52. rész

*Ajánlott zene: Daughtry - Traitor*

https://www.youtube.com/watch?v=P0umSDlSGmg

A sötétségből Taemin bukkant elő. Csak fél arcára vetült rá a fény, ami még kísértetiesebb hatást keltett nála. Mikor legutóbb láttam, vonásai kisfiúsak voltak, törékeny testalkattal rendelkezett és szőke hajjal, első ránézésre pedig ártatlannak és kedvesnek tűnt. Barátok voltunk, de elméletiekben én megöltem őt. Azonban most itt állt előttem, éjfekete hajjal, markáns arccal és férfias testtel, arcának csak a felét világította meg a fáklya, és így egészben ijesztő volt és ördögi. Ha ez nem lett volna elég, bőre holtsápadt volt, szemei sötéten villantak rám, így még inkább gonosznak tűnt, és az a féloldalas, gunyoros vigyor az ajkain… egy pillanatra kihagyott a szívverésem. De nem csak azért, mert megijedtem tőle, és mert ennyit változott egy év alatt. Ez azért is történt, mert mindemellett igen jóképű és szívdöglesztő lett. Ha nem tudtam volna, mit tett és hogy ki ő, és még szingli lettem volna, lehet, nem álltam volna neki ellen.

- Taemin? – hangom halk volt és vékony. Alig tudtam kipréselni magamból ezt az egy szót, mely sokáig visszhangot vert a négy fal között.

Taemin zsebre dugta kezeit, majd közelebb lépett hozzám, és úgy mért végig. Bevallom, kissé zavarba ejtő volt és nem tudtam, mit kéne csinálnom. Azt hittem, halott, én tényleg abban a tévhitben voltam, hogy megöltem és többé nem tér vissza. De előttem állt, ismét és biztos voltam abban, hogy most már ezerszer erősebb, mint hittem.

- Régen találkoztunk, nem igaz? – húzódott mosolyra szája, majd tett egy kisebb kört és végül szembefordult velem. – Nem is kérdezel semmit? Ennyire meglepődtél?

- Te… te… meghaltál. Én… megöltelek… Meg kellett volna halnod! – nyögtem ki nagy nehezen és egyszerűen nem tértem magamhoz. Akkora sokként ért jelenléte, képtelen voltam helyére tenni a fejemben a dolgokat. Teljesen összezavarodtam.

- Oké, kezdjük az elején, ha neked úgy könnyebb – hangjában éreztem a szánalmat és a kicsinyességet, de ezzel most nem törődtem. – Igen, elég csúnyán megsebesítettél, és még mindig meglátszik a heg a hasamon, de… túléltem. Nincs rá magyarázat, egyszerűen csak marha nagy mázlim volt, hogy nem haltam meg. Ennyi a történet – tárta szét karjait és ismét elmosolyodott. – Tényleg nem örülsz, hogy újra láthatsz egy régi jó barátot?

- Barátot? Te megölted a legjobb barátnőmet! – fakadtam ki hirtelen, és még én magam is meglepődtem a reakciómon. – Ezek után nem hiszem, hogy mi még barátok vagyunk!

- Megöltem a…? Ja, hogy Nayoungra gondolsz? Áh, tényleg, már el is felejtettem. Még mindig itt vagy leragadva? Azt hittem, ezt már megemésztetted. Én már nem is emlékszem az arcára… Le tudnád írni, hogy nézett ki, mert csak a neve rémlik! – tudtam, hogy csak megjátssza magát, de akkor is felidegesített. Nekem senki ne merje Nayoungot a semmibe venni, főleg Taemin, aki – még ha csak meg is játszotta az érzéseit – teljesen oda volt érte.

- Ne merészeld még egyszer kiejteni a nevét a szádon! Megölted, pedig ő senkinek sem ártott és a barátjának tekintett! – kiabáltam tovább, de nem léptem közelebb. Bármennyire is szerettem volna megütni és letépni a fejét, uralkodnom kellett magamon.

- Óh, ezt már szeretem! A régi Minseo visszatért. Egy pillanatra már kezdtem azt hinni, hogy fordult a kocka, és te lettél ilyen kis nyuszi, félénk lány – vigyorodott el és kezeit a levegőbe emelve háromszor tapsolt.

Nem feleltem neki, csak vettem egy nagy levegőt és visszanyeltem a dühömet. Semmi értelme ordítozni és magamat még inkább kikészíteni, az nem old meg semmit.

- Mi a fenét keresel itt, Taemin? – kérdeztem egy fokkal nyugodtabban, és noha sejtettem, mi lesz a válasza, mégis feltettem a kérdést.

- Te magad is tudod.

- Tőled akarom hallani.

- Ajh, ne már, ez így unalmas. Inkább kérdezz!

- Az előbb kérdeztem. Mit keresel te itt?

- Hát jó – forgatta meg szemeit - Fel akarok támasztani valakit, de azt hiszem, erre már magadtól is rájöttél.

- Kit akarsz? És mégis miért? És miért pont itt?

- Na, látod, megy ez neked. Ezt már szeretem – újabb kört írt le a szűk kis térben, de ezúttal megállt a fal mellett és nekidőlt annak, miközben egyetlen pillanatra sem vette le rólam a szemét. – Hogy miért pont itt, azt megint nem nehéz kitalálni, és ha kicsit gondolkozol, te is tudni fogod.

- Azért, mert… mert sokan haltak meg ebben az iskolában… - válaszoltam néhány másodperc után. Hangom ekkor már ismét nyugodt volt.

- Pontosan. Ezt akkor elfelejtettem mondani, de részben már akkor is emiatt gyilkoltam a diákokat. Csak aztán jöttél te, és minden felborult és egy időre fel kellett függesztenem a terveimet. Ugyanakkor hálás vagyok emiatt neked, hiszen megszabadítottál a szüleidtől és végre saját magamnak dolgozhatok.

- De nem egyedül dolgozol így sem. Te vámpír vagy, amik pedig történtek… kellett más külső segítség is, aki természetfeletti.

- Na, na, ne siessünk ennyire előre! – emelte fel mutatóujját, majd egy picit megrázta azt. – Még nem tettél fel minden kérdést a halott lelkekkel kapcsolatban.

- Szóval megöltél egy csomó mindenkit, és újra kezdted a kollégiumban. De az messze van az iskolától. És nincsenek ott a lelkek.

- Így van. Akkor most kérdezhetsz.

- Hová vitted őket? Illetve… hogyan hoztad ide őket?

- Ügyes! – ismét megtapsolt, és annyira utáltam, hogy ilyen lealacsonyított helyzetben vagyok. Ő diktálta a szabályokat, én pedig akaratlanul is, de belementem a hülye kérdezz-felelek játékába. – Igen, eleinte ott voltak az alagsorban, ahová gondolom le is mentél. És hogy hogyan hoztam ide őket? Nem volt nehéz, hisz az alagsorban van egy titkos ajtó, ami egészen ideáig vezet. Nézd! – ellépett a faltól, majd megfordult és megnyomta azt egy ponton, mire amaz kinyílt. Tettem egy lépést felé és összehúztam szemeimet, hogy jobban lássak. Csak akkor vettem észre, hogy az ott egy ajtó, ami pontosan olyan színű, mint a fal. Hát ezért nem vettem észre soha! – A két helyiség össze van kötve. Aláírom, sokat kell gyalogolni, de a lelkeknek ez oly mindegy.

- Akkor se értem, hogyan tudtad őket idehozni.

- Pont úgy, ahogy te idejöttél. Érzed az energiát, nem? Az vonzott ide téged. Őket pontosan ugyanez.

- De mi ez az energia? És te… miért érzed?

- Még egy picit várj ezzel is, előtte válaszolok a másik két kérdésedre: kit és miért akarok feltámasztani? Tudni szeretnéd?

- Igen.

- Akkor erről kérdezd a kis barátnődet! – ismét elvigyorodott, majd az ajtó mögé benyúlt, és kirángatott onnan valakit.

Mivel sötét volt, így nem láttam az illető arcát, de Taemin lökött rajta egyet felém, hogy közelebbről is lássam. A lány háttal állt nekem, alig egy méterre tőlem, majd szép lassan megfordult.

- Sora?! – ez volt a második sokk, ami alig tíz percen belül ért. Hozzá akartam érni, meg akartam tapogatni az arcát és magamhoz ölelni, és azt mondani, hogy sajnálom, de félúton megálltak a kezeim, és visszahúztam őket. – Mit jelentsen ez?

- Sajnálom, Minseo – mondta szomorúan, és lehajtotta fejét. Képtelen volt az arcomba nézni, és szemeiből könnyek kezdtek folyni.

- Mi ez az egész? – néztem rá vádlón, majd tekintetem Taeminre siklott, aki élvezettel figyelte a helyzetet. Élvezte, ahogy fokozatosan feltárta előttem az igazságot és élvezte, ahogy percről perce megtörtem és rájöttem, hogy semmi sem az, aminek hittem. – Mit tettél, Sora?

- Én tényleg sajnálom, Minseo. Én nem akartam ezt tenni, de…

- De? Kérlek, mondd, hogy nem kell csalódnom benned.

- Én nem akartam, én nem…

- Te ölted meg Hyorint, ugye? Te ölted meg azt a tíz embert, ugye? Te voltál… - hátrébb léptem, és a torkomban gombóc keletkezett. Nem akartam elhinni, nem akartam felfogni, hogy a barátnőm, akit meg akartam védeni, így átvert. Én miatta jöttem ide, én őt akartam megmenteni, miatta mondtam le mindenről, és végül ő az, aki mindennek a hátterében áll?

- Nem, én nem öltem meg. Én nem hazudtam neked, Minseo! Én soha nem tettem volna ilyet! Higgy nekem, kérlek! – fakadt ki, és végre rám nézett. Sírt, és tekintetéből láttam, hogy tényleg sajnálja, de mégis… hihetek neki?

- Ne gyere közelebb! – kiáltottam rá.

- Minseo, hallgass meg! Én nem öltem meg senkit! Én soha nem bántottam senkit, én nem tettem ilyet! Taemin… Taemin megkeresett, és olyan ajánlatot tett, amit muszáj volt elfogadnom. Igen, bevallom, hogy én mérgeztem meg a diákokat, de senkit nem bántottam, soha. Te is tudod, hisz nem vagyok természetfeletti!

- De ott voltál Hyorinnál! Őt felgyújtottad! Van fogalmad róla, mit tettél?

- Az sem én voltam! Irányítottak! Nem tudom, hogyan, de átvették a testem felett az uralmat. Hinned kell nekem, Minseo. Én sosem bántottam volna senkit, ezt te is tudod!

- Mégis mit ígért neked az az arrogáns faszkalap?

- Azt, hogy visszahozza nekem Nayoungot… – felelte, és megtörölte arcát, majd elmosolyodott. – Hát nem érted, Minseo? Taemin őt akarja visszahozni! Azt mondta, feltámasztjuk és ismét olyan lesz minden, mint régen. Taemin megbánta, amit tett, hogy megölte Nayoungot, és az ígérte, ha segítek neki, akkor visszahozza a nővéremet. Érted, Minseo? Nayoung ismét velünk lesz! – arca felragyogott, ahogy erről beszélt, és ekkor értettem meg mindent. Sora nem tette túl magát a testvére halálán és bármit megtett volna azért, hogy visszakaphassa. Akárcsak Jongsuk.

A szeretet sosem múlik el, és az idő múlásával csak őrültté tesz minket.

- Sora… Taemin hazudott neked.

- Nem, dehogyis. Ő nem…

- Sora, Taemin vámpír! Ő ölte meg a nővéredet! Mégis mi értelme lenne visszahoznia őt? Ő csak egy ember volt számára, akin keresztül eljuthatott hozzám, és miután szükségtelenné vált, könnyűszerrel megölte. Taemin sosem tervezte, hogy visszahozza őt, ő csak játszadozott veled.

- Mi? Mégis miért tenne velem ilyet?

- Azért, hogy nekem fájdalmat okozhasson. Hogy bosszút álljon rajtam.

- Nem, ez biztos nincs így. Mondd meg neki, Taemin, hogy téved. Mondd meg neki, hogy visszahozzuk Nayoungot! – fordult felé és szinte könyörögve tekintett rá.

- Hazudott neked, Sora. Csak kihasznált. Sajnálom, hogy ezt mondom, de ez az egész, ami történt, nem volt igaz.

- Nem, nem… - tiltakozott, és igyekezett visszanyelni a könnyeit, de aligha sikerült neki. – Taemin, kérlek, mondd neki… - hangja elcsuklott, és ismét rám nézett.

- Igaza van Minseonak, kicsilány. Hazudtam. Nayoungot sosem akartam visszahozni. Mégis mi hasznom lett volna belőle? Én nem szerettem őt, és senkim sem volt, hogy ilyenre vetemedjek. Bocs, kislány, hogy ilyen álomvilágba ringattalak, de Minseo arcát látva mindez megérte.

Újból kiült arcára az az ördögi és győzelemittas mosoly, és közelebb lépett hozzánk, hogy minden mozdulatot, minden pillanatot megragadhasson, és mélyen magába szívhasson.

Sora lábai megadták magukat, és térdre rogyott. Hangosan felzokogott, és kitört belőle a sírás. A földre görnyedve üvölteni kezdett a fájdalomtól, egész testében rázkódott, és ujjaival a talajba mart.

Odaléptem mellé, leguggoltam és magamhoz húztam. Sora megtört. Sora összezuhant és ebből az állapotból már sosem fog kijönni. Túl sok veszteség és fájdalom érte, túl sok reményt kapott és ezt a reményt most el is vették tőle. Nem volt kézzel fogható dolog, amiért azt mondhatta volna, hogy képes élni és folytatni tovább. A szerettei folyamatosan meghaltak körülötte, ideje se volt ezeket feldolgozni, így joggal hihette azt, hogy az élet kegyetlen és bármit is fog tenni, évek múlva már senkije sem marad, mert mindenkit elvesznek tőle.

Simogatni kezdtem a hátát és igyekeztem megnyugtatni, csitítgatni, bár tudtam, ez már mindhiába. Ezzel inkább magam felett próbáltam uralkodni és összeszedni a gondolataimat. Bár szemeimből könnyek potyogtak, minden egyes cseppel elnyomtam magamban a fájdalmat, elzártam a bánatot és a keservet, visszanyeltem a sérelmeimet.

Sorát ölelve csak időt nyertem magamnak, hogy a dühömet összegyűjtsem és a megfelelő pillanatban szabadjára engedjem.