaj és a szekrények sem lettek kormosak.
Csak Hyorin teste. Ez pedig csak egyre engedett következtetni: a gyilkosunk
megint lecsapott és biztos, hogy természetfeletti. Elhatároztam, hogy megnézem
a helyszínt, bár felesleges volt, mert semmi újat nem tudtam volna meg, a szoba
hőmérséklete pedig biztos hidegebb lett volna, mint mindig, amikor gyilkosság
történik.
Megkértem
a többieket, hogy hagyjanak minket kettesben, ők pedig így is tettek. Leültem
Sora mellé, és hosszú percekig csak az arcát figyeltem. Erőt kellett vennem
magamon, hogy ne pityeredjek el. Rossz volt ilyen állapotban látni őt, és ha
arra gondoltam, hogy megígértem Nayoungnak, hogy vigyázni fogok rá,
összeszorult a szívem, mert egyre jobban úgy éreztem, nem vagyok képes ehhez
tartani magamat. Sora meggyötört volt, szemei vörösek a sok sírástól, arca
sápadt és beesett. Tekintetéből sütött a szomorúság, a mérhetetlen fájdalom és
az, hogy odabent már nem igazán él.
Megfogtam
a kezét, majd megszorítottam azt, de nem reagált. Ujjai hidegek voltak és
merevek. El se tudtam képzelni, min megy keresztül. Először a nővére, utána
Chanyeol, az újdonsült barátja, és most Hyorin, a szobatársa… mit vétett, hogy
ezt érdemli? Még csak tizenhét éves. Hogy képes mindezt elviselni és nem
megőrülni? Azok után, amiken keresztül ment, ő nem kísérelt meg öngyilkos
lenni, pedig elfogadható lett volna tőle. Nem, ő egyszerűen még itt volt, és
noha nem volt most teljesen magánál, nem adta fel. Pedig ha valakinek, hát neki
joga lett volna. Hogy bír ekkora kínnal a lelkében élni?
- Sora… - szólítottam meg halkan, de továbbra sem mozdult. Bal kezemmel lassan
végigsimítottam arcán, többször is, majd hátratűrtem a haját, de még mindig
semmi. Ezután mindkét kezemmel megfogtam arcát és kényszerítettem arra, hogy
felém forduljon. Találkozott pillantásunk, de az övé még mindig üres volt.
- Figyelj, Sora… Tudom, hogy ez most nehéz neked, és hogy Hyorinnal barátnők
voltatok, de… - De? Mégis mit kellett volna mondanom? Hogy ne csinálja ezt? Ne
forduljon magába? Tegye túl magát ezen, és hogy idővel jobban lesz? Ezek csak
mind értelmetlen és jelentéktelen szavak. Persze, idővel tényleg kevésbé fog
fájni, de az nem most van és mivel alig pár órája veszítette el Hyorint,
nyugodtan gyászolhatott. – Sajnálom, szívem. Részvétem.
Magamhoz
öleltem, és ez olyan érzés volt, mintha egy jégtömböt szorongatnék. Nem ölelt
vissza, de könnyei ismét folyni kezdtek; ruhám a vállamnál egyre nedvesebb
lett. Nem akartam, hogy sírjon, de jelen helyzetben ez azt mutatta, hogy még
mindig képes érezni.
- Nem tudom, mit kéne mondanom, drágám – engedtem el, és ismét az arcába
néztem. – Itt vagyok melletted, mindannyian itt vagyunk, és még ha most ez
nehéz, és fájdalmas, és úgy érzed, nem bírod elviselni, akkor se add fel.
Szeretünk nagyon.
Sora
nem válaszolt. Fejét elfordította, és ezúttal a kandallóban lobogó tűzre
figyelt. Ijesztő volt őt így látni, és fogalmam sem volt, mit mondjak. Ha rám
nem hallgat, ha én nem tudom megtörni, akkor aztán minden hiába.
- Sora… tudom, hogy nem most kéne erről beszélnünk, de… fontos tudnom. Tudnom
kell, mert így legalább sikerülni fog elkapni a gyilkost. Segítesz nekem, ugye?
Tudom, hogy te is meg akarod találni, és ha valamit tenni akarsz a barátaidért,
akkor az az, hogy megakadályozzuk, hogy még egy ilyen eset bekövetkezzen.
Továbbra
sem felelt, de nem is vártam mást. Tudtam, hogy hallja és érti, amit mondok,
így inkább folytattam:
- Sora… láttad a gyilkost? Amikor kinyitottad az ajtót, és megpillantottad
Hyorint… láttad? Ott volt még?
A
válasz csak egy apró fejrázás volt.
- Értem. Láttad őt távozni? Láttál valami furcsát, mondjuk, ahogy elsuhan egy
árny, vagy meglebben a függöny? Esetleg nem érezted úgy, hogy kissé hideg van?
A
válasz csak egy újabb fejrázás volt.
- És… Hyorinnal kapcsolatban sem láttál semmit? Miért nem sikoltott? Miért nem
tett semmit? Meg volt kötözve? Vagy be volt ragasztva a szája? Milyen volt az
arckifejezése, le tudnád írni nekem?
A
válasz megint csak egy fejrázás volt.
- Semmi különlegeset nem érzékeltél? Egészen biztos? Sora, bármit láttál,
hallottál, éreztél, muszáj elmondanod. Csak így segíthetsz.
Ezúttal
a fejrázás elmaradt. Helyette lassan felém fordult, könnyáztatta arccal, de
tekintete már nem volt üveges, mint korábban. Egyszerre mintha visszatért volna
önmagához, és most kezdte volna el feldolgozni, mi is történt. Végül zokogva
felelt:
- Bent voltam a szobában, Minseo. Én… bent voltam a szobában.
Hirtelen
nem tudtam, mit kéne mondanom. Átfutott rajtam a rémület és egy furcsa,
fullasztó érzés. Úgy hasított belém, mint a villám és képtelen voltam kiűzni
magamból.
- Mi történt, Sora? – kérdeztem, de hangom távolról jött, mintha nem is én
lettem volna.
- Nem én tettem, Minseo. Ugye elhiszed? – két kézzel kapaszkodott vállamba, és
kétségbeesetten, könyörögve bámult arcomba alig két centiméterre. Úgy beszélt
hozzám, mintha ő ölte volna meg Hyorint, és erről nem csak engem, hanem magát
is meg akarta győzni. Nem értettem, miért hiszi ezt, hisz semmi oka sem lett
volna bántani. Hyorinnal már óvódás koruk óta barátok voltak, és voltak annyira
idősek, hogyha valamelyikük megbántotta a másikat, akkor nem megsértődött,
hanem megbeszélték a nézeteltéréseiket. – Nem én voltam. Nem én tettem.
Megfogtam
a kezét és megszorítottam azt. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, miért
fél ennyire és miért viselkedik így. Szemmagasságba emeltem a tenyerét, és
megvizsgáltam a kezét.
Az
ujjain égési nyomok voltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése